Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-10-24 / 11. szám
A legjobbkritikus végeredményben, a közönség maga. Nem tanulja, nem olvas hozzá szakmeveket, „magától** a kisujjában van az egész. Egyszerűen zseni és kész, tud. Sokkal kevésbbé téved, mint a hivatásos kritikus és méghozzá sokkal kevésbbé makacs, időnként revíziót tart , ha tévedett, belátja és helyesbít, sikeres műveket eldob, viszont hajdan bukott műveket, vagy egész írókat elővesz, azt mondja, bocsánat, tévedtem. A szakszerű kritika mindent elkövet, hogy a színházba járó közönség tiszta ítélőképességét körmönfontan megzavarja, de hiába, a közönség ellenáll és konokul műértő marad. Ezt az író, természetesen a kritikus terhére, kárörömmel állapítja meg. És abban a bizonyos tudatban, hogy vele tart az igazi kritikusok, a csakugyan való bírák kis csapata.i Hogy ki az igazi kritikus és mi az igazi kritika? Az ideál: a tökéletesen elfogulatlan, szenvedélytelenül tárgyilagos, minden rokon- és ellenszenvtől mentes, csak a mű fölött ítélkező kritikus. Ez azután a műfaj szabályainak ismeretében, javító, építő szándékkal közli a véleményét. Természetesen ilyen abszolút kritikus nincsen, de aki ezt a törvényt elismeri és megközelíteni igyekszik, azt az írók már készséggel szívükre zárják és igazi kritikusnak ismerik el s velük egyenrangú alkotóművésznek. A közönség ilyen ideális kritikus, csak a művet nézi. 1927-ben tanúja voltam egy előkelő folyóirat szerkesztőségi összejövetelen, amint a szerkesztő éss a bíráló Szomory Dezsőnek Levelek egy bardínömhöz című csodálatos könyvét elintézték. Hát itt van ez a Szomory — mondta a szerkesztő, amint kiosztotta a bírálnivaló újdonságokat és szeretettel nézegette a könyvet - romok könyv, remek! — Már ismerem — mondta a bíráló, — óriási, házi... — és mozdulattal jelezte, hogy nincsenek hozzá szavai. " - Sajnos — mondta tovább a szerkesztő, — hát ugye... le kell, hogy vágjuk ... - Természetesen — mondotta a bíráló szinte sírva és belelapozott a könyvbe. — Istenem, ez hogy tud! — s elmélázva néhány sort olvasott fel a könyvből. 8 borongva és fájdalmasan megállapodtak abban, hogy húsz-huszonöt sorban ki kell végezni és nem túlzottan, de le kell zsidózni. 8 ez nem olyan különleges eset, ez, hogy úgy mondjam, természetes. Ugyanennek a folyóiratnak — melynek egyébként azelőtt munkatársa voltam — a későbbi szerkesztője egy regényem kritikájának már kész szedését szétdobatta a nyomdában, mert időközben Nemzeti Színházbeli darabjáról egy napilapban nem írtam elég elismerően. Hát... nagyjából ez a kritika. És hiába, mindhiába, a közönség töretlenül kitart a maga ideális álláspontja mellett: jó az, ami jó. De a szakma, a kritikai szakma sem hagyja magát befolyásoltatni a közönségtől és kitart amellett, hogy nem az jó, ami jó, hanem az, ami neki valamilyen egyébként mellékes pártkritika szempontból megfelel. És itt legelsősorban tökéletesen mellékes szempontnak kell bélyegeznem a politikát, a napi politikát, a pártpolitikát. ■Valamelyes elnézéssel csak akkor lehetnének az írók a pártkritikával szemben, ha az teljes nyíltsággal jelentkeznék így; elolvastuk ezt és ezt a könyvet, a Független Kisgazda stb. stb., párt szempontjából ilyen s ilyennek találtuk. Vagy: ez a mű a Magyar Kommunista Párt céljainak tökéletesen megfelel, egyébként pocsék, ezért, meg ezért. Avagy: ez a színdarab a Szocáldemokrata Párt mai állásfoglalása szerint undorító, de magasabb esztétikai viszonylatban a remekmű határát súrolja és pedig azért, mert... Félre ne értsen valaki, a folyton csukló elefántcsonttoronyról nincsen szó és hadd idézzek ide a magam erősítésére egy úgynevezett „kimondottan’* éppen szocialista írót. Kassák Lajos 1941 októberében többek között ezeket mondta egy nyilatkozatában: „Sajnos, a művész társadalmi szerepkörét, vagy parlagiasabb szóval érvényesülését, ma nem annyira alkotó tevékenysége, mint inkább politikai magatartása határozza meg. Persze nem egyéni politikai nézeteinek kifejtéséről, hanem a tülekedő pártok és csoportokhoz való feltétlen alkalmazkodásáról van szó.” Nem ma! 1941-ben mondta, hogy így van ... Én ma azt fűzöm hozzá, hogy ha így haladunk tovább, akkor egészen rövidesen legalábbis ott tartunk, ahol voltunk. Ma egy éve például származásaszerint lehetett kimondani egy-egy íróra, költőre, festőre, szobrászra, színészre, hogy hallgass el, megszűntél író vagy költő, stb., lenni. 8 talán egy év múlva pártállás szerint lehet elhallgattatni vagy szóhoz juttatni a művészeket. 8 ha lehet egy költői munkásságát pártállása vagy származása szerint bírálni, csak akkor lehet képzelni az osztályozást, még groteszkebben ostoba formában így; jó versek, szép versek, de a költő vegetárius, üssük agyon. Vagy: a darab fölépítése laza, a lélektani motívunsok elmosódottak s különben is turisztikai és főként vasutas szempontból nem kielégítő a megoldás. A végkifejtés az kellene legyen, hogy a harmadik felvonásban a hős követeli a vasutasok harmincöt százalékos fizetésemelését, — inclusive kilométerpénz és egyéb pótlék — valamint, hogy a turisták ha húsz személyen felül és csoportjeggyel utaznak, poggyászszállítási kedvezményben részesüljenek; ez idékben a felvonás végén vezessen küldöttséget az illetékes szakminiszterek elé, ez lehet úgy is, hogy nős költők, nőtlen költők, kopaszok és hajasok, száraz és izzadtkezűek, stb. hány gyereke van, van-e Ingatlana stb. , voltaképpen itt már be lehetne vonni a házbizalmiakat is. .Jó, hogy eszembe jut, a benyújtott darab mellé az író mindjárt mellékelhetné a házbizalmi igazolványát, hogy ő politikailag hogyan minősül. (S remélem, nem vagyok lánglelkű vátesz.) Mit tehetne értem a társadalom.. - mondja továbbá a gondba merült író, ott 1941-ben, a társadalom, mely ezer más gondja mellett megelégszik a politikai fórumokon agálók ígéreteivel és útmutatásaival. A legtöbb ember részére az alkotó szellem bizonyos értelemben a rossz lelkiismerettel egyenlő, igényesít és bírál, amitől mentsen meg bennünket az Isten, gondolják a jámborok.*’ Lehet „kimondottan** szocialista ugyebár, tartozhatik pregnánsan egy bizonyos párthoz egy író -- ez esetben Kassák Lajos, — de ha egyébként tiszta marad, hogy úgy mondjam, akkor mégis jól tudja és érzi mindezeket. például az irányított művészetről azt mondja, szintén 1941- ben: ■ Akik irányított művészetet követelnek, azok a szellem elszolgaiasítását követelik. Azok nem a szuverén alkotást, hanem bizonyos külső érdekek szolgálását, jelszavak hangoztatását, végeredményben a szellem megtagadását várják el a szellem emberétől. Irányítani akarják a szellemet, mert félnek kötetlen megnyilatkozásától. Irányítani akarják, nehogy ő irányítson. Holott az igazi szellemek sohasem törekedtek arra, hogy átvegyék az idomító szerepét, ők nem irányítani akarják az embert, hanem képessé tenni, hogy felismerje a célokat és választani tudjon a hozzájuk vezető utak közül. A művészet feladata a társadalom értelmi és érzelmi megművelése. A szellem szolgálói nem gyeplővel a kezükben lépnek fel, hanem alázatos készséggel arra, hogy mellékgondolatok nélkül, beteljesíthessék magukat saját gyönyörűségükre s a köz javára." Ezt az az író mondja, aki egy életet töltött el pártharcokban, propagandában, s az igazi szocialista írók ezt mindig tudták. "Vagy a megvalósulás pillanatai ennyire különböznének a törekedés évtizedeitől? Ez szomorú volna. 'Volna? Már az is. Egyben tévedett Kassák és téved mind, aki az effélét időhöz köti — hogy t. i. beleírta e szót; ma, ma van ez igy. Holott ez a ma tegnap is és holnap is. Mindez igen szomorú dolog, merthiszen morális erőim azt diktálják, akár kritikus vagyok, akár nem: légy tárgyilagos, légy elfogulatlan. Ha meg éppen bírálok — művészi, szellemi munkát bírálok — még keményebben köt az elfogulatlanság parancsa. A pártpolitika eldobja a morális hatóerőket, a pártkritika tehát destruál, a pártkritika erkölcstelen. Nem lehetetlen, hogy az írók, általában a művészek, az igazi kritikusok harcba indulnak a pártkritika ellen — ha ezt együttesen megtennék , kiki a maga pártján belül kiállana ezért, úgy nagy és igaz szolgálatot végeznének — de valószínűbb, hogy mindezt hiába írom. Akkor is el kellett mondanom, a kitűnő szocialista íróval szólva, saját gyönyörűségemre és a köz javára. A PÁRTOK túlbuzgó szolgálata, vagy éppen kiszolgálása sok mindent henyélhet, elszürkíthet, de a szellem ragyogásai azért nem halványodnak, csak esetleg kevesebbek számára s netán kevésbbé látszanak majd. Egy ideig, aztán ismét látszanak. A nap nem megy le voltaképpen, csak mi éjjel nem érzékeljük. Közben azért ő hat. Ha éjszaka is nem hatna — reggel talán fül sem ébrednél ... 16