Szinház, 1946 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1946-10-23 / 41. szám
rl / „VAGY A SZILFÁN ALATT“ O’Neill színműve a Nemzeti Színházban Különös színdarab ez: A Nemzeti Színház előadásában amolyan verisztikus népdráma. Vera és Schönherr együtt, nőstényördög, parasztbecsület, felcifrázva Cooper giccses puritanizmusával, leöntve biblikus szóciberével, megkenve Bőrharisnya kenetével és megpácolva abban a vadregényt élében, amit Jack London használ a pionírtörténetek elkészítéséhez. Eleve gyanús azonban ez a vegyes amerikai saláta, mert ismervén O’Neill, nem tudjuk elhinni, hogy ezzel akarná traktálni vendégeit. Ez így, ha vadnyugati farmerdrámának tálalják, egyáltalában nem dráma, inkább élőképek sorozata, amely sehogy se áll össze valami logikus szerkezetté. Itt minden ember külön életet él, önmagában hordja cselekedetének indítékait, viselkedésük neon módosítja a másik viselkedését drámai kölcsönhatásban, mert az első pillanattól végig mozdulatlan és eleve meghatározott, végleges karakter mindegyik. Csakhogy ez a végzetes determináltság mégsem lesz véletlen, talán az író szándékkal formált olyan embereket, akiket nem érinthet a környezet módosító hatása, mert valami ősi, minden hozzákeveredő elől szűz, elementáris megrögzöttségben, fatális alkati minőségükben olyanok, amilyenek. Fejtsük ki őket még a civilizációnak ebből a primitív maradékából is, amit az író csak azért rakott rájuk, hogy megjelenésük ismerősebb s ne egészen absztrakt legyen és akkor levedletten mutatkozik a kezdeti ember, elsődleges ösztönöktől meghatározott mithikus magatartásában, aki táplálkozik, szaporodik, zsákmányol és kegyetlenül, körömmel és foggal védi a zsákmányát. A ragadozó ember leüti és felfalja a medvét, asszonyt rabol párzó dühében, vagy az indiánok ősi birtokából hasít s ki magának farmot, irigyen vicsorog fiaira, akik majd öröklik a prédát, — mindegy, még mindig dúvad, ha levetkőztetik és a civilizáció kozmetikájából letisztítottan, lényeges minőségében, meztelenül mutatják be, ahogy ezt most O'Neill teszi. Ha úgy nézzük a dolgot, hogy itt nem egyénien elrészletezett indítékok, hanem egyszerű, kompakt, osztatlan ösztönök működnek, akkor ezek összecsapásában igenis kitüzesedik a dráma, mint ahogy szikra sercen a kemény, formátlan kőből, ha másik követ vág hozzá valami ismeretlen erő. Ezek az emberek nem szeretnék, nem spekulálnak, nem alkudnak és nem egyezkednek, egymást, csak lappangó ellenségként érzik és nem is beszélnek, biblikus szavaikban nincs más tartalom, csak az, ami egyetlen szó értelmében sűrűsödik. Egyetlen átélt, határozott és értelmes szavuk van, ez a szó, hogy: ,,enyém"! Enyém a farm, a tehén, az arany, a fiaim munkaereje, enyémnek akarom az apám birtokát, a hímet, a nőstényt, az életet és a szerelmet, enyém a föld, a bozót, a hatalom. Kemény, hajlíthatatlan, nyers önzés van ebben a szóba®, a tulajdon korláttalan élménye, — a dialektika első tételét mondja ki ez a szó első megfogalmazásában. Enyém, — ez az első élmény, a második az, hogy: a másé és ennek a kettőnek kivetülése a szociális probléma és szintézise lesz a megoldás. O'Neill azt állítja, hogy még csak az első tézisnél tartunk, a második még csak a mélyből dereng, a kultúra kezdeti derengése a fiatal Eben halott' '* édesanyjának elmosódott emlékében, —■ és félek, hogy O' Neillnek tökéletesen igaza van. Úgy látszik, a Nemzeti Színház a méreteket hibázta el alapvetően. Ezért Gellért Endrét, a fiatal rendezőt csak akkor szabad felelőssé tenni, ha a szereposztásért is ő felelős. Balázs Samu nagyon rokonszenves és értelmes zsánerszínész, van stílusformáló fantáziája, de a vén Efraim, a farmer nincsen benne, tehát semmi rendező ki nem csikarhatja belőle. Nem az életkép, sa tragédia formátumáról van szó, a Lear király szimplex, részlettelen monumentalitásáról, olyan jelentékenységről, primitív nagyságról, amit csak a színész személyisége hozhat magával. Ember nem „már", hanem „még" jenseits von Gut und Bose, kívül az erkölcsön, a sorstragédia hőse, elsodort mammut az Ananké sodrában, küzd, kapaszkodik, harcol a vad szabadságért és elpusztul sorszerűn. Vétke nincs, mert nincs erkölcse, csak elhibázhatja a dolgát, de nem felelős, mint ahogy nem az ödipusz és ahogy Oresztészra is emberi mérték szerint oktalanul uszítja a sors az Erinniszeket. Szacsvay Imre formátuma kellene ide, Bónis azonban nem Szacsvay és nem is tudom, van-e mai megmaradt bölénye ebből a fajtából. A vén Efraim táncát a hurrikán korbácsolja és az a keresztelői lakoma boszorkányos orgia, de ösztövér , parasztlakodalom marad, még ha több fantáziát pazarol is rá a rendező, mikor Efraim nem több, mint földéhes parasztgazda. Gábor Miklós (Eben, a farmer fia) sokkal közelebb van szerepéhez, ki tud kapcsolni lírikus indítékokat; apjának ő nem ellensége, hanem végzete s ha ezt érezteti, az egyenetlenségeket már bízvást a még nem teljes mes