Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)

1945-10-24 / 11. szám

A legjobb­­kritikus végeredmény­ben, a közönség maga. Nem tanulja, nem olvas hozzá szakmeveket, „ma­gától** a kisujjában van az egész. Egyszerűen zseni és kész, tud. Sok­kal kevésbbé téved, mint a hivatásos kritikus és még­hozzá sokkal ke­vésbbé makacs, időnként revíziót tart , ha tévedett, belátja és helyes­bít, sikeres műveket eldob, viszont hajdan bukott műveket, vagy egész írókat elővesz, azt mondja, bocsánat, tévedtem. A szakszerű kritika mindent el­követ, hogy a színházba járó közön­ség tiszta ítélőképességét körmön­­fontan megzavarja, de hiába, a kö­zönség ellenáll és konokul m­űértő marad. Ezt az író, természetesen a kritikus terhére, kárörömmel álla­pítja meg. És abban a bizonyos tu­datban, hogy vele tart az igazi kriti­kusok, a csakugyan való bírák kis csapata.­i Hogy ki az igazi kritikus és mi az igazi kritika? Az ideál: a tökéletesen elfogulatlan, szenvedélytelenül tár­gyilagos, minden rokon- és ellen­szenvtől mentes, csak a mű fölött ítélkező kritikus. Ez azután a műfaj szabályainak ismeretében, javító, építő szándékkal közli a véleményét. Természetesen ilyen abszolút kri­tikus nincsen, de aki ezt a törvényt elismeri és megközelíteni igyekszik, azt az írók már készséggel szívükre zár­ják és igazi kritikusnak ismerik el s velük egyenrangú alkotómű­­­vésznek. A közönség ilyen ideális kritikus, csak a művet nézi. 1927-ben tanúja voltam egy előkelő folyóirat szerkesztőségi összejövete­len, amint a szerkesztő éss a bíráló Szomory Dezsőnek Levelek egy ba­­rdínömhöz című csodálatos könyvét elintézték. Hát itt van ez a Szo­­mory — mondta a szerkesztő, amint kiosztotta a bírálnivaló újdonságo­kat és szeretettel nézegette a köny­vet -­ romok könyv, remek! — Már ismerem — mondta a bíráló, — óriási, házi... — és mozdulattal je­lezte, hogy nincsenek hozzá szavai. " - Sajnos — mondta tovább a szer­kesztő, — hát ugye... le kell, hogy vágjuk ... - Természetesen — mon­dotta a bíráló szinte sírva és bele­lapozott a könyvbe. — Istenem, ez hogy tud! — s elmélázva néhány sort olvasott fel a könyvből. 8 borongva és fájdalmasan megállapodtak abban, hogy húsz-huszonöt sorban ki kell végezni és nem túlzottan, de le kell zsidózni. 8 ez nem olyan különleges eset, ez, hogy úgy mondjam, természetes. Ugyanennek a folyóiratnak — mely­nek egyébként azelőtt munkatársa voltam — a későbbi szerkesztője egy regényem kritikájának már kész sze­dését szétdobatta a nyomdában, mert időközben Nemzeti Színházbeli da­rabjáról egy napilapban nem írtam elég elismerően. Hát... nagyjából ez a kritika. És hiába, mindhiába, a közön­ség töretlenül kitart a maga ideális álláspontja mellett: jó az, ami jó. De a szakma, a kritikai szakma­ sem hagyja magát b­efolyásoltatni a közönségtől és kitart amellett, hogy nem az jó, ami jó, hanem az, ami neki valamilyen egyébként mellékes p­ártkritik­a szempontból megfelel. És itt legelső­sorban tökéletesen mellékes szem­pontnak kell bélyegeznem a politi­kát, a napi politikát, a pártpolitikát. ■Valamelyes elnézéssel csak akkor lehetnének az írók a pártkritikával szemben, ha az teljes nyíltsággal je­lentkeznék így; elolvastuk ezt és ezt a könyvet, a Független Kisgazda stb. stb., párt szempontjából ilyen s ilyennek találtuk. Vagy: ez a mű a Magyar Kommunista Párt céljai­nak tökéletesen megfelel, egyébként pocsék, ezért, meg ezért. Avagy: ez a színdarab a Szocá­ldemokrata Párt mai állásfoglalása szerint undorító, de magasabb esztétikai viszonylatban a remekmű határát súrolja és pedig azért, mert... Félre ne értsen valaki, a folyton csukló elefántcsonttoronyról nincsen szó és hadd idézzek ide a magam erősítésére egy úgynevezett „ki­­mondottan’* éppen szocialista írót. Kassák Lajos 1941 októberében töb­bek között ezeket mondta egy nyi­latkozatában: „Sajnos, a művész tár­sadalmi szerepkörét, vagy parlagia­­sabb szóval érvényesülését, ma nem annyira alkotó tevékenysége, mint inkább politikai magatartása hatá­rozza meg. Persze nem egyéni poli­tikai nézeteinek kifejtéséről, hanem a tülekedő pártok és csoportokhoz való feltétlen alkalmazkodásáról van szó.” Nem ma! 1941-ben mondta, hogy így van ... Én ma azt fűzöm hozzá, hogy ha így haladunk tovább, akkor egészen rövidesen legalábbis ott tar­tunk, ahol voltunk. Ma egy éve pél­dául származása­­szerint lehetett ki­mondani egy-egy íróra, költőre, fes­tőre, szobrászra, színészre, hogy hall­gass el, megszűntél író vagy költő, stb., lenni. 8 talán egy év múlva pártállás szerint lehet elhallgattatni vagy szóhoz juttatni a művészeket. 8 ha lehet egy költői munkásságát pártállása vagy származá­sa szerint bírálni, csak akkor lehet képzelni az osztályozást, még groteszkebben ostoba formában így; jó versek, szép versek, de a költő vegetárius, üssük agyon. Vagy: a darab fölépítése laza, a lélektani motívunsok elmosódottak s különben is turisztikai és főként vasutas szempontból nem kielégítő a megoldás. A végkifejtés az kellene legyen, hogy a harmadik felvonás­ban a hős követeli a vasutasok har­mincöt százalékos fizetésemelését, — inclusive kilométerpénz és egyéb pót­lék — valamint, hogy a turisták ha húsz személyen felül és csoport­­jeggyel utaznak, poggyászszállítási kedvezményben részesüljenek; ez idékben a felvonás végén vezessen küldöttséget az illetékes szakminisz­terek elé, ez lehet úgy is, hogy nős költők, nőtlen költők, kopaszok és hajasok, száraz és izzadtkezűek, stb. hány gyereke van, van-e Ingatlana stb. , voltaképpen itt már be lehetne vonni a házbizalmiakat is. .Jó, hogy eszembe jut, a benyújtott darab mellé az író mindjárt mellékelhetné a ház­­bizalm­i igazolványát, hogy ő poli­tikailag hogyan minősül. (S remélem, nem vagyok lánglelkű vátesz.) Mit tehetne értem a társada­­lom.. - mondja továbbá a gondba merült író, ott 1941-ben,­­ a társa­dalom, mely ezer más gondja mel­lett megelégszik a politikai fórumo­kon agálók ígéreteivel és útmutatá­saival. A legtöbb ember részére az alkotó szellem bizonyos értelemben a rossz lelkiismerettel egyenlő, igé­­nyesít és bírál, amitől mentsen meg bennünket az Isten, gondolják a jámborok.*’ Lehet „kimondottan** szocialista ugyebár, tartozhatik pregnánsan egy bizonyos párthoz egy író -- ez eset­ben Kassák Lajos, — de ha egyéb­ként tiszta marad, hogy úgy mond­jam, akkor mégis jól tudja és érzi mindezeket.­­ például az irányított művészetről azt mondja, szintén 1941- ben: ■ Akik irányított művészetet kö­vetelnek, azok a szellem elszolgaiasí­­tását követelik. Azok nem a szu­verén alkotást, hanem bizonyos külső érdekek szolgálását, jelszavak han­goztatását, végeredményben a szel­lem megtagadását várják el a szel­lem emberétől. Irányítani akarják a szellemet, mert félnek kötetlen meg­nyilatkozásától. Irányítani akarják, nehogy ő irányítson. Holott az igazi szellemek sohasem törekedtek arra, hogy átvegyék az idomító szerepét, ők nem irányítani akarják az em­bert, hanem képessé tenni, hogy fel­­ismerje a célokat és választani tud­jon a hozzájuk vezető utak közül. A művészet feladata a társadalom értelmi és érzelmi megművelése. A szellem szolgálói nem gyeplővel a kezükben lépnek fel, hanem alá­zatos készséggel arra, hogy mellék­gondolatok nélkül, beteljesíthessék magukat saját gyönyörűségükre s a­ köz javára." Ezt az az író mondja, aki egy életet töltött el pártharcokban, pro­pagandában, s az igazi szocialista írók ezt mindig tudták. "Vagy a meg­valósulás pillanatai ennyire külön­böznének a törekedés évtizedeitől? Ez szomorú volna. 'Volna? Már az is. Egyben tévedett Kassák és téved mind, aki az effélét időhöz köti — hogy t. i. beleírta e szót; ma, ma van ez igy. Holott ez a ma tegnap is és holnap is. Mindez igen szomorú dolog, mert­­hiszen morális erőim azt diktálják, akár kritikus vagyok, akár nem: légy tárgyilagos, légy elfogulatlan. Ha meg éppen bírálok — művészi, szellemi munkát bírálok — még ke­ményebben köt az elfogulatlanság parancsa. A pártpolitika eldobja a morális hatóerőket, a pártkritika tehát destruál, a pártkritika erkölcs­telen. Nem lehetetlen, hogy az írók, álta­lában a művészek,­­ az igazi kriti­kusok harcba indulnak a pártkritika ellen — ha ezt együttesen megtennék , kiki a maga pártján belül kiállana ezért, úgy nagy és igaz szolgálatot végeznének — de valószínűbb, hogy mindezt hiába írom. Akkor is el kel­lett mondanom, a kitűnő szocialista íróval szólva, saját gyönyörűségemre és a köz javára. A PÁRTOK túlbuzgó szolgálata, vagy éppen kiszolgálása sok mindent he­nyélhet, elszürkíthet, de a szellem ragyogásai azért nem halványodnak, csak esetleg kevesebbek számára s netán kevésbbé látszanak majd. Egy ideig,­­ aztán ismét látszanak. A nap nem megy le voltaképpen, csak mi éjjel nem érzékeljük. Közben azért ő hat. Ha éjszaka is nem hatna — reggel talán fül sem ébred­nél ... 16

Next