Színház, 1999 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
N Nk TOLNAY KLÁRI SZEREP ÉS EGYÉNISÉG em készültem fel „tudományosan”, még csak úgynevezett hozzáolvasással sem arra, hogy egy ilyen fontos szakkérdésről elméletileg értekezhessek. Ha mégis erről a kérdésről beszélek, azért teszem, mert évek óta kikívánkozik belőlem a mondanivaló, leszűrése annak, amit saját s a környezetemben velem együtt dolgozó színésztársaim sorsán és pályafutásán tapasztaltam. Gyakorlatilag nem is szinte, hanem határozottan a saját bőrünkön és veszélyünkre. A mai magyar színházpolitika és még fokozottabban az utóbbi években ultrakonjunkturálisra dagadt filmgyártás közös tulajdonsága a színészek skatulyázása. Mit értek ezen? A válaszban messzemenőleg benne foglaltatnék az egész magyar színházpolitika és -vezetés kritikája - ezt a szíves olvasóra bízom, s én csak tények, tünetek, körülmények magam megfigyelte vázlatával szolgálok. Mióta az úgynevezett sztárkultusz megszületett, s elharapódzása a színházi piac elefantiázisos tünetévé terebélyesedett, színigazgatók, filmgyártók könnyű s kényelmes rendszert vezettek be maguk s üzemi életük számára. Fiókokban, dossziékban tartott típusrendszer szerint választanak, osztogatnak színészt, szerepet, sőt, darabot is. Ha bármilyen épkézláb filmtörténet fut be a kezükhöz, rögtön kificamítják, torzítják azzal az üzleti kívánalommal: jó, jó, de X. vagy Y. sztárnak megfelelő, testhezálló alakításra kell átírni (az olvasó bármelyik vezető művészünk nevét behelyettesítheti), mert nélküle a produkció nem üzlet, üzlet nélkül pedig nincs produkció. Régente - utánajártam - ez hivatásellenes, szentségtörő gesztus lett volna. Régente még a darab, a szerzői alkotás volt a kiindulás, a produkció alapja, ebből és eszerint kerestek megfelelő szereplőket, a szerepet maradéktalanul vagy megközelítőleg be- és kitöltő alakító színészeket (sokszor így futottak be vidéki ismeretlenek), akik az együttes munka lelki kohójában, a közös teremtőmunka izzásának negyvenfokos lázában odaadással szolgálták a színházat - írót, színjátszást, közönséget -, mindazt, amiből a Művészet és Hivatás kinőhetett s megszületett. Régente szerepkörök voltak. Hősnő, szende, naiva, drámai, anya, komika stb. Elég merev, nemegyszer üresen dogmatikus fogalmak. De az igazi színházvezető, de még az akkor gyerekcipőkben járó némafilmgyártó is egy-egy szerepkörön led tartott (színház) és nyilvántartott (film) több tehetséges és jelentős színészt, és nemegyszer árnyalati vagy enteriőrbeli kis különbségekért beutazta a vidéket s felfedezett. Felfedezett kockázattal. Hangsúlyozom ezt, mert ha a mai felfedezések mértékét és fajsúlyát tekintjük, szembetűnő egyfelől a teljes kockázatmentesség (konjunktúrában minden lehetséges), másfelől az a felelőtlenség, amellyel mindenki mindenkit felfedez, szerencsétlen kispolgári csitrik amúgy is színháztól bódult fejét szédítik (sokszor nagyon is átlátszó, még sötétségük mellett is átlátszó okokból), s dologtalan fiatal embereket taszítanak bele kísérletezés és kudarc után egy életre a meg nem talált hivatás örök szerencsétlenjei közé. Gondoljunk csak a régi Vígszínházra! Varsányi örök tündöklése mellett Gombaszögi Frida, Góthné az élvonalban, váltogatva, osztva s osztozva, Hegedűs, Fenyvesi, Góth, Tanai - mind káprázatos sklálagazdagsággal a komoly vígjátéki vezető szerepekre, hogy a többi szerepkörről ne is beszéljek. Manapság N., Z., X. és Y. művésznő és művész a kiindulópont. Őhozzá - legyen akár kiragyogó solitaire, akár strassz-, a gombhoz mérik, szabják a kabátot. Az ő egyénisége diktál. Diktál és nem alkuszik. Nem alkalmazkodik. Nem akar. Vagy nem tud. Hová és mire vezet ez az út? II. A színészi egyéniség értelmezése furcsás dolog. Kétségtelen, hogy művészi értelemben azt nevezhetjük igazán színésznek, aki saját személyiségén (Persönlichkeit) keresztül, amely érdekes, vonzó, lebilincselő, „egyéni” ízű - lenyűgöző és hatásában teljes kifejezőerővel rendelkező. Azaz olyan jelentékeny ember, s egyben olyan vonzó (szép vagy rút, kiemelkedő) testi tulajdonságokkal rendelkezik, hogy azokon keresztül egyszerre érdekessé és jelentékennyé válik mindaz, amit a színpadon csinál. Ezt nevezik egyéniségnek, s ezzel válik valaki valóban s nem mondvacsináltan azzá, amit igazán és komolyan színésznek hívunk. Nem is kell példa az illusztrálásra, de ha kell: Duse, Moissi, Bajor, Somlay, Csortos, Sugár Károly. Azonban ez az igazi színész - a művész színész - lényegének csak egyik fontosabb, döntőbb alkateleme. A vagyon, a talentum, amellyel sáfárkodni kell. A sors, születés, véletlen a „tündér keresztanya” káprázatosan gazdag ajándéka, amivel a mindennapok, a köznapi élet fölé lehet nőni és jutni; alkat, adottság és szerencse - mint a turistáé -, amivel meg lehet mászni a csúcsokat. Mert mászni, vergődni, alázattal s lázadással, nekibuzdulással és csüggedéssel váltakozva töprengeni, kínlódni, tanulni, próbálkozni, sebesülni és szárnyalni, bukni és lankadni akkor is kell, kikerülhetetlenül, ha a sors kegyelme születésünkkor bölcsőnkbe is rakja ezt a lelki vagyont. A vagyonnal lehet gazdálkodni, okosan élni, a lelki gazdag szerencséjével, aki tudja, hogy a vagyon őt az élettel, másokkal, a környező világgal szemben mire is kötelezi. És lehet vele kufárkodni is, uzsorás Tolnay Klári a negyvenes évek elején