Színház, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1987-10-01 / 10. szám

merülő darabokat is alkotott. A dráma­író rendkívül gyorsan reagál a társadalom változásaira, jó érzékkel választja ki az élet aktuális, kényes-fontos konfliktu­sait, de azok írói megragadása, művészi ábrázolása alkalmanként kívánnivalókat hagy maga után. Zorin nagyszerűen rá­­érez a társadalmi mozgásokra, merészen és egyénien ábrázolja a társadalmat fel­kavaró jelenségeket, eseményeket, de a mindennapi valóságot s annak főbb hős­típusait nem tudta teljes művészi totali­tásban megragadni, s ez pályájának és részben tehetségének bizonyos korlátja. Leonyid Zorin még gyerekemberként, tizenhét évesen a Sólymok (1941) című darabjával debütált szülővárosa színpa­dán. Bakuból az ifjú tehetség útja hama­rosan Moszkvába vezetett, s beiratkozott a Gorkij Irodalmi Főiskolára. Tanulmá­nyai befejezése után rövid ideig drama­turgként tevékenykedett, majd végleg az írás mellett döntött. Ettől kezdve Zorin életrajza teljesen egybeolvadt műveivel. Drámaírói munkássága valójában 1949- től kezdődik az Ifjúság kis színházi be­mutatójával. Ezután szinte minden évben új darabbal hívja fel magára a figyelmet, s a hazai sikerek után drámái elég korán betörtek a külföldi - köztük a magyar­­országi - színpadokra is. Pályakezdő éveiben - kortársaihoz ha­sonlóan - darabjait a sablonos témák, a sematikus megoldások jellemezték. A mindenáron nagyot és újat mondás buk­tatóit Zorin sem kerülhette el. A már említett Ifjúság című darabjában például leegyszerűsített életképekben próbálta felvázolni a negyvenes évek fiataljainak „világmegváltó” terveit. Az Áprilisi éj (1951) az olajkitermelő munkások vilá­gába vezet, amelyben helyenként felcsil­lan az író szatíra iránti fogékonysága. A harmadik pályakezdő darab, az Őszinte beszélgetés (1953) már bizonyossá teszi, hogy Zorinnak nagy érzéke van a ko­mikus-szatirikus cselekménybonyolítás­hoz s az elítélendő emberi tulajdon­ságok éles kigúnyolásához. Az Őszinte beszélgetés nyílt támadás a képmutató, hazug bürokrácia ellen. A drámai cselek­mény középpontjában Masisztov, a bio­lógiai kutatóintézet karrierista igazgatója és az új ember, a naiv, tapasztalatlan Sza­­vin áll. Az író nem bonyolítja szükségte­len konfliktusokkal kettőjük viszonyát, de az „őszinte beszélgetések” során kap­csolatuk legkényesebb pontjai is szóba kerülnek. Zorin nem hagy kétséget afe­lől, kinek a pártján áll a darabban. Az ujjgyakorlatszerű művek közepet­te, mondhatni egészen váratlanul, szo­katlanul merész darabbal rukkolt ki az ifjú szerző. Az óriási érdeklődéssel s heves kritikai visszhanggal fogadott Ven­dégek (1954) teljesen felkavarta a háború utáni szovjet drámairodalom állóvizét. A nagy vihart, pontosabban harcot a szín­műért és a színmű ellen, az íróért és az író ellen a dráma témája váltotta ki. Az ese­mények az egykori csekista, Kirpicsov házában sűrűsödnek össze. A család tag­jai, a „vendégek”, egymás után érkeznek a kisvárosi házba: Alekszej Petrovics özvegyasszony lánya, a jólelkű Varvara, fia, a Moszkvában magas állást betöltő Pjotr divatmajmoló, hiú feleségével, Nyi­­nával, velük van Pjotr első házasságá­ból származó gyermeke, Tyoma s annak menyasszonya, Nyika is. A viszontlátás öröme, a családi vendégeskedés köze­pette váratlanul kényes kérdés kerül terí­tékre. Kirpicsov igaz barátját, a város neves ügyvédjét, Pokrovszkijt hamis vád alap­ján perbe fogták, kizárták a kamarából, és fellebbezési kérelmét is elutasították. Az igazságügyminisztériumi elutasítást Pjotr írta alá. Az ügy kapcsán a családban lappangó ellentétek mind felszínre tör­nek. Nem vitás, hogy apa és fia már régóta eltávolodtak egymástól, ezt bizo­nyítják éles szóváltásaik is. A nagymenő Pjotr unatkozó feleségének divatos szó­lamai - képmutatóan sajnáltatva magát - csupán ellenszenvet váltanak ki a rokon­ságból. A parazita életmódot folytató Tyoma csak eszköznek tekinti családja tagjait. A vendégeskedés furcsa légköré­ben idegenszerűség, ellenségeskedés vib­rál. Varvara, a szókimondó újságíró, Tru­­bin meg Pjotr másik fia, Szergej más vilá­got képviselnek, s nyíltan Kirpicsov - azaz Pokrovszkij ügyvéd - pártján állnak. A segítőkész trió kihallgatja Pjotr tele­fonbeszélgetését, amelyben utasítást ad a Pokrovszkij-ügy végleges - az ítéleten nem változtató - elintézésére. A felhábo­rodott Kirpicsov kiutasítja házából fiát és családját. A darab fináléjában az igazsá­gért harcoló újságíró, Trubin - aki köz­ben Varvara szerelmét is elnyerte - a Pravda legfrissebb számát tartja a kezé­ben, amely fontos közügyként foglalko­zik a Pokrovszkij-üggyel. A Vendégek az izgalmas téma ellenére is középszerű alkotás. Dramaturgiai fel­építése eléggé sablonos, a bonyodalmak nemegyszer abból fakadnak, hogy a pozi­tív hősök kihallgatják a nem nekik szánt beszélgetéseket. A mesterkélt szituációk, a leegyszerűsített jellemek minőségi hi­bákat okoztak a drámában. Ide sorolható az is, hogy a kényes Pokrovszkij-ügyről, illetve a hamis vádról s a részletekről - ami a drámai konfliktus hőfokát tovább emelhette volna - semmi konkrétumot nem tudunk meg. Mai szemmel olvasva a drámát, az egy­kori viharos fogadtatás, az elutasítás ta­lán nehezebben érthető meg. Zorin végül is nem tett mást, csupán képet festett a közállapotokról, rámutatott a társada­lom elítélendő kinövéseire, de mindezt nem a szenzációhajhászás, a feltűnős­­ködő fenegyerekeskedés inspirálta, ha­nem az őszinte, jobbító szándék. A Vendégek megjelenését követő éles cikkek, nyilatkozatok, írószövetségi viták hullámai hosszú ideig nem csillapodtak, s a szenvedélyes támadások az írót is erő­sen megviselték. Az ötvenes évek köze­pén írt darabjain erősen érződik, hogy Zorin, a történtek hatására, kerüli a „rá­zósabb” témákat, és elsősorban színház­ismeretére, megszerzett rutinjára építi a középszerű művészi színvonalat sem mindig elérő színműveit. Az Alpatov (1955) című darabjában a termelés kérdé­sei kapcsán egy esztergályos - Alpatov - sorsán keresztül mond el közhelyszerű igazságokat felfújt újításokról, karrierista helyezkedésekről. A Bajnokokban (1955) még banálisabb történetet mesél el egy futballcsapatról, amely a sorozatos vere­ségek után fokozatosan visszanyeri küz­dőszellemét, sőt bajnokságot is nyer. Az Idegen útlevél (1957) ugyancsak gyenge darab, és semmivel sem nő az előbbiek fölé. Talán a Ragyogó május (1958) emel­kedik ki némileg a sablonos sorozatból, amelyben már megjelenik a Zorin-drá­­mák újabb stíluseleme, a finom líra, ami a későbbi, kiforrottabb darabok egyik fontos jellemzője lesz. A Ragyogó május cselekménye 1945 tavaszán játszódik. A drámában a tegnap frontharcosai keresik helyüket a békés hétköznapokban. A darab hősei Kazakov, Kosztromin, Aga­­jev, Tanya Rozsnova s a többiek vona­ton utaznak, s köznapi dialógusaikból emberi sorsok tárulnak fel. Kiderül az is, hogy a nagyszerű győzelem ünnepén a határtalan öröm néha végtelen bánattal is elegyedhet. A viszonylag jól megírt, lélektanilag motivált típusok - mint a kompromisszumokra hajló Kazakov, a jólelkű, hasznos tettekre vágyó Kosztro­min, a legszebb érzelmén önzetlenül fe­lülemelkedni tudó Tanya - modernebb változatokban idővel újra előbukkannak az érettebb Zorin-darabokban.

Next