Szocialista Művészetért, 1986 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1-2. szám

SZOCIALISTA MŰVÉSZETÉRT é­ szeti szakszervezeti mozgalom je­len van a közéletben, hallatja sza­vát, van véleménye, adott esetben alternatív javaslata. Működésünk politikai és jogi garanciái adottak voltak, és tegyük hozzá, tapasz­taltuk az elvszerű együttműködésre való törekvést a minisztérium, a rádió, a televízió valamint a művé­szeti vállalatok és intézmények ve­zetői részéről is. Ez persze nem zár­ta ki, sőt feltételezte az érveken alapuló vitákat, különösen azok­ban a kérdésekben, amelyek a szak­­szervezetek véleményezési vagy egyetértési hatáskörébe tartoznak. Az utóbbi időben többször előfor­dult, hogy úgymond „a szakszerve­zet magatartása” miatt megkésve jelentek meg olyan rendeletek, amelyek azonnali aláírása a művé­szek és a művészeti dolgozók egy­­egy csoportja számára azonnal ki­­sebb-nagyobb előnyöket jelentett volna. A késés oka nem hanyagság vagy akadékoskodás volt, hanem éppen ellenkezőleg. A realitások határán belül mindent meg kíván­tunk tenni a jogosnak minősített érdekek teljesebb körű érvényesí­tése érdekében és ezt csak a jogsza­bályalkotás lezárása előtt lehetsé­ges érvényesíteni. Ha másképpen jártunk volna el, már nem lenne „színészvédettség”, egyhelyben to­pognánk az előadóművészi jogok tekintetében vagy jogszabályilag rendezetlen lenne az artisták szol­gálatszáma. Az is gondot jelent, hogy miköz­ben megnőtt a tanácsok döntési jogköre, növekedett a vállalatok és intézmények önállósága, az ágazati minisztériumok hatásköre és anya­gi forrásai viszont beszűkültek. A központi intézkedések kiadása bo­nyolultabbá vált, mert csak számos kormányszerv együttes döntése szabályozhatja a kérdéseket. Sok­szor nem mi vagyunk, hanem a SZOT az egyetértő szakszervezeti partner. Ennek az új irányítási rendszernek az indokoltságát nem vitatjuk, de szeretnénk lerövidíteni az egyeztetések idejét és abban ha­tékonyabbá tenni a szakszervezeti szövetség részvételét. Ezért felkér­jük a SZOT-ot, hogy az ágazati szakszervezetek és a döntésben ille­tékes állami szervek egyeztetési me­chanizmusát vizsgálja felül és ala­kítsa ki annak a mai irányítási rendszerhez igazodó új intézmé­nyesített formáját. A munkahelyi és szakszervezeti demokráciát egymással szorosan összefüggő fogalomnak és feladat­nak tekintjük, amelyet ha akar­nánk sem tudnánk az alapszerveze­tekben szétválasztani. Szakszerve­zeti testületeink és tisztségviselőink munkáját az a törekvés jellemezte, hogy képviseljék és védjék a dolgo­zók törvényekben és a munkahelyi szabályzatokban foglalt jogait és elősegítsék kötelességeik teljesíté­sét. Ennek jegyében szorgalmazták a munkahelyi demokratizmus ér­vényesülését, a tagság bevonását munkahelyük életének alakításá­ba. Jól tudják, hogy nemcsak az anyagiakon, hanem az emberi kap­csolatokon az értelmes, erőt pró­bára tevő feladatokon, a beosztot­tak és a vezetők őszinte, segítőkész együttműködésén nagymértékben múlik, hogy hol érzi jól magát a dolgozó ember, hol képes alkotó energiáit a leginkább kifejteni. A demokratizmus nemcsak a „beleszólás” jogát, hanem a célra­törő, fegyelmezett munkát, a mun­kavégzés kötelezettségét is jelenti. A feladatok elvégzését, a jó gon­dolatok és kezdeményezések meg­valósítását, és annak tudatát, hogy a vitában elhangzott szavak nem pótolhatják, hanem csak megelőz­hetik a tetteket. Ezúton is arra kér­jük az állami és a munkahelyi ve­zetőket, hogy a Minisztertanács és a SZOT határozatának, az úgyne­vezett „1049-es”-nek, szerezzünk közösen érvényt az eredményesebb munka, a jobb munkahelyi légkör és a megalapozottabb vezetői dön­tések érdekében. Minden szinten tovább szándé­koznak növelni a szakszervezeti demokratizmust is, azaz a tagság minél teljesebb körű bevonását a szakszervezeti munkába. Ehhez jó alapot adott a titkos választás ki­­terjesztése a bizalmiakra is, a töb­bes jelölés lehetősége és a szavazás­kor a többségi elv alkalmazása. Mindezt a IX. kongresszusunkon is számosan sürgették, és örülünk, hogy a SZOT új választási szabály­zata ezt figyelembe vette. A választásokon érvényesülhetett a tagság akarata, de ma már ennél többről van szó. Arról, hogy a bi­zalmi minden lényeges kérdésben csak akkor foglaljon állást, mi­után kikérte csoportjának vélemé­nyét. Azt az elvet, ha úgy tetszik követelményt kell alkalmazni a szakszervezeti bizottságoknak, a szakmai elnökségeknek, és termé­szetesen a központi vezetőségnek is, hogy minden fontos kérdésben ki kell kérni a tagság döntésben ér­dekelt részének véleményét, mert minél szélesebb körre támaszkodik egy állásfoglalás, az annál megala­pozottabb lehet, és annál inkább számíthat a tagság egyetértő támo­gatására. Ezért tekintik jó gyakor­latnak a rendszeresen összehívott színész aktívákat, és ahogy az írá­sos jelentés utal rá, a szakmai szak­­szervezetek rétegtanácskozásait. — Az is a demokratizmushoz tartozik — mondotta Simó Ti­bor —, hogy tájékoztassuk a tag­ságot dolgaink állásáról, a szak­­szervezeti vezető testületek tevé­kenységéről. Legyen elevenebb a szakszervezeti vezetők és a tagság kapcsolata és gyorsabb az infor­máció­áramlás. Ezért is foglalko­zunk azzal a gondolattal, hogy szakszervezeti szövetségünk lapját szétküldjük a „művészvilágba”, és eljuttatjuk egész tagságunkhoz. Szakszervezeti szövetségünkről szólva, el kell mondanom, hogy mint szervezeti forma, ma is egye­dülálló a magyar szakszervezeti mozgalomban. Lényege, amiért 28 esztendővel ezelőtt létrejött, utat tör magának. Egyre erőteljesebben fogalmazódik meg a szakszerveze­tek rétegpolitikai feladata és fele­lőssége; az, hogy az ágazati szak­­szervezetek jobban, gyorsabban és konkrétabban tárják fel és képvi­seljék a hozzájuk tartozó szakmák és foglalkozási csoportok sajátos gondjait és érdekeit. Kongresszusunkat megelőzően hét küldöttértekezletet tartottunk. A tanácskozásokon több mint ez­ren vettek részt és 128-an mondtak véleményt a munkáról, a szakma helyzetéről, a tagság élet- és mun­kakörülményeiről, a tennivalók­ról. Új gondolatok is megfogalma­zódtak, pl. az, hogy kell-e a szak­­szervezetnek mindent és mindenkit védenie? A színházi dolgozók kül­döttértekezletén elsőként fogal­mazták meg az ún. értékcentrikus érdekvédelem szükségességét, azt, hogy az érdekvédelmi munkában előtérbe kell helyezni az értékes munkát végzők védelmét és a több, jobb munkát végzők fokozottabb anyagi elismerését. Kongresszu­sunk feladata, hogy a helyes szak­mai célokat megerősítse, azok kö­zös törekvéseit összefoglalja és megbízza az új központi vezetősé­get, hogy azokat a szakmai szak­­szervezetek elnökségeivel és az alapszervezetekkel szorosan együtt­működve sikerre vigyük. Az élet bebizonyította, hogy a művészeti szakszervezetek 1957-ben megva­lósított összefogása életképes volt. Eredményeink elérését a Magyar Szocialista Munkáspárt helyes szakszervezet-politikája, a tisztség­­viselők tevékeny munkája és a tag­ság aktív támogatása tette lehető­vé. A jövőben munkánknak ez az aranyfedezete. Ezúton is köszönjük a tagság megértését és támogatását, a több­ezer választott tisztségviselő és ak­tivista közösségért végzett munká­ját. Köszönjük a pártszervezetek politikai bátorítását és támogatását És köszönjük a munkahelyi és álla­mi vezetők segítőkész együttműkö­dését, javaslataink iránt tanúsított fogadó­készségüket. A főtitkár szóbeli kegészítője után Várkonyi György, a számvizs­gáló bizottság elnöke ismertette a számvizsgáló bizottság jelentését. A IX. kongresszuson elhatáro­zott feladatok megvalósítását gaz­dasági tényezők nem akadályozták Összességében megállapítható, hogy a IX. kongresszus gazdálko­dásra vonatkozó határozatait mind a Művészeti Szakszervezetek Szö­vetségének Központja, mind a hoz­zátartozó alapszervezetek szinte maradéktalanul teljesítették. A központi vezetőség gazdálko­dásának ellenőrzése során meg­állapítottuk, hogy a gazdálkodás színvonala javult, erősödött a bi­zonylati fegyelem, s ezekből követ­kezően biztosítva volt a társadalmi tulajdon védelme. Szünet után, immár Zsurzs Éva elnökletével folytatódott a kong­resszus munkája. A két beszámoló, valamint az írásbeli jelentés és ha­tározati javaslat fölött megnyitott vita első felszólalója Horváth Sán­dor, a Színházi Dolgozók Szak­­szervezetének elnöke, a József Atti­la Színház művésze volt. Többek között elmondotta, hogy a színház­­művészet anyagi problémái deter­minálják a művészi színvonalat és a művészetpolitikai célok megvaló­sítását. — Az elmúlt öt évben elért ered­ményeink jó része is a deffenzív si­kerek kategóriájába tartozik. Ilyen az egyik legjelentősebb, hogy sike­rült a színészek védettségét fenn­tartani, ilyen, hogy az új bérezési konstrukció kiindulópontja végül is a javasolttal szemben nem a visz­szalépés volt, hanem az elért ered­mények megtartása mellett az elő­relépés lehetősége. Általában küz­delmeinket az jellemezte,­hogy meg­őrizzük az elért eredményeket és csak ezután vetődhetett fel, hogy léphetünk-e előre is? Vannak évek óta megoldatlan problémáink, ami nem elsősorban csak pénzkérdés, hanem a megíté­lésé. Ilyen a vidéki színházhoz szer­ződött és budapesti lakással ren­delkezők útiköltség-térítése. Ilyen a nyugdíjas színészek nyugdíj mel­letti kereseti lehetőségének enge­délyezése. És ilyen az évek óta han­goztatott szakmavédelmi gond, hogy megoldást kellene találni olyan szakmavédelmi kérdésekre, mint az amatőrök, és a külföldi vendég­­művészek szerepeltetése a magyar színészek egyre csökkenő foglalkoz­tatása mellett. Tamás Ervin, a Képzőművészek, Iparművészek és Művészeti Dol­gozók Szakszervezete elnökségi tagja annak a művészeti ágnak ne­vében szólalt fel — s ez a képző­művészet —, melyet legelőször érintett, mondotta, nem egyszer drámai erővel, a kulturális irányí­tás korszerűsítésére történt intéz­kedéssorozat, a decentralizálás és a gyökeresen megváltozott gazdál­kodási, pénzügyi szemlélet.­­ A központi mecenatúra folya­matos zsugorodása általános mun­kanélküliséget okozott és jogos elégedetlenséget, bizalmatlanságot váltott ki körünkben. Ha ehhez hozzávesszük a beruházások szá­mának csökkenését, a vidéken élő szakemberek hiányát, a provinciá­lis szemlélet előretörését, az új zsű­­rizési gyakorlatban a szakértelem háttérbe szorítását és az ezáltal is a korrupció lehetőségének növeke­dését, akkor világos, hogy ez a mű­vészeti és egyben a morális színvonal csökkenéséhez, fontos műfajok be­szűküléséhez, az alkotói körülmé­nyek romlásához vezetett. A felmerült gondokon, átmene­tileg, amíg a vidék lábra nem tud állni, az segíthet, ha központi me­cenatúra, a lektorátus nagyobb pénzügyi alapokkal rendelkezhet az orientálás és a létfontosságú mű­fajok fejlődése, életben tartása, mai divatos szóval élve, legalább szintentartása érdekében. Javaslatunk: a műkereskede­ lemben rövid időn belül egyeztetni kell a gazdasági szempontokat az elemi kulturális követelményekkel. Császár Ferenc, a Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszerve­zete alelnöke felszólalásában kifej­tette: Több elhibázott, elhamarko­dott átszervezésre került sor ott, ahol csak a meglévő szervezetet kel­lett volna erősíteni, korszerűsíteni, míg más területeken konzerválódtak a már húsz évvel ezelőtt is változ­tatásra ítélt mechanizmusok. Meg­győződésem, hogy a Művészeti Alap ismert formában végrehajtott átszervezése hibás döntés volt, mint Vass Imre, az MSZSZ elnöke megnyitó beszédét mondja (Fotó: Mezey Béla) Kornidesz Mihály, a Magyar Televízió elnöke és dr. Békés Imre, a határozatszerkesztő bizottság elnöke, az MSZSZ kv titkára (Fotó: Mezey Béla)

Next