Színházi Élet, 1934. április 8–14. (24. évfolyam, 16. szám)
1934-04-08 / 16. szám
A múltkor tíz percig vártam a 3-as autóbuszra, nem akart jönni. Jött az 5-ös. Jött a 14-es. Megérkezett a 16-os. Aztán újra az 5 ös jött. Az emberek ingerülten topogtak a megállóhelyen, mind idegesebbek lettek. Egy környékbeli vendéglős, aki, úgy látszik, ismert, szemrehányóan nézett rám, azt szerette volna mondani: szerkesztő úr, maga ezt tűri?! Végre előcammogott a 3-as, rogyásig teli emberekkel. A perronon összenyomott kövér nők fulladoztak. Láttam egy nőt, aki utolsókat lélekzett, kalapja félrecsúszott, szeme ijesztően forgott, mintha ki akarna ugrani helyéből. Az autóbusz megállt, de leszállni összesen csak egy vékony kis emberke szállt le, ő volt a kocsin a legkisebb s a legvékonyabb. Mint egy csavart ernyő, annyi helyet se foglalt el. Ez az egy utas szállt le. Szegény úgy tépte ki magát az emberek szorongató vasgyűrűjéből, mintha halálos életveszedelemből akarna menekülni. Olyan sovány volt, hogy miután leszállt, még kevesebb hely lett a kocsiban. Mikor leszállt a kövezetre s partot ért, kezdte összerakni magát, olyan mozdulatokat tett, mint akinek az állkapcsát kiütötték a helyéből. Levetette a kalapját, mely be volt törve s miközben gyöngéd mozdulatokkal simogatta a kemény kalapot, dühös tekintetet vetett perronon maradt kínzóira, szeméből kötőtűket lövelt. Mi, akik lent álltunk a megállóhelyen, dermedten néztünk a túlzsúfolt kocsira, olyan volt, mint egy dagadt koffer, amelybe kétszer annyi ruhát raktak, mint amennyi belefér. — Disznóság ez a közlekedés, — szólt valaki dühösen a megállóhelyen. Azt hiszem, úgy emlékszem, én voltam. Igen, igen, én mondtam ezt a mérges mondatot s a körülöt-