Színház, 1991 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1991-09-01 / 9. szám

szerepéért. Fényképek készülnek róla, filmcsillagokkal beszélget, táncol, mint egy spanyol grand: ezüstös hajával, vakító fehér öltönyében a társaság középpontja (ez év végén majd, már a Vígszínház kiebrudalt tagjaként, így ír alá egy családi üdvözlőlapot: Boldog karácsonyt kíván a száműzött herceg — Zoli 1970. december 23.). San Sebastianban még Szmoktunovszkijjal iszogatnak az ünnepi fogadáson, a dedikált fényképet éppúgy hazahozza, mint a díjazottak tablóját, szintén aláírásokkal, s egy pamplonai kendőt, mert hogy a bikaviadalra is eljut. S táskájába gyömöszöli a spanyol újságokat, műsorfüzeteket, az Utazás a koponyám körül című filmről írott cikkeket, kritikákat, s biztos akadt barát, ismerős, aki lefordította számára a spanyol újságírók Latinovits Zoltán nagyszerű alakítását elismerő, dicsérő sorait, mondatait. San Sebastianban ragyog a nap, nyár van, béke, és a Latinovits Zoltánról készült fényképeken, mindegyiken, a magyar színész mosolyog. Magyarország messze van. Vagy mégsem? Kacatok közt, papírok közt, talán véletlenül maradt meg a meghívó, amely a San Sebastian-i filmfesztivál záróvacsorájára invitálja a vendégeket. 1970. július 14-én a Hotel Maria Cristianában volt a Cena de Clausura, s a menükártya tanúsága szerint igen előkelő hangzású ételeket szolgáltak fel az elegáns pincérek az úri közönségnek. (Az egyik fényképen Latinovits Zoltán boldog mosollyal áll az ünnepelt világsztár, Jean Seberg mellett: mindketten kitüntetettek!) Kivel ült egy asztalnál a vacsoránál—valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Nem hazánkfiai voltak, vagy nem csak hazánkfiai, annyi bizonyos. Mert a meghívókártya hátlapjára Latinovits Zoltán néhány kusza vonással megpróbálja az asztalnál ülő boldogabb sorsú európaiaknak elmagyarázni a magyar történelmet. Hol volt, hol nem volt (értsd szó szerint!), volt egyszer egy Magyarország. Északon és délkeleten a Kárpátok, délnyugaton az Adria, nyugaton az Alpok: íme, a határai. Egy kacskaringósan indázó körvonal : ez volt a határa régen. Egy másik, jóval kisebb, önmagába visszazáródó körvonal: ez a határa ma. A rajz mellett egy számsor: 17—ugye tudjuk, mi történt abban az évben; alatta: 1914 — ez közös gond; utána + 19—ez már a mi szomorú történetünk, Kun Béla, Lenin-fiúk stb.; aztán: 41 — ebből jobb lett volna kimaradni, egy egész magyar hadsereg pusztult el a Donnál; s végül: +45. Mindennek eredményét lásd a hevenyészett rajzon. Talán alkalmi asztaltársaságának azt is elmesélte: ha hiszik, ha nem, 1949-ben 99,7 százalékot kaptak a választásoknak nevezett szovjet mintájú politikai erődemonstráción a kommunisták. Akik aztán még azokat a kommunistákat is felakasztották vagy börtönbe zárták. LATINOVITS 60 Latinovits Zoltán rajza (San Sebastian, 1970) akik nem velük együtt Moszkvából jöttek haza 1945-ben. A rajz aljára odaírta: Tihany. Vajon azt magyarázta alkalmi ismerőseinek: a nagy pusztulás közepette a Balaton még mindig magyar csoda? És mosolyogva indult táncolni egy bársonyköpenyes, arany estélyi ruhás, ragyogó szemű, barna hölggyel, aki talán világsztár volt akkoriban. Ez is 1970-ben történt. De a díszes és előkelő menükártya hátoldalán megbújó rajz illusztrációként nem jelent meg a Ködszurcá/ó-kötetben, s a második kiadásban, 1985-ben sem volt látható azzal az aláírással. Latinovits Zoltán ismeretlen politikai tanulmányrajza 1970-ből. Most már megjelenhet. Most már csak annyit jelent e néhány kusza vonal: a látható gondolataink alatt ilyenek voltak a láthatatlan gondolataink — akkor, régen, például 1970-ben. Amikor ami látszott a világból, alig hasonlított arra, amit gondoltunk a világról. 1970. 4. 10. „Drága Pista Isten veled Isten legyen velünk Kozma Pici, így ismertelek meg a Fészekben. Le is vagyunk fényképezve együtt. És most zokogok magamban, mert itthagytál minket egyedül. Öcsi már nem láthatott, azt mondja ma nekem, 70—72-es számokat lát napok óta, lottón is bejött—azt jelenti, hogy jó helyen van az »öreg«. Most biztos jó helyen vagy, nem is lehetsz máshol és talán le is nézel ránk (vagy az talán korai), de biztos tudod, hogy mi itt, akik még maradtunk magyarok, mi nagyon szerettünk. És ezért most nagyon sajnáljuk magunkat. Most már nem fogják felhúzni egy utolsó győztes tus után a mi zászlónkat és nem fogják eljátszani a mi himnuszunkat. Most átérezzük, hogy eggyel kevesebben vagyunk , aki nekünk a biztosság mosolya volt, a boldog öntudat volt, te segítettél nekünk, hogy elhiggyük, még győzhetünk is. Te már végleg győztél és örökre űr marad a Te helyeden. Téged nem lehetett pótolni, nem lehet pótolni, az Isten így akarta, 31 évet szánt Neked! Csupa győzelmet adott az életedben, nem engedte megélned a Krisztusi kort sem és magához vett. Te nem tudom hogy érzed ott magad, dehát gyerek voltál, biztos megkönnyebbültél. Ha ismernéd, mondanám, keresd meg Nagyapámat, ő biztos szeretne Téged, aztán mesélnél róla, hogy mi is van itt. A Ligetben megvan a Gundel, de hát látod őt sem lehet pótolni. Boldog, drága Pista, szervusz, szervusz. Pedig olyan közel vagy most, olyan távol voltál mindig. Büszke voltam Rád, és mindig mosolyogni kellett mikor beszéltek rólad. Talán jobb lett volna, ha együtt megyünk, mert Melletted mindig biztonságban lehettem volna. Te erősebb voltál mint a felnőttek. De úgy látszik nekünk még van valami dolgunk itt. Mi még egy kicsit maradunk, hátha sikerül valami. Te úgy mentél el, hogy nem hisszük, hogy nem vagy. Itt maradtál nekünk erőnek, példának, szomorúak vagyunk, egyedül vagyunk. Pista, hát vigyázz Magadra, Isten veled!”