Színház és Filmművészet, 1955 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1955-12-01 / 12. szám
például éppen az amerikai reakciós színháztudomány és színházi kritika bírálata. A másik két szovjet tanulmány — Abalkin és Grinwald írásai — szintén érdekes és tanulságos: a szovjet színház örökségéről, illetve az első moszkvai színházakról kapunk értékes adatokat. A folyóirat végén található „Figyelő“ rovat is felöleli a hazai tudnivalókon kívül a külföldi szakhíranyagot is. Itt egyelőre még erős hiányát érezhetjük a nyugati anyagnak. Felmerül a kérdés, nem volna-e helyes ebben a rovatban időről időre a szovjet és a nyugati szaklapokból bőséges szemlét közölni. Igen hasznos a „Figyelő“ legvégén olvasható, s remélhetőleg minden számban folytatandó színészeti bibliográfia (Staud Géza összeállítása). Az egész folyóirat gerincét a három nagy rovat alkotja: Magyar színháztörténet, Régi írások és Adattár. Az első kezdődik Hont Ferenc rendkívül érdekes vitaindító javaslatával: „Tézisek a magyar színház történetének tankönyvéhez.“ Már itt jelezzük — noha kifejtése nem tartozik a folyóiratismertetéshez — hogy a tézisekkel nem mindenben értünk egyet, az elkészítendő tankönyv arányait másképpen véljük helyesnek, és periodizációjában is vitathatónak tartjuk — ennek ellenére nem csak azért örvendetes jelenség, hogy Hont Ferenc kidolgozta ezeket a téziseket, mert nagyobb részben minden szakembernek egy véleményen kell lennie vele, hanem azért is, mert végre itt van az a tárgyalási alap, amely egyáltalán lehetővé teszi, hogy belátható időn belül megvalósuljon ez a nem csak a felsőoktatás számára, de az egész szaktudománynak oly nélkülözhetetlen tankönyv. Az ez után következő színháztörténeti tanulmányok külön-külön is igen érdekesek s örülnünk kell, hogy végre-valahára van egy olyan orgánum, amely a színháztörténeti részletkutatások eredményeinek legalábbis szaknyilvánosságot biztosít, hiszen e nélkül semmiféle komoly későbbi szintézis nem képzelhető el. B. Egey Klára, Várnai Péter, Magyar Bálint, Gálos Magda és Cenner Mihály írásai egy-egy kisebb körű történelmi kutatás eredményeit hozzák nyilvánosságra. (Legérdekesebb ezek közül Gálos Magda tanulmánya Justh Zsigmond parasztszínházáról.) A „Régi írások“ rovatban folytatódik az előző számokból már ismert érdekes közlemény: Molnár György széljegyzetei Rakodczay Pál „A színészet rendszere“ c. művéhez. Ez a fontos dokumentum egyszerre két olyan alapos feldolgozásra váró egyéniséget hoz közelebb a szakközönséghez, mint Molnár és Rakodczay. — Csiky Gergely „Az arckép“ című kiadatlan vígjátékának ismertetése pedig irodalomtörténetileg is fontos közlemény. A hazai kritikai realista dráma nagy úttörőjének művészi arculata éppen a legutóbbi évek óta kezd végre világosan kibontakozni előttünk. Helyes lenne, ha a folyóirat szerkesztősége érintkezésbe lépne a kolozsvári egyetemi könyvtárral, ahol Csiky kéziratos hagyatéka található, és közölné a vaskos iratcsomagok leltárát s esetleg ismertetné a hagyatékban kéziratosan fennmaradt, eddig teljesen ismeretlen Csiky-vígjátékot is, amely Arany János Nagyidai cigányai alapján készült. Az „Adattár“ jónéhány nagyon fontos dokumentumot hoz nyilvánosságra. A Kelemen László-féle első magyar színtársulatra vonatkozó adatok (színlapok, a társulat búcsúnyilatkozata) jelentékenyen kibővítik a XVIII. század végéről való színháztörténeti ismereteinket. Hasonló érdekességű a következő korszakról, a Kántornéhoz írt levelek közlése. — Hogy Bory István tanulmányrészlete („Nemzeti Színházunk a politikai gondolat világában“) ebbe a rovatba tartozik-e, az vitatható, de végtére is nem az a lényeges, hogy a lap melyik táján közli a szerkesztő ... Annyi bizonyos, hogy érdeklődést támaszt a készülő tanulmány iránt. Az egész folyóirat, amely az Országos Színháztörténeti Múzeum szerkesztésében (Szerkesztette Hont Ferenc, a múzeum vezetője) jelenik meg, a maga teljes egészében színvonalas és fontos tudományos sajtótermék. Már első három száma is igen nagy fejlődést mutat. Úgy véljük, hogy helyes elgondolások szerint készül. De egy rovatot hiányolunk. Szükséges lenne egy kifejezetten könyvkritikai rész is, amely híven számontartaná a megjelenő színház- és drámatörténeti vonatkozású írásműveket, a belföldieket teljes számban, a külföldiek közül a legfontosabbakat. HEGEDŰS GÉZA 959