Színházi Élet, 1922. május 7–13. (11. évfolyam, 19. szám)
1922-05-07 / 19. szám
48 SZÍNHÁZI ESET — Mit nézel ? — Papa jön ? — kérdeztem ijedten. Ez azért maradt az eszemben, mert pénteken történt aztán valami, ami ezzel összefügg. Péntekig ki se mentem a házból, hogy mamának fel ne tűnjék, ha pénteken elmegyek. Gézával közben egyszer a hazugságról beszéltünk, bizonyosan én, a bűnös, tereltem valahogy erre, talán hogy meglessem, tudja-e hogy hazudom ? Ő azt feszegette, hogy nőnek sohasem kellene hazudnia. Persze én megijedtem, hogy csakugyan gyanakszik. — Géza, ha én a mamának valami fájdalmát kis hazugsággal elháríthatom . . . — Ne csináljon olyat, ami neki fájdalmat okozhat. Tudtam, hogy a pénteki főpróbára céloz. Már tudtam, hogy Géza leselkedni fog utánam. — De nekem fájjon minden, az is, hogy nem lehetek színésznő . . . — Az igaz, hisz a színésznőknek mindig hazudniok kell — felelt nevetve. Ez borzasztóan izgatott. Tudom, pár pillanatig nem is szóltam. Na, gondoltam, hát most kitör a krach. — Géza, legokosabb, váljunk el ! Azt hittem, most vége lesz Gézával. Egyszerre ott térdelt előttem, csókolta a kezemet, hogy ne haragudjak és ő nem bántani akart és adjam oda mind a két kezemet, hadd csókolhassa. Bizony isten, ahogy ott térdelt, én csak arra gondoltam, nem szebb-e, ha az ember hazudik és ő boldog. Hét mér most mondja meg valaki : rosszaság volt-e tőlem, hogy csupa hazugságba voltam keveredve ? Azért, mert színésznő akartam lenni. Nem, nem fog ő pénteken utánam leskelődni, de ha összekaptam volna vele, bizonyosan rém lesett volna, hogy kivel találkozom ? Péntek délután csupa izgatottság közt öltöztem fel a szép ruhámba. Mamának azt mondtam, hogy a Bartóky-leányokhoz megyek, oda, tudtam, hogy ő nem jön el. Amint az utcára értem, valami olyat éreztem, hogy most már mindenki, aki rám néz, várja, mi lesz belőlem ? A Ferenciek terén láttam az órát és hogy még korán van, hát nem siettem. Még egy dada előtt, aki kis kocsit tolt, meg is álltam és a kisbabával beszélgettem. De aztán eszembe jutott az „ezer szem" és úgy mentem végig a Kossuth Lajos utcán. Résén már várt. Csakhogy itt van ! — lélekzettem fel , és megkapott, hogy ő mondta ki : — Csakhogy itt van. Igen, igen, hisz csak ő ért meg, azért gondolunk valamit így egyszerre. Az Urániában volt a próba, ő egy földszinti páholyba vezetett. A nézőtér csak homályosan volt megvilágítva és csak elszórtan voltak itt-ott emberek , növendékek, néhány férfi, meg egy-egy mama, néni, a páholyok úgyszólván mind üresek, a homályban minket se igen vettek észre. Az a gyönyörű, csillogó kis színház, ebben a több mint félhomályban, szinte meseszerűnek tűnt fel. A homályban az „ezer szem" kezdett előttem gomolyogni, hogy varázslatos sugarak szövődnek össze, amik valami magnetikus erővel húznak oda le a színpad felé. Résén mutogatott az ott az igazgató — rábámultam : hát nekem is lesz ilyen igazgatóm ? — vajjon milyen ember egy olyan igazgató ? — Az ott egyik színésztanár, a nevét ismertem már, egész máskép képzeltem volna őt. Az meg újságíró, azokkal jóban kell lenni. — Hát velem jóban lesz-e, velem, publikummal ? — kérdezte tréfálva és a kezemre tette kezét. Én nem húztam el, hanem még hálásan is néztem rá. Ő folytatta : — Mert mindnyájan imádni akarjuk magát. Valami összehullámzott bennem . Lehet, hogy titokban azt kívántam, bár ő imádna engem, de az is jól esett, hogy mind, mind imádni akar engem. A vasfüggönyt már húzták, lenn az első sorokba igyekeztek, csak egy-egy pár marad hátrább. Az igazgató felkiabál valamit a színpad felé, egyszerre árad a világosság onnan , kezdődik a darab. Milyen szépek ! Résén megint a gondolatomra felelt : — Maga szebb lesz, mint akármelyik. Én már látom ott magát. Ragyogó szépen. Látja, az a bamba azt hiszi, neki ott ágálni kell. Maga mindig csak úgy jöjjön ki, hogy nézzék, milyen szép. Könnyek tolultak a szemembe és le kellett törülnöm. Éreztem Résán kezét a hajamon, hogy simogat. Úgy szerettem volna a kezét most megcsókolni. — A legnehezebb : kilépni a színpadra.. Aki nem tud jól kijönni, abban nincs is talentum.