Színházi Élet, 1925. december 20–26. (15. évfolyam, 51. szám)
1925-12-20 / 51. szám
58 SZÍNHÁZI ÉLET (9.) — Daudet... mondotta előkelően és hibátlan kiejtéssel, ahogy az asszony megtanította rá és boldog volt, hogy tudja ennek a francia írónak hat betűjét négynek kimondani, ahogy illik is egy művelt fiatal embernek a zürichi korzón, amikor egy úri kisasszony oldalán sétál. És boldogan mesélt a regény figuráiról, persze ezeket már nem szólította nevükön, csak ... „a nábob" ... „az anyja" ... és igy tovább, mert ezeknek a neveknek a kiejtésére nem tanította meg Lia és annyira elragadta a költői hév, hogy szegény, megboldogult édesanyját is feltámasztotta a halóporából és azt mondta a lánynak csöndesen és komoly meghatottsággal: — Tudja, csak azért járom én is a világot, hogy a végén így mehessek haza a kastélyba és a birtokra, amit az otthon maradt öregeknek fogok vásárolni... Így mondta: öregeknek és arra gondolt, hogy Rozál néni tényleg öreg és tényleg otthon van, tehát nem is füllentett olyan nagyot. Közben lassan beértek a város szívébe, a lányt néha köszöntötték fiatal urak és ilyenkor Pista is megemelte illedelmesen a kalapját, néha viszont a fiú ismerősei üdvözölték a sétáló párocskát és Pista boldog volt és belül elégedetten gondolt az etikett szabályaira, amely kötelezővé tette még a klub totyogós, öreg pénztárosának is, hogy köszöntse Lovass Pistát, illetve Lovass István urat, mert egy hölgy oldalán sétál a tópartján. Amikor éppen meg akartak fordulni a motoroskikötőnél, mintha a földből nőtt volna ki, elébük toppant Lia. Gyors léptekkel jött fölfele az utcán, alig pár méternyire tőlük és szemében fenyegető táz lobogott. Pista meghökkent, majd úgy gondolta, jobb ha szembe találkoznak és halkan, rekedten fordult a kislány felé: — Talán gyerünk erre még egy kicsit... — Kérem... — mondotta a lány mosolyogva. Ekkor ért oda Lia és Pista illedelmesen megemelte a kalapját: — Kezét csókolom... — és tovább akart menni... Az asszony csodálkozásában megtorpant a kövezeten, majd hirtelen, ziháló tüdővel kiabálni kezdett: — Mi az? Csak tovább megysz? Szó nélkül ... engem észre sem veszel? ... A kislány rémülten nézett fel az asszonyra, aztán a fiúra is. Pista szigorúan: — Kérem, ne csináljon botrányt... gyerünk kisasszony ... — De nem addig van az, barátom... — kiáltott rá az asszony és belekapaszkodott a fia kabátjába: — Én otthon könyörgök, hizelgek, kedveskedem annak a vén majomnak, az elnöködnek, hogy emelje fel a fizetésed duplájára, nagyszerű meglepetést akarok neked szerezni és amikor megvan, mint az őrült rohanok vele a korzóra és itt találtak egy taknyossal... A lány sírva fakadt. Keservesen zokogni kezdett az utcán. A fiú eszét elborította a vér és szikrázó szemmel kiáltott az asszonyra: — Takarodjék ... hordja el magát...és bocsánatkérő hangon fordult a lányhoz: — Kérem, ne haragudjon, kisasszony ... — de nem tudta tovább folytatni, az asszony hörögve vágta a szemébe: — Micsoda? Takarodjak? Te piszok! Én kikapartalak a szemétből és igy mersz velem beszélni?... — és retiküljében kezdett idegesen kotorászni és egy borítékot húzott . . , pakolni kezdett ,