Színház, 1996 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
A várszínházi Jago: Rubold Ödön val, amelynek mennyezete oly mélyen leér, hogy agyonnyomja a szereplőket (mintha az előadás Velence nyomasztó légkörére akarna utalni, de ha van ilyen szándéka, egyéb nem jelzi), míg a második részben ugyanezen oszlopok felhúzott állapotban fogpiszkálókként merednek lefelé a zsinórpadlásról (mintha Velence még Ciprus felé is kinyújtaná csápjait a szereplők felnyársalására, de ez—lásd feljebb—nem bizonyított), kétfelől pedig sátorszerű képződmények patchworkmintája képvisel egy önmagáért való posztmodernt. Tordai Hajnal jelmezei ugyancsak olyan eklektikusak, amilyeneknek csak határozott rendezői szándék esetében szabadna lenniök; jelen esetben pusztán csak érthetetlen, hogy a hagyományos, korhű jelmezek Cipruson nadrágkosztümmel és terepszín-foltos katonaköpenyekkel elegyednek, majd miután visszareneszánszosodnak, Bianca még mindig modern estélyiruhát visel. Elismerem továbbá, hogy Juhász Judit vörös parókája a szőke Desdemonokhoz képest rendhagyó, csak éppen a figurát teszi markotányosnőhöz hasonlóvá. S mert a rossz előadásokat még a pech is üldözi, az általam látott sokadik előadáson Oszternek bömbölve kellett súgni (ó, a súgólyuknak is megvolt a maga előnye), Rubold pedig a végső hekatombajelenetben elbotlott a plexiemelvényen, s kis híján rázuhant a halott Desdemonára. Egészében az előadás nem érvel amellett, ami mellett pedig érvelhetne: a szélsőséges újításoktól tartózkodó, hagyomány és jelen között folytonosságot teremtő, a széles közönség fogékonyságához mértékkel alkalmazkodó, azt tapintatosan tágító előadásmód mellett. Az egyetemista és humán értelmiségi elit nem ezt a fajta színházat kedvelné, de meglenne, meglehetne a maga tekintélyes közönségbázisa, és képviselhetné azt a nemzeti színházi gondolatot, amely most éppen egy patinás irodaépület kibelezésének ürügyével s egyéb plánumokkal palástolja, hogy az elmúlt években, ha nem is végképp, de hosszú-hosszú időre, kicsúszott alóla a talaj. Drámán innen, a dráma lelkével semmi valós, átélhető kapcsolatot nem teremtve lóg a levegőben ez az előadás, és a drámán túl, némiképp légritka térben fortyog-pezseg egy másik, Ruszt Józsefé a Budapesti Kamaraszínház Asbóth utcai színpadán. Több-e a „túl”, mint az „innen”, most még nem annyira a végeredmény, inkább csak a szándék felől nézve? Nos, igen, mindenképpen több, mert — egyebek között — „túl” van a dráma igazi elolvasásán és végiggondolásán is. A rendező elsősorban Othellón, azaz a másságon gondolkodott el. A hagyományos Othello-felfogás — a várszín □ KRITIKAI TÜKÖR □ házi is — abból indul ki, hogy Othello csak külsőleg más, és ezért csak gazembereket ingerel támadásra, azokat, akik nem törődnek vele, hogy a sötét bőrű idegen kevülről éppolyan, mint környezete, sőt, adott esetben többet ér náluk. Ruszt — a dráma legfrissebb recepciótörténetében nem elsőnek, de engem a komparatisztika a színházi élmény közvetlen egyidejűségének izgalmához képest soha nem érdekel — a másság belső tünetein és következményein tűnődött el, és megállapította: Othello belsőleg sem lehet olyan, mint a többiek, mert másra van kondicionálva. Először is kizárt, hogy anyanyelvi szinten beszéljen olaszul (azaz angolul, illetve magyar