Színházi Élet, 1936. november 29–december 5. (26. évfolyam, 49. szám)
1936-11-29 / 49. szám
'Junyady Sándor LmL a magyar JUm&krol ZIV A TA K K EM EN ELPUSZT A X. Kezdjük azzal, ami rossz. Először den magyar is rossz a hang. Ez minfilm általános hibája. Selyp, kissé komikus beszéd születik a lemezen. Hogy ez pénzkérdés. Nem hiszem, hogy minden a pénz. Ki kell találni valami tökéletesített eljárást. Gábor Áron ágyút tudott önteni, amikor muszáj volt, a németek a levegőből vontak ki salétromot, amikor a háború alatt elfogyott a nyersanyagjuk. Nem szabad belenyugodni a helyzetbe. Lehetetlen, hogy ne akadjon a filmgyárak körül olyan magyar mechanikus tehetség, aki, ha módja volna dolgozni, ne tudná tovább vinni egy-két lépéssel a hangfelvevés technikáját. Túl lassú a cselekmény menete. Pedig nekem ebből a szempontból nincsenek túlzott követeléseim. Nem szeretem a mesterségesen bonyodalmasított, képtelenségekkel teli, úgynevezett »szenzációs« történeteket. Számomra elég a legegyszerűbb alaprajz, ha egészséges. De ami itt van, mégis csak kevés. A fiatal mátkapár egy-két akadály után végül boldog lesz, mialatt a menyasszony fiútestvérének »vamp« jellegű felesége majdnem bűnbe esik a vőlegénnyel. Végeredményében az egész ügy, a legklisészerűbb, ennyi olcsó, műnyelven előadva. Lassan, unalmasan, jelentéktelen részletekre pocsékolva a drága időt. • Nem vagyok vaskalapos. Belemegyek, hogy egy filmtörténetnek lehet vezérmotívuma, művészileg indokolt esetekben, az — érzékiség. De itt ez az »érzékiség« a magyar vidéki életbe, magyar udvarházak tiszta levegőjébe van szervetlenül belekombinálva. Éppen ezért kellemetlen érzést támaszt, jó. Főkép az olyan ember visszatasztszámára, akinek ez a magyar levegő kedves és becses. Van egy kép, ahol a vamp-nő levetkezik és megfürdik a tóban. Hol a mezítelen vállát és hátát látjuk, hol a lábát egészen térden felül. A kép nagyon ötletesen van megcsinálva, sőt igazán szép. De nem ide, initen a Journal Amusantba való. Hanem ez még nem elég. Nemsokára látjuk, hogy a film hőse is fürdött és övig mezítelenül van. Sőt, hogy az izmai jobban feszüljenek, még birkózik is egy másik félmeztelen emberrel. A vamp-hősnő, a bokrok közé rejtőzve, lihegve, táguló orrcimpával nézi annak a fiúnak a mezítelenségeit, aki után oly leplezetlenül eped. Hát ez már aztán igazán utálatos. Majdnem annyira utálatos, mint mikor a hős a pucér karján szaladgáltatja a katicabogarat. Mezítelen férfi, aki a bájaira hívja föl a figyelmet! * Nem értem, hogy a magyar színészek, akik a színpadon annyira életszerű egyszerűséggel játszanak, miért túloznak a legtöbbször oly rendkívüli módon a filmen, mintha kémdrámában ármánykodnának, vagy egy csupa kiskorúból álló közönség szájába akarnák belerágni a szöveg kínálta, primitív humort. Félek, hogy ez itt a rendező hibája. Holott a rendezőnek igazán tudni kellene, hogy a film mily sokszorosan fölnagyítja a legfinomabb gesztusokat, és hangárnyalatokat. A színpadon sem jó, de a filmen egyenesen életveszélyes túlalakítani. A drámázás komikumba fut, a viccelődés pedig elveszíti a hatását a film perspektívájában, ha csak egy fokkal több történik »domborítás« dolgában, mint ami múlhatatlanul szükséges. Talán két dolgot kellene figyelembe venni itt. Először, nem kellene olyan gyereknek és tartani a magyar közönséget, butának amely csak a legvaskosabb dolgokat tudja érteni és élvezni. Másodszor, tanulni kellene egyszerűséget az amerikai képektől. Mily elegáns realitással tudnak ott szeretni, harcolni és meghalni az emberek. • Nem kellett volna a »Kemenespusztán-ban összekeverni a fodormenta illatot a hírhedt »Extázis« című film érzéki gőzével. Nem kellett volna a vamp-nő csiklandósságát olyan mellékmotívumokkal magyarázni, hogy Adyt és Baudelairet olvassa. Higyje el a rendező, 46