Színház, 2010 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2010-10-01 / 10. szám

TÁNC­ hatatlan remekmű. A Ladányi Andrea Társulat Gasztro Balett II. című előadását állítólag először láthattam (merthogy az első Gasztro Balettnek továbbfejlesztett változata volna), de mégis állandósult déjá vu érzésem volt, mert a második változat csak lájtos adaptációja az el­sőnek, és mindkettő a felülmúlhatatlan BL dobszerkó­jából pattant ki. Frenák Pál InTime-jának újbóli megné­zése nem nyújtott újabb, különlegesebb élményt, de örömmel nyugtázhattam: mint a legtöbb Frenák­­munka, ez is igen „megbízható”, érdekes és értékes. A Forte Társulat Isteni vidékek című produkciója meg­erősítette a premierjén szerzett benyomásaimat: az elő­adásban rengeteg akarás, energia, valamint mozgás- és szóbeli anyag van, de kompozíció nincs, értelmi szál még lazán sem fogja össze a jeleneteket, „túlírt”, túl­rendezett és túlkoreografált a széthulló, feleslegesen hosszú, értelmezhetetlen, nézőpróbáló alkotás. Örültem, hogy láthatom a Mándy Ildikó Társulata Rést című előadását és a PR-Evolution Dance Company Merengőkjét, de kicsit sem bántam meg utólag, hogy premierjüket annak idején kihagytam. A Mándy Ildikó rendezte Rómeó és Júlia-történet erénye, hogy karcos üdeséggel jelenik meg benne a Shakespeare-tól eredeztetett, extra bizarr mai szerelmespár, de le­rontja az előadást, hogy a verbális részeket követő­ illusztráló „tán­cos” betétek felszínesek és sem­mitmondók. Nézőpont kérdése, hogy a veszp­rémi kínálatban nagynak vagy ki­csinek tartsuk a másodszorra is élvezhető előadások arányát. Én egyáltalán nem tartom kicsinek. A kísérletező kortárs művészet­ben a „feledhető” alkotásoknak is funkciójuk van, és bárdolatlanság lenne­­ aktuális párhuzammal - a Beethoveni formáktól beethoveni tökélyt elvárni. Mindemellett kor­társ előadások között is akadhat olyan, amelyikkel nem lehet be­telni, és sokadszor is hatni tud. Amelyikkel kapcsolatban pedig ez évtizedek vagy év­századok múltával is igaznak bizonyul, azt az utókor - lassú artikulációs fordulattal - majd átkereszteli klasz­­szikusra. A győri, a tánc minden műfaját befogadó fesztiválon klasszikus balett is látható volt. Ennek ellenére azt gon­dolom, hogy a 7. Magyar Táncfesztivál hivatalos műso­rán több olyan előadás szerepelt, amelynek halvány esé­lye sincs arra, hogy valamikor klasszikusként emle­gessék. És nem azért, mert végül is nem érte el azt a színvonalat, hanem mert eleve nem azzal az igénnyel készült. A kortárs tánc élvonalában azért is jobban meg­bocsátható a gyengébb végeredmény, mert a legtöbb esetben látható-hihető, hogy az alkotó valóban a min­­denséggel méri magát, de az elkészült mű mégis pará­nyi lépésnek minősül a táncművészet történetében. Igazán unalmasak, helyenként vérlázítóak azok az elő­adások, amelyek alkotói hagyományos eszközökkel ha­gyományos hatásra törekednek, összegeznek, de meg sem próbálnak jobbnak lenni az előzménynél, nem cél­juk meghaladni a példaképet. Csak csinálnak még egy szokványosat. A győri fesztivál alapvetése, hogy a tánc valamennyi műfaját, stílusát megjelenítse, ennek megfelelően nemcsak a populáris, de még a „showbizbe” tartozó elő­adások előtt is szélesre tárja kapuját. A sokszínű merí­tés és az oly gyakran vele járó sokfajta minőség már a nyitó gálán - mint cseppben a tenger - felfedezhető volt. Az est legkellemesebb meglepetésének az első szám, a Pécsi Balett Change Back című friss premierjé­nek részlete bizonyult. Leo Mujic vendégkoreográfus igényes kortársbalett-dolgozatát elhivatottan és magas színvonalon tolmácsolta az együttes, napnál világosabb, hogy a gagyigyártás helyett ezt az Eck Imre-i hagyomá­nyokhoz méltó vonulatot kellene Pécsen forszírozni - és nemcsak az EKF évében. A Magyar Nemzeti Balett és a Szegedi Kortárs Balett (előbbi egy rövid, de igényes kettőssel, utóbbi egy előadásrészlettel) rangjához, kép­viselt értékeihez méltón mutatta meg magát. Csalódást keltett a bécsi Opera két szólistája: unalmasan, invenci­­ótlanul - a balettgálák történetében kábé hetvenezred­­szerre - felesleges abszolválni a Don Quijote pas de deux-jét. A felszínes, rossz minőségű, művészetnek ál­cázott szórakoztatás prototípusát ezúttal szlovák baráta­ink szállították: együttesük gyengécske, Boterojuk szóra sem érdemes, bugyuta fércmű. Pedig táncban igencsak lehet színvonalasan szórakoztatni. A recept egyszerű: játékos alapötlet, igényes koreográfia, helyenként bra­vúros tánctechnikai elemek, irónia, derű humor - mindezek felcsillantak a Győri Balett Christopher Bruce koreografálta Kakasában. Ami a nyitó gálán egy estébe sűrűsödött, az bomlott ki részletesen a fesztivál hat napján. Annyi különbség­gel, hogy a Kisfaludy Teremben műsorra került néhány veretes kortárs táncmű is, illetve a Győri Nemzeti Színház előtti téren táncos népünnepélyek is váltogat­ták egymást. A 7. Magyar Táncfesztiválon visszatérően szórakoz­tattam magamat azzal a költői kérdéssel, hogy vajon mi készteti a publikumot tapsra. Nehéz elképzelnem ugyanis, hogy ugyanaz a közönségmag jutalmazza zajos sikerrel a Tünet Együttes kitűnő Alibijét, mint a Honvéd Táncszínház A Tenkes kapitánya című, középszerűség­re nevelő, gondolkodásról leszoktató, vérciki történelmi táncjátékát. Nem tudom, hogy a honvédosokat meg­­nyugtatja-e, hogy az ExperiDance Tánckarának törté­­nelmietlenségben és igénytelenségben ezúttal is sike­rült felülmúlnia őket: Boldogság Gy­og című egyvelegük egyszerűen buta, langyos fércmű. (Még akkor is, ha szórólapjukon azt hirdetik, hogy „nemzetközi színvo­nalat képviselő MAGYAR értéket” hoztak létre, amelyre „megosztottság nélkül lehet büszke egy egész ország”.) Azt gondolom, ezzel ne szórakozzunk! És így ne is szó­rakoztassunk! Végül csak felsorolásszerűen megemlítem azokat, akiknek idén is leginkább köszönhető volt a győri fesz­tivál valóban büszkén vállalható színvonala: Bozsik Yvette Társulat, Frenák Pál Társulat, Közép-Európa Táncszínház, Duna Művészegyüttes, Magyar Állami Népi Együttes, Gergye Krisztián Társulata (a már az előbbiekben dicsérőleg említettek mellett). 59www.szinhaz.net

Next