Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1995-11-01 / 11. szám
KÁNTOR LAJOS • KÖTŐ JÓZSEF MAGYAR SZÍNHÁZ ERDÉLYBEN 1919-1992 A kritikákat néhány terjedelmesebb tanulmány, illetve vitairat egészíti ki, amelyek közül talán a Kissé másként látom a kétszázadik évadot című cikke váltotta ki a leghevesebb vitát. Ebben Visky Andrásnak a kritikai élet problémáiról, a kritikusok színházi szemléletének hiányáról szóló írására reflektálva elemzi a kolozsvári színház 1992/93-as szezonját, kimutatja az előadások művészi hiányosságait, és szorgalmazza, hogy Kolozsvárott a művészszínházi elképzelések mellett erősödjék meg a népszínházi jelleg is. A polémia számos neuralgikus kérdést érintett, mindenekelőtt azt, hogy mi az előbbre való: a kisebbségi küldetéstudat ápolása vagy a színház művészi kifejezőképessége, más szóval: a színház a nyelv és a közösség megtartásának szent helye-e, vagy egy önálló művészet hajléka. Tudjuk, a kérdésfeltevés eleve hibás, hiszen nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező tevékenységi körökről van szó, vagy legalábbis így kellene lennie. De azt is tudjuk, hogy a mélyben egész más meggondolások és indulatok élnek. S bonyolítja a helyzetet, hogy a kritikusok túlnyomó többsége — már csak életkoránál fogva is — a küldetéses színház híve, hiszen az elmúlt évtizedekben ez a színház élt, ennek a képes beszédét ismerték s fogadták el. Új kritikusnemzedék pedig nem formálódott. Páll Árpád nem csupán saját városának színházáról írt, ha tehette, más erdélyi színházak, a román, sőt az európai színjátszás eredményeit is igyekezett figyelemmel kísérni. Erről is tanúskodnak a kötetbe gyűjtött kritikái. Meg arról, hogy írásainak jó részében a nyitottság, az új formai elemek regisztrálása, illetve a hagyományos kri t KÖNYVEK e tikai attitűd, a szó primátusának elfogadása, a formának a mondandó alá rendelése egyaránt megjelenik, s többnyire az utóbbi szempontrendszer a hangsúlyosabb. Az amúgy sem túl könynyed stílusú cikkek olvasását megnehezíti az elképesztő mennyiségű sajtóhiba. Visky András nem kritikagyűjteményt adott közre, hanem esszékötetet, amelynek tetemes hányada azonban színházi tárgyú. Visky a legtöbbet azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy vajon ki lehet-e fejezni gondolatainkat a kifejezőeszközök devalválódásának, ellehetetlenülésének korában, Írásai csattanós válaszok, akár kritikát ír, akár lírai állapotot rögzít, akár csípős hangnemben polemizál valakivel. A kötet első fele ténylegesen színházi kritikákból áll; a szerző szatmári, temesvári, nagyváradi és kolozsvári előadásokat ír le, valamint az akkor még alig ismert gyergyószentmiklósi Figura együttes két „alternatív” produkcióját vizsgálja. Minden elemzése pontos megfigyelésről, a részletek megragadásának és a szintetizálásnak együttes képességéről tanúskodik. Az előadásokat mindig tágabb összefüggések közé helyezi, a rendezői elképzelések mögött etikai, filozófiai alapokat keres, ugyanakkor érzékenyen kutatja az előadás hatáselemeit, mindenekelőtt a színészi alakításokban. Kitűnő a Parászka Miklós rendezte szatmári A viharról, valamint Tompa Buszmegállójáról, illetve Hamletjéről írott, tanulmánynak beillő kritikája, hallatlanul finom és lényeglátó Szilágyi Enikő alakításának leírása (Sigmond István: Szerelemeső), és érzékenységének tanújele, ahogy Bocsárdi László két rendezésében (Übü király és Vérnász) felfedezi és visszaigazolja az újat, a színpadi progressziót. Stílusára a lírai szárnyalás és a kimért pontosság egyaránt jellemző, helyenként azonban szinte a követhetetlenségig körülményeskedő. Ebben a kötetben is számos bántó sajtóhiba, sőt névelírás is található (például Szélyes Imre Szélyes Ferenc helyett). Tompa Gábor kötetének címe a Színház olvasóinak ismerősnek tűnhet, hiszen néhány hónapja e címmel jelent meg itt Ionescóról írott cikke, amely nem nekrológ — holott az apropó az író halála volt—, hanem annak a rendezőnek gyöngéd és precíz vallomása, aki a botrányhős író A kopasz énekesnőjével hangos és látványos sikert aratott és arat Romániában s azon kívül is. A késdöfés gyöngédsége elméleti cikkeket, drámaelemzéseket, előadás- és könyvkritikákat, alkalmi írásokat tartalmaz. Olyan fogalmakat igyekszik tisztázni önmaga és mások számára, mint a képiség, a térbeliség vagy az átlényegülés (Sztanyiszlavszkij A színész munkája című könyvének új fordítása kapcsán); keresi, miért és hogyan vált aktuálissá a romantika, mi a titka Tarkovszkij filmjeinek, s — Gordon Craiget faggatva — mi a színjáték mint műalkotás lényege. Elemzi Büchner drámaírói tehetségének összetevőit, Gombrowicz operettjét meg azt a jelenséget, amelyet a színház — s általában a művészet — esszéizálódásának nevez. Tompa közli azt a cikkét is, amelyet a már halálosan beteg Harag György hatvanadik születésnapjára írt, s ez nem csupán szerkesztői fogás, ez főhajtás. Szépen elemzi Efrosz és Harag Cseresznyéskertjét, kimutatva, mennyi közös vonás van a két nagyon különböző színházi alkotó e munkájában. Érzékletesen számol be bukaresti, palicsi és amerikai színházi élményeiről, egyformán emberin, értőn és megértőn méltatja Senkálszky Endrét meg Toma Caragiut, a magyar és a román színjátszás két óriását. S fiúiférfiúi szeretettel búcsúzik az erdélyi szellemi élet egy másik nagy alakjától, Székely Jánostól. Könyveket recenzeál (például Markó Béla verseskötetét vagy egy Caragiale tanulmánykötetet), s kivesézi Gálfalvi Zsolt színikritikai kötetét. Ez utóbbiban — amely közvetve ahhoz a polémiához kötődik, amelyre a Páll-Visky szóváltás kapcsán már utaltam — a korszerű kritikával szembeni követelményeit fogalmazza meg. Külön fejezetet szentel Shakespeare-nek, s ezen belül műhelytanulmánynak tekinthető hoszszabb írásban foglalkozik az Ahogy tetszikkel és a Hamlettel. Tompa kötete a szakszerűség és a szépírás összeegyeztethetőségének szép példája. E három kötet a kolozsvári, illetve erdélyi magyar színjátszásnak csupán kis szeletét képes átfogni, nem is vállalkozik többre. Annak ellenére, hogy e könyvek igencsak eltérő szemléletűek, egy jövendő színházi monográfia fontos és nélkülözhetetlen forrásmunkái lesznek. KRITERION