Szolnok Megyei Néplap, 1956. február (8. évfolyam, 27-51. szám)

1956-02-19 / 43. szám

HEINE: TAKÁCSOK Könnyük, se csordul, csak ülnek zordul, előttük rokka, foguk csikordul. Ez a gyolcs Germania szemfödele, három nagy átkot szövünk bele. Szőjjük csak, szőjjük! Átkos az isten, kihez könyörögtünk, fagyban ha vacogtunk, éhen ha hörögtünk, vártunk, reméltünk több mint eleget, megcsalt, kicsúfolt, kinevetett — ■ Szőjjük csak, szőjjük! Atkos a király is, urak királya, ki nem hederít a nyomor jajára, Hnyúz belőlünk minden garast, s mint a kutyáikba, golyót szalaszt — Szőjjük csak, szőjjük! Atkos hazánk is, hazug hazátok, hol csak gyalázat tenyész meg átok, bimbóra gázol a durva láb s dögön a pondró hízik tovább. Szőjjük csak, szőjjük! Perdül az orsó, a rokka kattan, szövünk napot s éjt fáradhatatlan — ez a gyolcs Germánia szemfödele, három nagy átkot szövünk bele. Szőjjük csak, szőjjük! Gáspár Endre fordítása JUHÁSZ GYULA IGAZI ARCA teseg, a néppel, a szegényefefcel vallók Társadalom- és Természettudó­együttérzés iskolája volt. Lírai rea­lizmusa, amely a magyar vidék megtartó magyarságából táplálko­zott, a magyar költői örökség egyik legnagyobb, klasszikus értéke, s ez nem múlik el a tűnő idővel, sőt napjainkban mutatkozik meg új és új oldaláról. Érezte a költő maga is, hogy életműve a jövendőé: A legények testvére, én, zokogtam a magyar viharba, 6 a hant alá úgy térek én, mint a mag, mely kihajt tavaszra! (EpHafiutti) A költő nem érhette meg népe új tavaszát. De élete műve a kicsiny magból a mi számunkra terebélye­sedett árnyat, fölüdülést, emberi melegséget, folyton tápláló gyümöl­csöket hozó életjáro­­ mány! Ismeretterjesztő Társulat e heti Irodalmi klubestjén Juhász Gyula életéről és költészetéről tar­tott előadást dr. Péter László aspi­ráns, a szegedi Egyetemi Könyvtár munkatársa. Az alábbiakban elő­adásának főbb gondolatait foglalta össze: „Magyar szegénység hű költője, mn — ma is a régi benn­em a re­mény, —■ hogy a jövendő csak ne­ked terem, — s hogy e jövőt építi n­ekem." 1924-ben, Andalgó című versében így vallott: az Ady utáni és József Attila előtti magyar líra legnagyobbja, Juhász Gyula. Amíg a magyar szegénységgel, munkás­sággal és parasztsággal való mély emberi azonosulásig eljutott, nagy utat tett meg. A családi hagyomány, mely 4 ® két legnagyobbjának, Pető­finek és Kossuthnak örökségét ápolta, már a gyermek Juhász Gyu­lát is formálta. Pesti egyetemi évei, majd nagyváradi és makói tanáros­­kodása idején megismerkedett a századelő számos modern eszme­­rendszerével, s hatott rá a szabad­gondolkodó, polgári-radikális világ­nézet éppenúgy, mint a munkásmoz­galom akkori ideológiája is. 1910-ben a Népszava május else­jei számában versében így írt: Már jön a május Minden szenvedők, minden szegények és minden szerelmek a tavasz tág szabad fényére jetteik! S a teremtő nagy föld szent színe előtt érezzétek, hogy nincsen itt enyészet, holt álmaink szabad jövőben élnek! (Piros remény) Világnézeti, s vele együtt költői fejlődése természetesen korántsem egyértelmű: a modernség mezőben számos dekadens hatást befogad, s egyéni sorsa nagy tragédiáinak — tanári hányattatásainak, kisvárosok kínzó magányának, egyre elhatal­masodó idegbajának — nem egyszer az egyetemessé általánosított világ­­fájdalom,­ közvetlem pesszimizmus hangján ad kifejezést. Ak­i, amikor 1918. őszén a polgári forradalom egy független, demok­ratikus, nemzeti Magyarország ígé­retét jelzi a háború és összeomlás romjain. Juhász Gyula egyszeriben az életigenlés, a közéleti tevékenység mámorában ég; verssel, vezércik­ken, élőszóval küzd a dolgozó ma­gyarság jogaiért, főként szellemi gazdagodásáért. „Kultúrát a nép­nek. E két szó jelenti programunk művészi és szociális tartalmát1’ — mondja a költő, a jeles operaénekes Ocskay Kornéllal közös beadványá­ban, melyben új színház létesítését követeli. S a Tanácsköztársaság ide­jén — a szegedi viszonyok sajátos alakulása folytán csupán egy rövid hónapig — meg is valósíthatja ál­mait. Mint a szegedi színház három­tagú direktóriumának vezetője, a színház igazgatója munkáselőadá­sokat, munkáshangversenyeket ren­dez, tájszínházat tervez... Az ellenforradalom győzelme után, csalódottan, keserűen vonul vissza a közélettől. Móra Ferencnek, nagy harcostársának írja e napokban: Ali marad itt meg végső menedékül az élet elfáradt Robin zónának, ha a vihartól minden álma szétdül? (Terzinák) Mély bánata most kap mélyebb zengést: egyéni bajaiban, élete tor­zóként maradt, vidékinek vallott költői summájában a magyar sze­génység egyetemes tragikumát visszhangozza. Most mélyül el a munkásággal való kapcsolata iga­zán, a közös ellenség, az ellenfor­radalmi rend ellen. Ekkor írja ver­seit, melyek költészetének csúcsára emelik, köztük József Attila előtti proletárköltészet legnagyobb him­nuszát, az új vallomást: Minden szerelmet, amely bennem égett, mint égi tűz és kárhozat! láng, melytől kigyúrtak bennem messze fények, s ragyogtak föld­ fároszok gyanánt, minden szerelmet most rád pazarolva szeretlek nép, munkás és szenvedő. Minden gyülölség szálljon most felétek, kik a szabad jövendőt félitek, kik renyhe jólét párnáin henyéltek, s tagadjátok az egyetlen hitet: hogy szent az élet és hogy szent az ember, ki jövőt épít mint korállt a tenger, ki a sötét odúból fényre vágyva, majd győzni fog a főidőn nemsokára! Irodalomtörténeti közhely, hogy Juhász Gyula „kevéshúrú, passzív, szemlélődő, busongó költő"; költé­szete „nem nagy skálájú és szürke, mint a tanyai homok...” Hamis általánosítás, egyoldalú kép költői arcáról. Senki sem tagadhatja, hogy költészetének alapszövete az a­­ magyar bánat’*, amely alkati adottságainak, betegségének és ke­serű sorsának, valam­int a kor, a magyar társadalom felszabadulás elözti viszonyainak kettős indításá­ból táplálkozott. —­ De po­itikai k öltéczete, & kultúr gazdig kincsestárának, a históriána!», 'irodalomnak, színház­nak, unflvfe­rtnek, nagy emberi ér­tékelést ihletett számos költemé­nyt, e nem utolsósorban annyira sajátos »gWBjrnj lírája — tükrözi az egyetemes emberi érzés minden változatát. S most, amikor Juhász Gyula költészetét egész népünk közkin­csévé­ akarjuk tenni, éppen erre kén­e figyelmeznünk: egyszínű — akár bánatos barna, akár forra­dalmas vörös — fátyollal bevont költő portré helyett Ju­hász Gyula költői arculatának sokszínűségét, költészetének sokoldalúságát kell hangoztatnunk. Költő értékeinek számbavételé­nél nem utolsósorban esik latiba lírájának a korabeli kötészetben oly ritka erénye: kifejezés demok­ratizmusa. Minden műve közérthető, kristálytiszta, félreérthetetlen. Ez a titka népszerűségének egyben­­ zá­loga ananak, hogy újabb és újabb tömegek szeressék és értsék meleg vonzó, emberi költészetét. Egyebek közt ebben vált József Attilának igazi tanítómesterévé. Juhász Gyula költészete a fiatal József Attila szá­mára az egyszerűség, a költőt őszin­ Péter László Heine egyik főművének teljes magyar kiadása Megjelent Heine egyik szatirikus eposzának, a „Németország" című halhatatlan „téli regének” első tel­jes magyar kiadása, Rónai Mihály András fordításában. A fametsze­tekkel, Heine-arcképpel és a verses útinapló térképrajzával díszített s eposzról szóló Marxhoz intézett le­velét is közlő könyvet, melyet a mű fordítója bevezetéssel és jegy­­zetanyaggal is kísért, a költő halá­lának centennáriumára az Orszá­gos Béketanács adta ki. A szép könyv 2,50 forintért kap­ható a könyvesboltokban, a hírlap­árusoknál, valamint a városi, üze­mi és községi békebizottságoknál. ★ IRODALOM D Kínából kapjunk iemmet... A múltkoriban egy Karcagról szóló cikkben megemlékeztünk Hajdú Lajosról, aki mint diák a Kínai Népköztársaságban tanul. Pénteken a következő levelet kaptuk Kínából: „Kedves Szolnok megyei Néplap! Olvastam a rólam való megemlékezést , mondhatom, nagy örö­met szerzett ez a meglepetésszámba menő dolog nálam. Köszönetemet azzal szeretném kifejezni, hogy küldök haza egy kb. 2500 éves, kis történetet, amiről eddig úgy tudom, magyarul nem jelent meg.­­Ez különben nem csoda, mert ilyesmit nehéz megérteni, hiszen azóta sokat fejlődött a nyelv. Ráadásul küldök egy „saját termést”, aminek keletkezéséről már magam sem tudnám megmondani, hogy Juhász Gyula szép kez­dősorai, az első pekingi hó, vagy a kettő együtt teremtette meg ben­nem a vers alaphangulatát. Hajdú Lajos” A kegyetlen törvény gonoszabb, mint a tigris Kung-ce egyszer a Táj-hegy mellett haladt el, s észrevette, hogy egy asszony keservesen sír egy sírhant előtt. A bölcs egyrészt kocsija elejébe fogódzott, másrészt figyelte az asszonyt, majd oda­szólt tanítványának — Ce-lunak — kérdezte meg, mi baja. Ce-lu így szólt az asszonyhoz: — A te sírásod nagyon hasonlít egymásra halmozott szomorú­sághoz. — Az is — felelt az asszony. — A múltkorában apósomat meg­ölte egy tigris, utána a férjemet, most meg a fiamat is. — Dehát miért nem költözöl innen más helyre? — kérdezte a bölcs, mire az asszony csak ennyit mondott: — Mert itt nincs törvény. Kung-ce ekkor így fordult tanítványa felé: — Fiam, emlékezz erre: a kegyetlen törvény gonoszabb, mint a tigris! Eddig az önmagáért beszélő kis bölcselkedés, amely azonban nem csak Kínában volt így, hanem az egész világon, ahol kegyetlen elnyomás, kizsákmányolás volt. A szegény ember szívesebben viseli­­el, ha választhat két dolog között — az elemi csapásokat, mint az erőszakot. A történet különben a Li-csi nevű könyvben maradt fenn, ke­letkezési ideje nagyjából i. e. 500-ra tehető, szerzőjét ezideig nem sikerült kideríteni. A történetben szereplő Kung-ce egyenlő Konfu­­ciusszal — ahogy általában ismerik — de itt nem használják a nevét így. HAJDÚ LAJOS: • . y AZ FT­SÓ HÓ PEKINGBEN „Ma hull a hó és álom hull a hóban,” Egy roppant ország roppant álmai, S ez álom mélyén mennyi minden jó van. Azt nem lehet szóval kimondani. „Ma hull a hó és álom hull a hóban,” És minden ember álma vágyra vár, S e vágy a földön ál- meg átrohan, S ott pihen, hol vár az álom-vár. „Ma hull a hó és álom hull a hóban," S az álomképnek tündöklő színén A valóság jön vággyal megrakottan És jövőt fest az álom függönyén. „Ma hull a hó és álom hull a hóban,” De szétvonva egy álom függönyét, A jövő — mint egy harcos — elénk toppan. És jelenti: az álom­ vár miénk! z öt zsák árpa ott állott az iroda előszobájában. Oda tették­ még a betakarításkor, mert tele lett a kamra, magtár, minden. Fel­­használására addig senki nem gon­dolt, míg nem lesz rá szükség. Ott van a raktárban a zöme, közelebb esik az istállókhoz. Megszokta hát mindenki az öt zsákot. Éppen úgy, mint az ajtófél­fát, vagy a pókhálót fent a szeglet­ben. Ezért szúrt szemet Késmárki Lajos munkacsapat vezetőnek, ■— mikor udvari szemléje után vissza­tért, — a hatodik zsák, az öt másik tetején. Már csak azért is, mert ez a hatodik üres volt, ezért fért el je­lentéktelen kis gombolyagban a többin. Biztosan valaki jött az irodába. —* gondolta Késmárki — és míg meg­melegszik, kint hagyta a zsákot. De odabent csak az adminisztrátor percegtette álmosan a tollat. ■— Járt itt valaki?­­­ Miért járt volna? *— Csakugyan nem volt itt senki? — nyomta meg erélyesebben a szót a kicsit görnyedt hátú mun­kacsapatvezető. Hátha lusta gon­dolkozni a kislány. — Csakugyan, csakugyan — for­dult feléje Marika s most ő nézte csodálkozva a kezét dörzsölgető topogó öreget. Mi jutott vajon eszébe? Mindig forgat valamit gu­bancos szemöldöke mögött. JJ és márkit nem hagyta nyugod­­­v­an a titokzatos zsák. Alig várta, hogy nyíljon az ajtó­. Először Hajdúné jött fekete kabátban. Fe­je a fekete kendő alatt még egy másik kendővel is védve volt a hi­deg ellen, így is nagyon szipogott. Zsebkendőjével először könnyező szemét törölte meg, sűrűt pislogva. Szemhéja vörös volt, égett a hi­degtől, s most utána a meleget le­helő kályha mellett. Aztán az or­rát fújta ki s erősen jobbra-balra nyomkodta csomóba gyűrt zseb­kendőjével. Úgy szólalt meg elful­lad­va. — El lehetne mondani, hoar tér­dig érő szél fúj. — Magáé­rt a zsák odakint? — Mily er, a*ik? — kérdezte vis­­­sza az öregasszony s kinézett az aj­tón, mert amaz kinyitotta. — Az ott­ Hajdúné úgy tett, mintha latol­gatna valamit, aztán válaszolt: — Sose volt az enyém. Akkor hát kié? Megkérdezte dé­ TÓTH ISTVÁN: IT É­ lig ötször, ebéd után hétszer. Nem akadt gazdája a zsáknak. Este lett. Se gyűlés, se semmi nem volt, korán hazamentek Ma­rikával. Bezárta az előszoba ajtót s a kulcsot feldugta a culáp ge­rendájára. Ha valamelyik vezető­nek dolga volna, tudjon bemenni, ő messze járt már. Nagy utat kellett megtennie a város al­jáig. Hallgatta a hó csikorgását s mérgesen mordult egyet-egyet, mi­kor a frissen hullott fehér vatta­szőnyeg úgy csúszkált a lába alatt, mint a fédervejsz. Baktatott, baktatott s nagy nyu­galom szállt rá, mikor a sarki vil­lanylámpák fényénél a vég nélkül szálldosó hópelyhek milliárdjait fi­gyelte. Képzeletben bejárta a ter­melőszövetkezet földjeit s valóság­gal gyermeki öröm fogta el. Nem kell félni fagytól, szélvihartól, a természet végtelen fehér takarója alatt biztonságban, védve van a vetés. Megcsúszott de most nem a sí­kos járda miatt, hanem mert hir­telen akart megállni. Eszébe jutott a zsák. Azt meg otthagyta az előszobában az öt teli zsákot. Majd megtalálja a gazdája holnap — nyugtatta meg magát, hogy ne kelljen visszakutyagolni a nagy úton. Később mást gondolt. A zsák mégis csak zsák Sokkal többet ér minden paraszt embernek, mint a pénzbeli értéke. Zsugorgatja, varrogatja, foltozgatja, míg csak valamire használható. Nagy kár lenne, ha elveszne ez az egy is, hiszen látszott rajta, hogy nem elkusbitolt, így aztán­­ visszafordult, hogy bevigye az irodába és elrakja a szekrénybe. N­agyon meglepődött az öreg,­­ amikor­ a kulcs nem forgott a zárban. Zavarában, meg valami rossz előérzetéből lábával, könyöké­vel nyomkodni kezdte az ajtót, úgy hogy toppanjon is. Majd lenyomta a kilincset, az ajtó engedett. Nem­ zárta ki egé­szen, csak bedugta karját a héza­gon s felkattintotta a Villányt. Ott volt a kapcsoló közvetlen a bejá­ratnál Ijedt, nyomott kiáltást hal­lott. Nagy elhatározással gyorsan be­lépett. Maga is visszahőkölt, nem LET is annyira az ijedtségtől, hanem inkább attól, amit látott. A Bana gyerek állt előtte fal­fehéren, hangtalanul hebegve. Lá­ba előtt zsák, majdnem félig tele árpával. A hatodik zsák. Megis­merte a munkacsapatvezető a madzagjáról. Már az utolsóból meregetett a fiú egy füles fazék­kal. Rémültében a földre öntötte az árpát A többi zsák szája is nyitva volt. Akkor akarta bekötöz­ni a tolvaj, mikor már mindegyik­ből egyenlően mert. — Hát lopni mersz a szövetke­zéből? — csapott le keményen Késmárki a kétségbeesett legény­re. De az képtelen volt szólni. Csak szorongatta, emelni tette vol­na magánkívül a fél zsákot. Az öreg újból rákiáltott. — Kösd csak be. Seperd össze, amit kiszórtál, tedd azt is a te zsákodba... Kösd be a többi szá­ját is. Mikor a legény készen volt, kur­tán utasította. — Vállra! Gyerünk. *— Hová? — reszketett Bana Im­re hangja. !— Tihozzátok, soha még ilyen nehéz nem volt fél zsák árpa az erős legény­nek. Átkozta magában a bált, ami­nek már fuccs! Majdnem hányt a végtelen kellemetlen érzéstől, hogy megtudják. Miért is nem tartotta elegendőnek 150 forintját? Miért is akart nagy erős adelá hajamat-mu­­rit csapni cimboráival? Miért akart hencegni azzal, hogy ő viseli a cek­­ket? ... Eszébe jutottak a gyűlé­sek, a munka a mezőn, a cséplés embert próbáló erőfeszítése — s mindenütt a csoport tagjait látta, tízesével, ötvenesével, százával. Mindegyiknek a verejtékcseppje bíborlott a búzaszemek tengerén, benne zizegett igazgyönggyé válva az árpa fénylő sárga szemeiben. Az övé is! De ő jogtalanul többet akart a többinél .. Meglopta őket, tízesével, ötvenesével, százával... Próbált mentséget találni abban az érzésben amely erre a tettre in­dította Egyéni torukban T.á.idzem csepp lelkifurdalást sem érzett, amikor egy-egy zsákot leemelt a szekérről s eldugta valamelyik ko­májánál. Abból jött egy kis du­gaszpénz, így csinálta majd min­den ismerőse így tett legénykorá­ban az apja... De ez a lopás más Ez sok-sok ember megkárosítása. Tolvaj lett... tolvaj­— Felad ? — bátortalankodott, mikor a kapuban letette a zsákot, hogy a kulcsot leakassza. — Ne félj, nem kerülsz a bíró­sághoz. A szövetkezet elbír ilyen tolvajjal... Tudd meg, hogy a szövetkezeti társadalmi bíróság el­nöke vagyok. Holnap előttünk fe­lelsz. A legény láthatólag megkön­­­nyebbült. Csak azt nem értette, miért kellett hazavinnie a lopott árpát. fi­a izgatta egész éjszaka. Inge hozzátapadt, héja csapzott lett, úgy verejtékezett- Nem aludt egy szemet sem. Rettenetes ké­pek gyötörték, mindig fojtogatta valami... Akkor is hánykolódott, mikor Késmárki megrázta a vál­lánál fogva. Már világos volt. Elszörnyedve látta, hogy Csete Józsi, az ő mun­kacsapatvezetője is ott áll az ágyá­nál, meg Biczó a tehenész. — Veszed a zsákot és jössz ve­lünk! Nyomta vállát a fél zsák árpa, mint a malomkő. Alig vonszolta a lábát. Tüdeje zihált, szíve dübör­gött mellkasában. Sokszor még a szemét is behunyta, vagy a csiz­mája orrát nézte csökönyösen. Is­merősök jöttek-mentek ... Jajj, ha Erzsike talál jönni, elsüllyed! — Díszmenetben viszik azt a fél zsák terményt? — érdeklődött va­laki gúnyosan s nem lehet tudni, sejt-e valamit. • Arca kiveresedett, hosszú orrán nem múltak el az izzadságcseppek. Kucsmája már csak a fél felét ta­karta, haját a zsák összekuszálta A székháznál már lesték, vár­­ták őket s jöttükre beszalad­tak. Úgy kellett a haragos, csip­kelődő, maceráló csoportok közöt cipelnie a lopott árpát. A kultur­terem ajtajában nem bírta tovább Elesett volna, ha meg nem kap­ják. S mikor odaállították a zsák­kal együtt az előadói asztal elé amelynél az öreg Késmárki, A munkacsapat vezetője meg még há­rom tag ült — a társadalm­­i­ság — ordított volna D ® csak »vis­szőrözni tudott, mikor fölszólítot­ták. — Forduljon, a tagtársaWwl «sst­től szembe. Egyszóval csak rekedten ssaka­dozott belőle. — Inkáb­b kaptam volna hat hó­napot.

Next