Színházi Élet, 1928. május 13–19. (18. évfolyam, 20. szám)
1928-05-13 / 20. szám
8 SZÍNHÁZI ÉLET Bevallom őszintén: tegnap nélkülözötem először életemben, valósággal fájdalmasan, ifjúkorunk hű barátját, az éleselméjű Sherlok Höhnest, valamint elmaradhatatlan kísérőjét, a derék Watson doktort, aki egyebet nem tesz, mint pipáját tisztítja és, — mint Pesten mondanák. — cs a csend a kiváló mesterdetektivnek . . . A dolog így történt: reggel még Viterbo sötétbarna sikátorait jártuk, amik felett keskeny csilinyi, fehér bárány felhős, kék égbe feszül a számtalan omladozó, mohalepte régi torony egy darab középkor, érintetten és szuggesztíven anakronizmus-mentes, furcsa fekete, alacsony boltíveivel, karfátlan, rozoga szabadlépcsőivel, fekete papjaival és párosával elsuhanó apácáival. Aztán: autón, végig a lankás zöld vidék fehér országútján Montefrascone-ig, ahol mintha pirosfejkendős magyar parasztasszonyok és csizmás magyar gazdák tolongtak volna a renaissance-kapu tövében, a főtér remek kútja körül. Rövid látogatás a tizenharmadik századbeli San Flaviano templomban, kis csigalépcsőn lekapaszkodunk a kétszáz évvel régibb alsó templomba, hol ama bölcs és életművész augsburgi Fugger püspök nyugszik, ki a legenda szerint utazásain mindig előreküldte egy megbízható emberét, aki sorra kóstolta a borokat és az olyan kocsmákat, ahol finom itókára talált, megjelölte későbben odaérkező gazdája számára, egy, a kapufélfára mázolt latin ,,est" szócskával. De itt, Montefiascone-ban olyan igen Vétek ifaén. 4* gONTEFIASCONE És Smm^- viTERBO KÖZT....<nXcx, • jfACüXÁ. fthcVu^t nagyon megtetszett neki a helybeli termés, hogy háromszor is odaírta, hogy „est, est, est!" —• amiben nem is tévedett, mert a derék öreg püspök valóban annyit talált elfogyasztani az ottani borból, hogy menten belehalt . . . S most ott díszeleg lapos márvány sírkövén, az alsó templom padlózatán, a süveges, palástos domborművű szobor alatt is a végzetes „est, est, est" felírás, — aminthogy ezzel a márkával árulják mind mai napig a monte frascnnei bort. (melyet persze kötelességszerűen megkóstoltunk és Fugger barátunk véleményét teljes szivünkből osztottuk mi is! ) Tovább: ciprusos, ernyőfenyős dombok között le a Bolsena-tóig, hol a renaissance pápái vadászással és halászással pihenték ki a hadjáratok és mulatságok fáradalmait. Gyengédkék, Balaton-szerűen rengeteg, tükrében két kis sötétzöld sziget, rajta túl halványlila hegylánc. Pasztellvilág: egészen ködös, finom színek. Ebéd Bolsenában, tóra néző terasszon, a félelmesen sötét, négytornyos Farnese-vár tövében. Délután visszafordultunk. Montefrasconeig bírtam a nyugodtan ülést, de akkor felágaskodott bennem az újdonsült, éppen, hogy levizsgázott kocasofőr ambíciója és kijelentettem, hogy ,,most már Viterboig én vezetem az autót". Megálltunk, jó férjem istennek ajánlotta lelkét és én kiültem a volán mellé . . . Pár pillanat múlva egészen felolvadtam az uj gyönyörűségben: alig érinteni a láb hegyével az accelerátort és repülni, repülni a fehér útszalagon, finoman venni a fordulókat, okosan fékezni a lejtőkön és megint: repülni, repülni, negyven, negyvenöt, ötven, már hatvan kilométerrel, a Rómában kötelező, unalmas örökös busz után! Fokozzuk még a sebességet? Mindjárt, csak előbb lassítsunk, mert keskeny az út, a széle csupa kőrakás és szemben