Színházi Élet, 1913. november 30. – december 7. (2. évfolyam, 40. szám)
1913-11-30 / 40. szám
2. oldal Lehár napok a Királyban, bemutatók, vagy még inkább a főpróbák izgalmaihoz szokott benfentes közönség is különös nekibuzdulással készülődik erre a ritka jelszóra : Lehár-bemutató. Szép a premier magában véve is, még szebb a főpróba, de Lehár-főpróba, az már igazán a legteteje a mindama szenzációknak, amelyeket az operett-világban el lehet képzelni. Az idén az a sokaság, amelynek tagjait a toll és masztiksz emberei adják, elesett az operett-szezon legkülönlegesebb gyönyörűségétől. Az idén nem volt Lehárfőpróba. Azaz volt, de a nyilvánosság kizárásával. A nézőtéren csak a szinház intim barátai ültek, főszereplők legszorosabb hozzátartozói, a két Beöthy szinház vezérkarának tagjai, különös protekció fölött rendelkező szerzők, más címen bejáratos benfentesek és példának okáért Ida Roland, vagy példának okáért Medgyaszai Vilma. Kicsiny társaság, de annál előkelőbb és válogatottabb. E sorok szerencsés írója is ezennel eldicsekszik, hogy jelen volt a főpróbán és jelen cikket nem írja, hanem diktálja az irógépes kisasszonynak azon egyszerű okból, mert a tapsok miatt nem tud tollat fogni a kezébe. Taps tudniillik olyan volt a főpróbán, hogy az ember csodálkozva nézett körül : ilyen kevesen ekkora tapsot tudnak csapni? Tartsunk sorrendet. Először beszéljünk a darabról. Annak is először a szövegéről. A színlap tanulsága szerint írták Brammer és Grünwald. A bécsi libbrettista-világ két legújabb csillaga. Most tűntek fel és egymásután írják a legjobb könyveket. Hozzájuk csatlakozott az alapos fordítással Harsányi Zsolt a Királyszínház darabjainak állandó és megszokott keresztapja. A történet ott kezdődik, hogy San-Sebastianban vagyunk, a világhírű spanyol fürdőhelyen. Itt van villája a dúsgazdag Pablo di Cavaletti vikomtnak, aki karcsú, elegáns, tüzes, spanyol mágnás. A vikomt annak idején úgy házasodott, mint egy gyorsfőzőgép. Megismerkedett egy Elvira nevű szép brazíliai leánnyal, aki San Sebastianban fürdőzött. Egyik nap megismerte, másik nap megszerette, harmadik nap eljegyezte, negyedik nap pedig minden szülői ellenkezés dacára úgy elvette, mint a parancsolat. A darab ott kezdődik, hogy a szerelmi házasság kezd kissé boldogtalan lenni. Elvira maga az angyali szendeség, csendes, szelid, házias feleség. Pablo unja már ezt a nagy szendeséget. Valami temperamentumos, tüzes, vörös kis ördög kellene neki, szóval a feleségének éppen az ellenkezője. Az asszony érzi, hogy az ura hidegedni kezd. Boldogtalanul, tanácstalanul szomorkodik. És szereti az urát. Hiába lábatlankodik körülötte Don Gil di Tenorio, az élhetetlen kis gavallér, aki nőtársaságban meg se tud mukkanni, holot a családi legenda szerint Don Juan egyenes leszármazottja. Elvira szépen felbontatlanul rakja félre az áradozó leveleket. Ekkor jelenik meg a szintéren a szép, fekete Carmen di Servantis, aki ismeri az Elvira nővérét, a vöröshajú Karolát és most — San-Sebastianban időzvén — felkeresi Elvirát, hogy megismerkedjék vele. Történt előző nap, hogy Carment sétalovaglás közben elragadta a lova. Egy elegáns úr fékezte meg a szilaj paripát. Az életmentő Don Gil néven mutatkozott be, holott nem volt más, mint Pablo. És mikor most az Elvira házánál megjelenő Carmen megpillantja a szalonban az életmentőjét, természetesen ezt hiszi Don Gilnek s az igazi Don Gilt az Elvira urának. De a tévedés hamar kiderül és Carmen, aki már beleszeretett az életmentőjébe, most nyomban kiábrándul belőle, mikor házasembernek tudja. Egyszersmind egy érdekes és fantasztikus tanácsot ad Elvirának. — Maga hallatlanul hasonlít a nővéréhez, — mondja neki, — a vöröshajú Karolához. Utazzék el és jöjjön vissza vörös hajjal, mint tüzes, szilaj, szeszélyes Karola. És hódítsa meg újra az urát, de most már alaposabban. Elvira nagy remegés közben elhatározza, hogy végrehajtja a tervet. Az első felvonás azzal végződik, szőke asszonyka útra kél, hogy a szelid, A tökéletes asszony. M