Színházi Élet, 1922. október 8–15. (11. évfolyam, 41. szám)

1922-10-08 / 41. szám

SZÍNHÁZI ÉLET . Ezt úgy mondja Bródy Sándor, hogy ab­ban megszólás is van ám mireánk, a mai fiatalokra, akik bizony öregebbek vagyunk­ azoknál, akik harminc év előtt voltak fiuk. Ivánfi a Nemzeti Színház hőskorába került bele — folytatja Bródy Sándor és abból is kivált. Rajongója volt az elmúltnak és megcsinálója annak, ami a Nemzeti Színházban ma is jó. Pedig sok dús és reményteljes a jó, mégis csak ebből lesz a második hőskora a színé­szetnek . . . Szép fiú volt, görög arcú. A színész irigy, de ő nem volt irigy. Mindig segített, ön­zetlenül segített és boldog volt ha segíthetett. Nem igaz, amiket úgy hallok, hogy valami mellőzött becsvágya miatt lett beteg és az vitte el. Még harminceszentdős sem volt, amikor egyszer Kolozsváron már mutatkozo­­t a cukorbaja, ami megkeserítette az életét és végén megölte. Együtt étkeztünk Fenyvesi Emil, ő meg én, egy cukrászdában. Egyszer egy délelőtt har­minc hasét evett meg. Borzasztóan küzködött a pénzért és vadul dobálta. Kitanulta a legnagy­szerűbb színiakadémiát , Monte Carlót is, ahol aztán a színésznek igazén lehet gyűjteni figurá­kat. Sok pénzt is nyert,egy ideig gazdag volt, az­után megint csak elfogyott a pénze... Mindig azt akarta, hogy szerepet írjak neki és rendezze a darabomat. Két év előtt találkoztunk utol­jára, akkor is abban maradtunk, hogy meg­csinálom. Jean D'Arc, az tetszett neki. Elme­séltem, megcsináltam a skizzet is. A bíboros alakja illett rá . .. Két év előtt. Akkor még mind a ketten talpon állottunk ... Nőtlen ember volt Ivánfi, mondja tovább megint Bródy Sándor, mert az ő szeretője és felesége a színészet volt. Mondtam neki, miért nem házasodol meg, csak a kő él egyedül . . . Nem tudom már mit válaszolt reá, de nem lett feleséges ember. Boldog ember volt, mert szenvedélyes ember volt, szerette a luxusos életet, a mindennapi kenyé­rért való küzdelmet meg a győzelmet. Min­den színészben van valami a vidéki ripacs­ból, meg a nagy művészből, azért szerette ő is, hogyha olykor gondjai, bajai voltak, el­fogyott a pénze, hogy ujjat kellejen szerezni. Később földbirtoka is volt, pedig mondhatom, hogy nem örökölte. Mindig ígértem, hogy kimegyek . . . Együtt is laktunk a Royalban valamikor, sokszor leakasztották a kulcsot mire hazamentünk- Küzködtünk akkor sokat. De jó volt. Igaz a . . . Nem is hívtuk soha Ivánfinak, vagy Jenőnek, csak Tibinek szólí­tottuk, Ujházy nevezte el, hogy miért, máig sem tudom ... És még sok mindent nem tu­dok róla : mi történt vele, benne az alatt a két esztendő alatt, amíg én távol voltam szeret tett Hazámtól ? Nem közömbös előttem, de 0 nem felel. Másnak meg nem hiszek. A new-yorki fő­rabbinusnak, az öccsének a titka a székes­fővárosi diszsirba be van temetve mindörökre. Zs. A. IVÁNFI JENŐ a ill. Richardban IVÁNFI JENŐ az „Úriember" cimü darabban. (Molnár István (elv.)

Next