Színházi Élet, 1920. július 11–17. (9. évfolyam, 28. szám)

1920-07-11 / 28. szám

26 SZINHÁZI ES­ET magad a tükörben, mikor este ki­gyulladt szemmel hazajössz, gondolj vissza a képekre, melyeket a sötét­ben magad elé rajzolsz, a vánkosra, amit felgerjedt indulatodban magad­hoz szorítasz, az el nem csókolt csó­kokra és meg nem történt harapá­sokra, melyek fantáziádat az éjszaka magányosságában feltüzelik, s nem öregem, te benned egy szikrányi te­hetség sincs ahhoz, hogy az önzet­len jóbarát szerepét játszd el. Na­gyon csúfos bukás lesz ebből, s ha eszed volna, hát lóhalálában elmene­külnél innen, mielőtt még a ház a fejedre gyullad. András egy délután ezt kérdezte a művésznőtől: — Meddig tart még a maga sza­badsága ? — Kedves barátom, — mondta Le Rosier kisasszony — én nemcsak az udvarlóimat tudom idomítani, hanem a direktoraimat is. Úgy volna, hogy március közepén újra fellépek, de az ilyesmit nálam sohasem lehet egé­szen bizonyosra venni. Lehet, hogy pontos leszek, mint a halál, de az se lehetetlen, hogy egy hirtelen roha­momban magam is körülutazom a földet, mint Szergiusz nagyherceg. De miért kiváncsi maga arra, hogy mikor telik le a szabadságom ? — Mert van egy ötletem, amit el­mondanék, ha nem félnék tőle, hogy bolondnak tart. La Sphinx qui rit Z ZZlt Ai előkelő világ arcvize ! — Kérem, egy kis őrültség az én szememben nem dehonnesztáló. Ma­gam is előkelő helyet foglalok el az alkalmi őrültek testületében. Mi az az ötlet ? — Pompás alkalmat adok, hogy egy újabb idomítási próbát tegyen a párisi direktorával. Ma ugye már­cius huszadika van ? — Nem tudom. Sohasem érdek­lődtem a dátumok iránt. — Maga elhatározza, hogy április tizedike előtt nem tér vissza Párisba, — annál melegebben fogja ünne­pelni, ha ismét meglátják a színpadon. Holnaptól április tizedikéig : ez kerek­számban húsz nap. — És mire lesz jó nekem ez a húsz nap ? — Négy eltelik a csomagolással és az utazással, — marad tehát még tizenhat, amivel tetszése szerint ren­delkezhetik. Tizenhat napot ott fog tölteni a dombegyházi pusztán. — Hol, kérem? — A dombegyházi pusztán, egy ambitusos kis kúriában, ahol még mindig öreg cserépkályhákban fűte­nek, ahol még mindig petróleum­lámpa ég az asztalon, s ahonnan három órát kell utazni, hogy az ember a legközelebbi faluba elérjen. Az enyémen kívül nem fog más arcokat látni, mint a béresekét és a parasztlányokat s ha kirándulást akar tenni a vidékre, hát nem hatvan ló-RÁBAI JÁNOS férf­-divat, fehérnemű- és harisnya- kertySk, radír fill., Rákóczi-ut 61. (Népopera kávéhái mellett) mérték szerint

Next