Színházi Élet, 1918. március 3–10. (7. évfolyam, 10. szám)
1918-03-03 / 10. szám
39. oldal SZÍNHÁZI ÉLET AZ ASSZONY : Ebéd után. A FÉRJ : Ebéd után ? AZ ASSZONY: Igen. Két óra után négy perccel, ha az időpontra is kíváncsi vagy. A FÉRJ : Lehet. Elfelejtettem. Lehet. AZ ASSZONY: Ha én mondom, akkor nem „lehet", hanem akkor ugy van. A FÉRJ : Én nem mondom, hogy nincs ugy. Csak elfelejtettem. AZ ASSZONY : De mért jöttél haza ? A FÉRJ : Mert hazajöttem. Megint rosszul éreztem magam. Gondoltam jobb itthon. AZ ASSZONY : Pedig nem jobb itthon. A FÉRJ (rábámul): Nem jobb? AZ ASSZONY : Nem, nem. Vagy neuraszténiás vagy, vagy nem vagy neuraszténiás. A FÉRJ : Sajnos, az vagyok. (Nagyot sem hajt). Mióta a professzor a szemembe mondta, nem tudok magamhoz térni. AZ ASSZONY : Mert nem fogadod meg a tanácsát, ő a lelkemre kötötte, hogy sokat szórakozzál... A FÉRJ (maga elé bámul): Igen... Igen... AZ ASSZONY : És hogy mentül többet sétálj ... A FÉRJ : Hát sétálok. A kaszinóból haza« sétál 13. m AZ ASSZONY: Ezt nevezed te sétának? És szórakozásnak azt, hogy mindössze negyed óra hosszat ülsz a kaszinóban ? Ettől akarsz meggyógyulni ? Vagy neuraszténiás vagy, vagy nem vagy neuraszténiás. Ha neuraszténiás vagy, akkor szórakozz és sétálj. Ha pedig nem vagy az, akkor ne szórakozz és ne sétálj, hanem hagyj engem békén. Nagyszerű. A FÉRJ (tétovázva): Hát menjek újra el? AZ ASSZONY : Én nem mondom, hogy menj el. Te magad jöttél egy perc előtt azzal az ideával, hogy újra el akarsz menni... A FÉRJ : Én mondtam ? AZ ASSZONY : Persze. Még hozzá is tetted : jobb kint a friss levegőn ... A FÉRJ : Az bizonyos, hogy jobb... Jobb hát ! Nem tudom, ha falak közt vagyok, rögtön fáj a fejem ... AZ ASSZONY : Hát ne légy falak közt. Ki parancsolja, hogy falak közt légy ? ... A FÉRJ : Persze. Butaság. Ez neuraszténia ! Biztos... (Járkál). AZ ASSZONY: Jaj, csak ne figyelnéd mindig magadat. (Csöngetés). A FÉRJ: Ki az? AZ ASSZONY (az órára pillant). Megnézem. (El az ajtón). 3. A férj (Egyedül). A FÉRJ (az ajkát harapdálja. A tükörhöz megy. Nézi magát, aztán kiölti a nyelvét és nézi a tükörben). A. Az asszony és a férj. (Az asszony jön). A FÉRJ (már a lépések zajára elugrik a tükörtől) . Ki volt az? AZ ASSZONY: Senki. Valaki eltévesen tette az ajtószámot. A FÉRJ : Hát menjek, vagy maradjak, vagy mit csináljak ? AZ ASSZONY : Én nem mondom, hogy menj, drágiám. De te magad erősködöl, hogy nem akarsz maradni, mert jobb kinn a friss levegőn. A FÉRJ (járkál) : Jobbnak jobb, az biztos. Csak azt nem értem, miért küldesz olyan nagyon ? AZ ASSZONY: Én küldlek, apuskám ? Hát nem éppen előbb kértelek, hogy ülj le már, ülj szép csöndesen, ne szaladgálj folyton. A FÉRJ : Azt hiszed, én tudok egy helyben ülni ? Szép csendesen ülni ? Könnyű mondani. Mindig neuraszténiás voltam, de mióta a professzor rám ijesztett azzal, hogy egészen biztos a neuraszténiám, azóta tízszeresen érzem ezt a nyavalyát. Neked könnyű mondani, hogy üljek csendesen. Nem tudok ... Nem tudok, no ... Azóta én mindig mennék... Csak mennék... AZ ASSZONY : Hát menj, apukám ! Pá .: Majd kikísérlek ... A FÉRJ : És gondolod, hogy a séta jót tesz ?.. AZ ASSZONY : De mennyire ... A FÉRJ : Hát akkor pá, anyukám, pá . . . (El az ajtón, az asszony utána). (A szín egy pillanatig üres, ajtócsapódás hallatszik. Az asszony jön, nyomában Béla: Béla körülbelül 35 éves elegáns ember). 5. Az asszony és Béla. BÉLA : És gondolja, hogy nem vett észre ? AZ ASSZONY: Ugyan. Olyan sötét az előszobánk, mint egy pince. BÉLA : És mi lett volna, ha megpillantott volna ? AZ ASSZONY : Semmi. Azt mondtam volna, hogy téved. BÉLA : És elhitte volna ? AZ ASSZONY : Nekem mindent elhisz. BÉLA : Mit mondott neki, ki csöngetett ? AZ ASSZONY : Senki. Tévedés. Ha nem, hallja, barátom. (Szemrehányólag) : Tudja, hogy öt percet késett. BÉLA : Csakugyan. Pont annyit. Tudni» illik a kapu előtt megálltam. Haboztam, gondolkoztam, fejöjjek-e ? AZ ASSZONY : És nagy kegyesen úgy döntött, hogy igen. (Csípősen) : Szép magától. BÉLA : No azért nem kell még felhúzni a kis orrát, őszintén szólva, attól féltem, hogy ugratás az egész, hogy ... hogy én becsönge»tek és az ura nyitja majd ki előttem az ajtót, házikabátban, magácska meg kacagva nézi, amikor én röstelkedve valami kifogást morzsolok a szokatlan időben történt látogatásért. dal AZ ASSZONY : Ne féljen. Egészen egye» vagyunk. A cselédeket elküldtem. Az uram, meg, amint látta, sétálni ment. Sokat kell sétálnia, mert erősen neuraszténiás, szegény.