Színházi Élet, 1933. december 10–16. (23. évfolyam, 51. szám)
1933-12-10 / 51. szám
pely lelke a gordonka lelkével s a gordonka lelke a Kerpelyével. Ez művésznek és hangszernek valami szűzi fogantatása, olyan szent mámorban és gyönyörben, hogy azt alig lehet követni. Megvallom, nem tartozom Brahms leglelkesebb hívei közé. Magam is azt tartom amit a híres német bölcs, hogy róla, tudniillik csak bizonyos meghatározott ember-típusokra hat. Hogy vágyainak és sóvár gázainak, egész tehetetlenségének melankóliája az, ami dől belőle. Nem a bőségből alkot, csak szomjazik a bőség után. Brahms csakugyan megható, amíg titkon eped, vagy önmagáért sír. Ebben mester. De azontúl... No lám és mégis, mikor ebbe a G-dúr kvintettjébe, az adagioba, Kerpely hirtelen, néhány ütemével, kis rövid dallamával beleszól egy percre: ez úgy hangzik, mintha egy egész erdő szólana és zúgna, egy egész erdő csendülne meg, millió levélrezgésével. Mint egy szerzetes, mint egy hittérítő a gordonkája mellett, megtérít még Brahms számára is. Milyen boldog vagyok, hogy nem jut eszembe más! Hogy milyen ritka élmény az is, mikor az ember mindenkit elfelejt, aki valaha gordonkázott a világon. Kicsoda? Ne várjunk csak, hogy egy kissé gondolkozzam. Egy Popper Dávid, csakugyan, — ez olyan volt, mint Dávid király, az a buja meleg érzés, szó sincs róla. Egy Casals, hogyne! nem lehet letagadni. De ami itt van Kerpelyben, az mind nincs bennök, soha nem is volt, soha nem is lehet, — az a fény. Az a mennyei fénye a sarutlan szegénynek. Az a mennyei gazdagsága. Mégis, akiket nem szabad, hogy elfelejtsék, azok a többi művészek körülötte a sárga lámpaernyő alatt: maga az a benső tüzektől áthevített, szinte bűvészmódra muzikális Waldbauer, a kitűnő Hannover és Temesváry, — hogy ezek mind együtt s az a Banda Márton vendégművész is, micsoda ideálok felé A Waldbauer—Kerpely-kvartett (Foto Gyenos) 31