Színházi Élet, 1919. május 25–31. (8. évfolyam, 21. szám)
1919-05-25 / 21. szám
6 SZÍNHÁZI ÉLET elvállaltak hónapokkal az előadások előtt, minden odahordott brokátot és bársonyt és arany és ezüstdíszt felszabdaltak — ez szenvedélyük volt — és mindig ijedtebb és rémültebb sürgetéseimre, amily mérvben az előadás közeledett, és folytak belőle a próbák, lanyhult az ő válalkozási kedvük, sőt annyira ellanyhult hogy az előadás előtt két-három de még jó volt, ha öt nappal visszaküldték az összevagdalt ruhákat varratlanul, darabokban, ilyen megokolással : Nem foglalkozunk színpadi ruhákkal ! És gombostűkkel kellett egy este pl. 4 nagy toilettet ott az előadás alatt magamra tűzködni, egy másik este kettőt, az Éva nyolc pár cipőjét, miknek a ruhákhoz illő szöveteit fél évvel az előadás előtt vittem el a képekel együtt a cipészhez, hat nappal az előadás előtt kaptam vissza, azon mód, ahogyan oda vittem. De ilyen százszor megtörtént! Ezek voltak a kálvária-járások. Ezek az esetek facsarták azokat a bizonyos vérkönnyeket. A férfiruhák varrására a színház szabóműhelyt tartott mindig a saját házában, ahol csak a színháznak varrtak, a férfisznész tehát ezt a kinpadot nem ismerte. Neki az utolsó festéktörlőjéig minden a helyére van és volt készítve mindig. És ha még több fizetést adott volna a színház az asszonynak a ruhája fejében ! De ugyanannyi pénzért, amennyit a férfiaknak adott, megkívánta a nótátoktól nemcsk a folyton változódható szalon ruhákat, hanem a történelmi darabok costumejeit is ! Ez a szokás egyike marad előttem a megfejthetetlen talányoknak. Vagy, isten őrizze meg a színházak vezetőit, hogy megfejtsem. Elhasználták a nyomorult asszony ősi ösztönéből eredő gyöngeségét az öltözködés iránt; tudták, hogy az olyan csábító varázzsal bír rá, melyért minden áldozatra képes. így ítélném meg ezt a száz esztendős visszaélést az asszonyi gyöngeséggel, ha nem szeretném más megoldását találni és nem keresném azt színészetünk patriarchális őskorában és például, ilyen formában találnám meg: — mely nagyon megenyhítené véleményemet szegény, toprongyos nagy elődeink iránt, hogy csak elnézzék, — okos férfi módra, hogy a feleségeik, leányaik és a primitív színtársulatok több nőtagjai, öltöztessék, ahogy gyüszüvel és tűvel bírják, az egész archaikus szinész-csapatot a történelmi darabokra, ágyterítőkből, lepedőkből és függönyökből ; abból az igen egyszerű okból, mert ezek tudtak varrni és mert ruhatárnak akkor még híre sem volt. Ami azután történt, — mikor már a kis szinársulatok némi férfi-ruhatárra tettek szert ; — az már csak kényelmes nemtörődömség volt a férfiak részéről, könnyen nézték, hogy a mindig rajongóbb asszonykollégák azután sem sajnáltak egy kis tüllből és aranypapirosból királynői ruhákat áldani maguknak. Így maradt a színészasszonyokra a costume-beszerzése egészen a mai napjainkig, elviselhetetlenné nehezítvén már nekünk, a tökéletes és nagyszerű férfi-ruhatárral való versenyt. í W W WL -MMÍ iHMEI IJffig r 'í "QjiUr'SÉ^-Mb, t" * gr^^Hs MMVÍÍBT ' -.""""^jM BiOllP^ i E?'- , 'M '^i f\.. • V: p ' • ' Szenes Béla és menyasszonya, Salzberger Kató (Papp felv.) (Folyt. köv.)