Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám
A legjobb díszlet: Csikós Attila (A „Remény”, Operettszínház) A legjobb jelmez- -Különdíj: A Játékszínnek (Berényi Gábor igazgatónak és Bárdos Pál dramaturgnak) a kortárs magyar drámaciklus létrehozásáért Nemrégiben egy európai rangú (nem kulturális területen dolgozó) hírlapíró kollégám, amikor szemére vetettem, hogy miért nem jár színházba, visszakérdezett: „És te hány előadást néztél volna meg az idén, ha nem ez a szakmád?” Zavarba jöttem. Egyrészt, mert az évad valóban szürkébb és jellegtelenebb volt, mint a sokévi átlag. Másrészt nem szoktunk hozzá mi, kritikusok, az ilyen gondolkodási idő nélkül megválaszolandó keresztkérdésekhez. Csak utólag ébredtem rá, spontán válaszom kiindulópontja lehet a kritikusdíj ügyében esedékes szavazatomnak. Melyek voltak tehát az évadnak azok az előadásai, amelyeken a munkáját végző kritikusból néző lett ? Amelyek szakmai mércével mérve a legszínvonalasabbak, és most, évad végén is eleven nézőtéri emlékként élnek bennem ? A bemutatók időrendjében az első kiemelkedő kollektív teljesítmény Dürrenmatt János királyi volt (Kerényi Imre rendezése). A legjelentősebb színházi — színháztörténeti tettnek a Cserepes Alargit házassága felújítását tartom. (Fejes drámája Garas Dezső újraolvasatában — felfedezés.) A legfelkavaróbb színházi élményem Zsámbéki Gábor két Pinter-egyfelvonásos rendezése a Katona József Színházban. A legnagyobb meglepetést pedig Bukovean Keringő a padláson című tragikomédiájának feszes József Attila színházi előadása, Beke Sándor rendezése szerezte... Mint minden évadban, idén is zavarba ejt a kérdés, amely arra késztet, hogy ne a legjobb rendezésre, hanem a legjobb előadásra voksoljunk. Szerencsére az Országos Színházi Találkozó zsűrije döntésével levette vállamról - vállunkról - a gondot azzal, hogy Ács Jánosnak, a Sötét galamb rendezőjének ítélte az őt (szerintem is) méltán megillető elismerést. Ha akadnak is kivételek, a legjobb alakításokkal általában a legjobb előadásokban találkoztunk. Egri Kati, akinek a legjobb női alakítás díját ítéltem, szavazólapomon önmagát „buktatta ki”. Glória Ilona főszerepének elismerése elvben nem, de a gyakorlatban kizárja, hogy neki ítéljem a legjobb női epizódalakítás díját is, ami a Mali néni Tildájáért megilletné. Csak a megosztott díjaktól való idegenkedésemmel tudom indokolni, hogy Bodnár Erika és Szabó Éva neve nem szerepel a szavazólapomon. A férfiak mezőnyében attól tartok, már-már „tisztességtelen” a verseny. Kállai Ferenc és Garas Dezső, akiknek alakítását (Orgon és a Cserepes Margit írója) díjazásra méltónak ítélem, valójában más súlycsoportba tartoznak, mint azok a következő nemzedékbe tartozó tehetségek - Bubik Istvántól Gáspár Sándorig -, akik pedig ugyancsak remekeltek az idén. Ugyanakkor, éppen a nagyok tisztelete gátolt meg paradox módon abban, hogy Sulyok Mária Rebecca Nurse-ét vagy Gobbi Hilda Nagymamáját (A salemi boszorkányok és A játékos) az epizódalakítások kategóriájában díjazzam. Amíg a színészi alakítások mérlegelése során a bőség zavarával küzdöttem, egymást szorították ki az emlékek és a nevek, a díszlet- és jelmeztervezők teljesítményét úgy kellett visszarángatnom tudatomba. Attól tartok, hogy ez nem (csak) az én egyoldalúságomnak, hanem a magyar színház tisztesen középszerű látványtervezésének következménye. A kulturált jellegtelenségből talán csak Csikós Attilának és Khell Csörsznek sikerült egy fejjel kiemelkednie. A Színikritikusok díja szerencsére nemcsak abban különbözik a Találkozó díjától, hogy pusztán erkölcsi elismerést jelent. Előnyünk, hogy jogunk és lehetőségünk van a legjobb kortárs drámát is megnevezni. Nem minden dilemma nélkül szavaztam az idén Nádas Péter Találkozására. Vetélytársa Ratkó József Segítsd a királyt! című költői tragédiája volt. Döntésem végül is a magyar dráma holnapjára tekintve vetettem papírra: Ratkó a tegnapi hagyományok legerőteljesebb, legszínvonalasabb folytatója, Nádas viszont utat tört egy olyan úton, amely a magyar dráma megújulásához vezethet. GYÖRGY PÉTER ELTE Esztétika Tanszék A legjobb új magyar dráma: Nádas Péter: Találkozás A legjobb előadás: Jeles András színházi csoportja, Dobozi Imre: Szélvihar alapján készített előadása A legjobb női alakítás: -A legjobb férfialakítás: Bezerédy Zoltán (Gőzfürdő, A kétfejű fenevad, Kaposvár) A legjobb női mellékszereplő: - A legjobb férfi mellékszereplő: - A legjobb díszlet: Jovánovics György (Találkozás, Pesti Színház) A legjobb jelmez-' ~ Különdíj: -Szerénytelenségnek tűnhet elmondani, hogy milyen nehéz is szavazni, évről évre. De úgy hiszem - tanúm nincsen ugyan -, ez valóban tény. Ebben az évadban volt pár közepes, kevés jó, sok rossz előadás, de egyet láttam csupán túl az évad végén, szinte a nyárban, amire azt mondhattam: ez az. Ez az előadás felvillant valamit a „merre és hogyan” kérdésére adható válaszból. Legalábbis számomra, az lehet az évad előadása, ami túlmutat önmagán, túl az adott évadon, és színháztörténetileg kijelölhető hellyel bír. Jeles András színházi csoportjának előadása volt csupán ilyen, ebben az értelemben teljes színház. Egyébként idén minden töredékesnek tűnt. Volt néhány nagyszerű alakítás félig sikeres előadásokon, voltak aztán jó darabok, jó díszlettel és tragikusan rossz rendezésben. Egységet, teljességet nem láthattam - bár hangsúlyozom, ez bizonyosan rajtam is múlik. A magyar színház mintha évek óta ugyanott járna, ugyanazokat a problémákat, kihívásokat képtelen megoldani, a változások mindössze helyi értékűek. Jeles előadása volt a kivétel és a remény. Színvonalára nézve professzionális előadás ez, de nem az, ami a tradícióját illeti. Jóval többrétű és gazdagabb hagyományból merít, mint a magyar kőszínház gyakorlata. Éppúgy hivatkozik az „amatőrnek” nevezett magyar underground színház bizonyos előzményeire, mint a keleti színház (nyugati szemmel megértett) gesztusaira. Autonóm módon bánik idővel, szöveggel, színésszel. Csoportmunkát mutat be, miközben hajlíthatatlanul egyéni. Jeles katartikus színházra tör, de legalábbis tisztességesre, érzékenyre és semmit ki nem kerülőre. Tanulmány dolga lesz majd méltatni, hogy a „színházi problémát” mint teszi élővé és kihívóvá a filmen (Angyali üdvözlet), és csak várhatjuk, hogy milyen lesz a színházi élmény (Szélvihar) alapján készült film. Meg kell még említenem, hogy nem csupán lustaságból nem töltött