Színház, 2010 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2010-10-01 / 10. szám
TÁNC hatatlan remekmű. A Ladányi Andrea Társulat Gasztro Balett II. című előadását állítólag először láthattam (merthogy az első Gasztro Balettnek továbbfejlesztett változata volna), de mégis állandósult déjá vu érzésem volt, mert a második változat csak lájtos adaptációja az elsőnek, és mindkettő a felülmúlhatatlan BL dobszerkójából pattant ki. Frenák Pál InTime-jának újbóli megnézése nem nyújtott újabb, különlegesebb élményt, de örömmel nyugtázhattam: mint a legtöbb Frenákmunka, ez is igen „megbízható”, érdekes és értékes. A Forte Társulat Isteni vidékek című produkciója megerősítette a premierjén szerzett benyomásaimat: az előadásban rengeteg akarás, energia, valamint mozgás- és szóbeli anyag van, de kompozíció nincs, értelmi szál még lazán sem fogja össze a jeleneteket, „túlírt”, túlrendezett és túlkoreografált a széthulló, feleslegesen hosszú, értelmezhetetlen, nézőpróbáló alkotás. Örültem, hogy láthatom a Mándy Ildikó Társulata Rést című előadását és a PR-Evolution Dance Company Merengőkjét, de kicsit sem bántam meg utólag, hogy premierjüket annak idején kihagytam. A Mándy Ildikó rendezte Rómeó és Júlia-történet erénye, hogy karcos üdeséggel jelenik meg benne a Shakespeare-tól eredeztetett, extra bizarr mai szerelmespár, de lerontja az előadást, hogy a verbális részeket követő illusztráló „táncos” betétek felszínesek és semmitmondók. Nézőpont kérdése, hogy a veszprémi kínálatban nagynak vagy kicsinek tartsuk a másodszorra is élvezhető előadások arányát. Én egyáltalán nem tartom kicsinek. A kísérletező kortárs művészetben a „feledhető” alkotásoknak is funkciójuk van, és bárdolatlanság lenne aktuális párhuzammal - a Beethoveni formáktól beethoveni tökélyt elvárni. Mindemellett kortárs előadások között is akadhat olyan, amelyikkel nem lehet betelni, és sokadszor is hatni tud. Amelyikkel kapcsolatban pedig ez évtizedek vagy évszázadok múltával is igaznak bizonyul, azt az utókor - lassú artikulációs fordulattal - majd átkereszteli klaszszikusra. A győri, a tánc minden műfaját befogadó fesztiválon klasszikus balett is látható volt. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a 7. Magyar Táncfesztivál hivatalos műsorán több olyan előadás szerepelt, amelynek halvány esélye sincs arra, hogy valamikor klasszikusként emlegessék. És nem azért, mert végül is nem érte el azt a színvonalat, hanem mert eleve nem azzal az igénnyel készült. A kortárs tánc élvonalában azért is jobban megbocsátható a gyengébb végeredmény, mert a legtöbb esetben látható-hihető, hogy az alkotó valóban a mindenséggel méri magát, de az elkészült mű mégis parányi lépésnek minősül a táncművészet történetében. Igazán unalmasak, helyenként vérlázítóak azok az előadások, amelyek alkotói hagyományos eszközökkel hagyományos hatásra törekednek, összegeznek, de meg sem próbálnak jobbnak lenni az előzménynél, nem céljuk meghaladni a példaképet. Csak csinálnak még egy szokványosat. A győri fesztivál alapvetése, hogy a tánc valamennyi műfaját, stílusát megjelenítse, ennek megfelelően nemcsak a populáris, de még a „showbizbe” tartozó előadások előtt is szélesre tárja kapuját. A sokszínű merítés és az oly gyakran vele járó sokfajta minőség már a nyitó gálán - mint cseppben a tenger - felfedezhető volt. Az est legkellemesebb meglepetésének az első szám, a Pécsi Balett Change Back című friss premierjének részlete bizonyult. Leo Mujic vendégkoreográfus igényes kortársbalett-dolgozatát elhivatottan és magas színvonalon tolmácsolta az együttes, napnál világosabb, hogy a gagyigyártás helyett ezt az Eck Imre-i hagyományokhoz méltó vonulatot kellene Pécsen forszírozni - és nemcsak az EKF évében. A Magyar Nemzeti Balett és a Szegedi Kortárs Balett (előbbi egy rövid, de igényes kettőssel, utóbbi egy előadásrészlettel) rangjához, képviselt értékeihez méltón mutatta meg magát. Csalódást keltett a bécsi Opera két szólistája: unalmasan, invenciótlanul - a balettgálák történetében kábé hetvenezredszerre - felesleges abszolválni a Don Quijote pas de deux-jét. A felszínes, rossz minőségű, művészetnek álcázott szórakoztatás prototípusát ezúttal szlovák barátaink szállították: együttesük gyengécske, Boterojuk szóra sem érdemes, bugyuta fércmű. Pedig táncban igencsak lehet színvonalasan szórakoztatni. A recept egyszerű: játékos alapötlet, igényes koreográfia, helyenként bravúros tánctechnikai elemek, irónia, derű humor - mindezek felcsillantak a Győri Balett Christopher Bruce koreografálta Kakasában. Ami a nyitó gálán egy estébe sűrűsödött, az bomlott ki részletesen a fesztivál hat napján. Annyi különbséggel, hogy a Kisfaludy Teremben műsorra került néhány veretes kortárs táncmű is, illetve a Győri Nemzeti Színház előtti téren táncos népünnepélyek is váltogatták egymást. A 7. Magyar Táncfesztiválon visszatérően szórakoztattam magamat azzal a költői kérdéssel, hogy vajon mi készteti a publikumot tapsra. Nehéz elképzelnem ugyanis, hogy ugyanaz a közönségmag jutalmazza zajos sikerrel a Tünet Együttes kitűnő Alibijét, mint a Honvéd Táncszínház A Tenkes kapitánya című, középszerűségre nevelő, gondolkodásról leszoktató, vérciki történelmi táncjátékát. Nem tudom, hogy a honvédosokat megnyugtatja-e, hogy az ExperiDance Tánckarának történelmietlenségben és igénytelenségben ezúttal is sikerült felülmúlnia őket: Boldogság Gyog című egyvelegük egyszerűen buta, langyos fércmű. (Még akkor is, ha szórólapjukon azt hirdetik, hogy „nemzetközi színvonalat képviselő MAGYAR értéket” hoztak létre, amelyre „megosztottság nélkül lehet büszke egy egész ország”.) Azt gondolom, ezzel ne szórakozzunk! És így ne is szórakoztassunk! Végül csak felsorolásszerűen megemlítem azokat, akiknek idén is leginkább köszönhető volt a győri fesztivál valóban büszkén vállalható színvonala: Bozsik Yvette Társulat, Frenák Pál Társulat, Közép-Európa Táncszínház, Duna Művészegyüttes, Magyar Állami Népi Együttes, Gergye Krisztián Társulata (a már az előbbiekben dicsérőleg említettek mellett). 59www.szinhaz.net