Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-24 / 276. szám

1982. NOVEMBER 24. A tévé képernyője előtt Egy magyar tévéjáték bemutatója általában esemény a képernyőn; különösen akkor jár ki neki megkülönböztetett figyelem, ha mondjuk első műves alkotó mutatkozik be, aki először próbálkozik a sok buktatót rejtő műfajban Kulin Ferenc személyében szerda este új szerzőt avatott a televízió, aki A békíthetetlen című történet játékával debütált. A békíthetetlen Kulin témáért visszanyúlt a messzi múltba, a XV. század második felébe, Mátyás korszakába, a reneszánsz idejébe, és a történelem kriptájából a kor legjelesebb költőjét támasztotta fel, a világlátott, tanult poétát, Janus Pannonius alakját. Csakhogy őt, mármint a szerzőt nem a zseniális költő érdekelte — mert jól tudjuk, Janus Pannonius az volt —, hanem a „dilettáns politikus. (A dilettáns kifejezés nem tőlem való, a tévéjáték dramaturgja, Lendvai György jellemzi így rádióújságbeli elöljáró, beajánló írásában.) Magyarán Kulin Ferencnek nem az a fontos ezúttal, hogy a költő miben alkotott évszázadokra szólóan maradandót, hanem csupán az, ami múló epizód volt az életében. Mert tény ugyan, hogy Janus Pannonius életének egy szakaszában szembekerül Mátyással, az uralkodóval, nem értvén meg realista kül- és belpolitikáját, de ez a hamvában hótt összeesküvés csak színezi Janus arcképét, de nem meghatározó vonása portréjának. De fogadjuk el Kulin új megközelítési módját. Nem akart jól ismert közhelyekkel bíbelődni, művészi feladatként kevésnek érezte, hogy közismert igazságokat énekeljen meg. Elfogadhatjuk, elvégre a művész mindenkori joga a választás szabadsága (Manapság egyébként egy-egy jól ismert történelmi személyiség új, netán negatív oldalról való megközelítése már egy kissé divat is; így lehet meghökkentőt, érdekeset produkálni!). A baj igazán Kulin új szempontú történelmi játékával az, hogy a vállalkozásból egyértelműen nem derül ki, vajon miért is fontos ma mindaz, amit a dilettáns költő-politikus drámájával el akar mondani a szerző nekünk, illetve a játék érzékeny rendezője, Ruszt József. Talán az, hogy a költő ne politizáljon, mert úgysem ért hozzá; vagy hogy a moralizáló magatartás a politikában csak zsákutcába vezethet; vagy talán az, hogy tévedéseinket mégha keserves és olykor fájdalmas is, be kell ismerni, mert enélkül terheinktől nem szabadulhatunk? Valami efféle erkölcsi leckét akartak adni nekünk az alkotók, a nézőknek? Kérdések, melyekre a figyelmes és az új befogadására kész néző sem találhat kielégítő válaszokat. Marad tehát a meddő végeredmény; láttunk egy szépen megcsinált, igényes nyelvezetű tévédrámát, amivel lényegében nem tudunk mit kezdeni. Talán túlzottan emelkedett, eszmei elvontsága akadályozta meg, hogy ez a történelmi játék „átjöhessen” a képernyőre a nézőhöz? Dénes Zsófia „mesél” Régi idők „keltek életre” Dénes Zsófia varázslatos „meséjében” is két alkalommal, a hét egy-egy estéjén, amikor ő csak beszélt, beszélt és mondta a magáét. És mi pedig csak hallgattuk, hallgattuk őt, mint ahogy anyja szaván csügg a gyermek. Pompás mondatai nyomán megelevenedett képzeletünkben a múlt, a századforduló, amit vele együtt „barangolhattunk be”, s legfőképp az Adyval történt találkozások eseményei; egy-egy „történet” a maga teljességével olykor egy-egy kis dráma élményét adta. Ez a portré ismételten bebizonyította, hogy a beszélő ember puszta látványa sem unalmas a képernyőn, egyáltalán nem az, ha aki szól hozzánk, a gondolatok és a szavak művésze. Dénes Zsófia ahogy pályatársairól szólott, abban a költészet volt; prózában beszélt, s mégis mondandójának tömörsége, kifejezéseinek „kikalapáltsága” azt sugallta: verset hallunk, az íróasszony most írja emlékeinek nagy költeményét. Milyen érzékletesen festette meg számunkra a többnyire csak olvasmányainkból és képekről ismert nagyjainkat! Ady, Juhász Gyula, József Attila, „Kasi”, azaz Kassák Lajos és a többiek, mind-mind szinte oda sereglettek mellénk, ahogy Dénes Zsófia idézte meg őket. Nagyon de nagyon jó, hogy a televízió elkészítette ezt a portréfilmet. Köszönet érte Belohorszki Pálnak — ő írta a forgatókönyvet, ő szerkesztette a műsort, és ő is riporterkedett benne — és alkotótársainak. Fényes est A jeles évfordulók idejét éljük, zeneszerzők, muzsikusok ünnepeire gyakorta kerül sor a képernyőn, s a sorból nem maradnak ki az egyesek szerint alábecsült könnyűzene képviselői sem. Televíziónk tettekkel igazolja: a zene világában is a demokratizmus szellemének kell uralkodnia. Nemcsak Bartók, Kodály előtt illik tisztelegni, juthat a fényből a könnyűzene alkotóira is. Kálmán Imrére nemrég emlékeztünk. Most a hetven évéhez érkezett Fényes Szabolcsot köszöntötte a televízió egy igen kellemes szombat estével, felidézvén életpályáját, melyet népszerűvé vált dalok, slágerek úgy szegélyeznek, mint az országutat a minden ezer méterre eső kilométerkövek Igényes köszöntőnek lehettünk tanúi, a dalokat neves művészek, például az Operaház énekesei, szólaltatták meg és más jeles előadóművészek. A kiállítás jóval meghaladta a szokásos átlagot, színes volt a látvány,bár Csenterics Ágnes rendező jobban ügyelhetett volna arra, hogy a zenekart dirigáló Körmendi Vilmos kézlengetése ne torzítsa el olykor az összképet.Őt mutatták előtérben a kamerák, s a háttérbe szorult az énekes, azaz lényeges a lényegtelennel cseréltetett fel, s ez bizony komponálásban szerencsétlen megoldás.) Röviden Ahogy egyre korábban esteledik, áll be a sötét, úgy válik egyre hangsúlyosabbá a Vasárnap délután, a televízió „uzsonnázó” magazinja. Vágó Istvánékra nem is lehet panaszunk. Most legutóbb is, vasárnap, a közérdekűtől a pusztán érdekesig igyekeztek felszolgálni mindenféle kedvünkre valót. A kecskeméti rajzfilmstúdió bemutatása pedig egyenesen kultúrmisszió: végre valaki észrevette és országgá-világgá „kiáltotta”, hogy itt is, mármint Kecskeméten is születnek nagyszerű eredmények, dolgoznak tehetséges művészek. Csak egyet nem értek: mire jó ebben a műsorban a „lélektanász”, a pszichológus. Miért kell itt is szerepelnie? A televízióban mintha kissé elszaporodtak volna eme tudomány lelkes képviselői, akik ha szóhoz jutnak, általában lelőni is alig lehet őket. Ahogy vasárnap délután is tapasztalhattuk. Közreműködésükkel többnyire megpróbálják túlbonyolítani azt, ami egyébként nefon egyszerű. Minek kell ehhez szakember? VM. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Megalakult a Videoiroda A Rádió és a Televízió Kereskedelmi Igazgatósága, a MOKÉP, az OFOTÉRT, valamint az Orion a napokban nyílt gazdasági társulást hozott létre azzal a céllal, hogy elősegítse a képmagnók hazai elterjesztését és lehetővé tegye videoműsorok készítését és forgalmazását. Nem hivatalos statisztikai adatok szerint Magyarországon több ezer képmagnó működik. Szélesebb körű elterjedésüket egyelőre a hazai gyártás hiánya, a nyugati importból származó készülékek rendkívül magas ára gátolja. Szakemberek szerint egyre több gondot okoz, hogy sokféle típusú, egymástól eltérő rendszerű készülék üzemel. Magyarországon eddig több vállalat és intézmény foglalkozott — alkalomszerűen — videoprogramok készítésével. A hazai körülmények között azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy célszerű lenne a gyakran egymással párhuzamos munkákat koordinálni. A Videoiroda december végén nyílik meg Budapesten a VII. kerület Csányi utca 13. szám alatt. Az első zenekari koncert Jászjákóhalmán Közel száz kíváncsi gyerekszempár figyel szombat délután a jákóhalmi művelődési házban, javarészt felső tagozatosak. Miről is lesz szó? Először ülnek koncerten. Legtöbbjük némi elfogódottsággal, de érdeklődéssel figyel, a néhány kamaszodó pedig huncutkodó szemvillanással lesivárja az alkalmategy kis pezsdítő csínyre. A műsorvezető a zenei barokkról, Bachról és Vivaldiról mesél, mellékesen szót ejt a koncerthallgatás illemtanáról is. Lendül a karmesteri pálca — elül még a mocorgás is — és felcsendül Bach D-dúr szvitjének részlete, a Jászberényi kamarazenekar előadásában. A két karmester, Czeglédi Zoltán és Gál Tamás egymást váltva vezényel illetve vezeti a műsort. Az ambiciózus együttes a zene karakterére ügyelő vezénylésre gondosan és szépen játszik. A játékos, oldott műsorvezetés jóvoltából a diákcsínyek elmaradnak, hiszen helyette lehet mozogni, jelentkezni a feltett kérdésekre, ki lehet találni, milyen hangszercsaládba tartozik a gordon, az oboa vagy milyen hangszerek szólnak a vonószenekarban avagy a szimfonikus zenekarban. A gyerekek ismerkednek a barokk zenei formákkal, a concerto grossóval, a hegedűversennyel. A lassú zenék után jólesően virtuóz hegedűszóló táplálja tovább az érdeklődést. A hangszercsoportok versengését a gyerekek vetélkedője váltja, élénkülnek, csokit is lehet nyerni. Kis kitérő a zenetörténeti klasszicizmus operaműfajába is, ami a tizenkét éves Mozart leleményes színpadi történetének vázolására ad módot a műsorvezetőnek, még mielőtt felhangzana az operanyitány. A hátsó sorokban az általános iskola 8—10 tanára nyugodtan átadhatja magát a zene és a gyerekek játéka élvezetének, alig van szükség figyelmező tekintetükre. Pedig drukkoltunk egy kicsit — mondja Borics Gyuláné Marika, az iskola énektanára — hiszen, majd minden itt lévő gyerek élete első hangversenyére jött. De jól sikerült a premier. Ezért is örülünk, hogy a művelődési ház és az úttörőcsapat összefogásával létrejött ez a koncert. No persze ennek elsődleges feltétele, hogy létezzék egy falujáró zenekar, amely a jászsági falvakba házhoz jön, méghozzá féláron. Nem alakulhattak ki tehát eddig a koncerthallgatói szokások az iskolások körében. Az összkép mégis fegyelmezettségről, mi több érdeklődésről tanúskodott. — Igen sok gyereknek van azért kapcsolata a zenével. Kis létszámmal ugyan, de működik a kezem alatt egy iskolai énekkar. Van egy 13 tagú furulyaegyüttesünk, akik Fodor Dénes kollégám vezetésével minden évben eljutnak az úttörőzenekarok megyei fesztiváljára is. Ugyancsak az ő irányításával tevékenykedik az országosan kiváló fokozatot már kétszer nyert Páva kör, amely a múlt héten tartotta telt ház előtt 10 éves jubileumi koncertjét. A művelődési házban pedig jó fél évtizede működik, jelenleg 35 zongorázni tanuló növendék részvételével a zenei tanfolyam Misi bácsi vezetésével. Mindenki így ismeri őt a faluban, hiszen Szabó Mihály tanár urat, a Tanítóképző nyugdíjas tanárát évtizedes szálak kötik a faluhoz, s jónéhány hivatásos zenész került ki a keze alól. A zenei tanfolyam vizsgakoncertjei révén — ha csak időlegesen és közvetett módon is —de bekapcsolódnak a falu zenei életébe a szülők is. A zenét aktívan művelő felnőttek és gyerekek pedig rendszeresen közreműködnek a politikai és társadalmi rendezvényeken. _ Az iskola háromszázharminc tanulójából közel száz eljött a hangversenyre tanáraikkal együtt. Ez a tény vall az iskolának, a tanároknak a zenéhez illetve a zenei neveléshez való viszonyulásáról is. — Nem állíthatom, hogy minden gyerek önként vagy szülői biztatásra jött, sokan inkább nevelői késztetésre. De a koncert sikere, a gyerekek jó hangulata arra a reményre jogosít bennünket nevelőket, hogy legközelebb már az önként koncertre jövők is lesznek közel ennyien. Az importált élő zenei hangversenyeket azért tartjuk fontosnak, mert így azok a gyerekek is lehetőséget kapnak a komoly zenével való ismerkedésre, akik az aktív zenélésre nem vállalkoznak. S bizony ők vannak többségben. Labáth Valéria Hétköznapi emberség A társadalomkutatók régóta tudják, hogy az urbanizáció, s a falusi élet felgyorsulásával veszendőbe mehetnek olyan tradicionális értékek is, mint a falvak népének közösségi erkölcsben gyökerező egymást segítésetámogatása — vigyázása. Jóllehet — ezt a tanácstagok tudják igazán megbecsülni — közös járdaépítésre, faültetésre, könnyebb megnyerni egy falusi utca népét, mint mondjuk egy lakótelep háztömbjének lakóit. S egy-egy esküvőre — lakodalomra, névadóra — keresztelőre, temetésre ugyancsak megmozdulnak — igaz, másképp, mint korábban — a falusiak. A magától értetődő segítőkészség, a jószomszédi viszony — bár imitt-amott devalválódva, megváltozva — a hétköznapokon is jellemzi a falusi közösségeket. — Nem nagy dolgok ezek — mondja Hajdú István az egyik vezsenyi, tiszasori ház lakója. — De azért olyanok, hogy idekötik az embert. Tudja, az én feleségem sokáig betegeskedett, s 1972- ben meghalt. A fiam hét éves volt akkor, én az itteni háziipari szövetkezetben dolgoztam. A gyereket próbálták rokonok magukhoz venni, de nem maradt. Hát most már felnőtt, 18 éves — jól megvagyunk. Kicsi falu ez, tudnak itt az emberek egymás dolgáról, mindig akad, aki jóban, rosszban kitart a másik mellett. Ha nem vagyok itthon, akkor szólok itt a szomszédban a Kása Józseféknek, hogy nézzenek már rá a házra, máskor meg más kér engem, hogy ugyan segítenék-e neki. Nem jegyzi az ember az ilyen apró szívességeket. Régebben persze más volt. Kéretlenül is ment az ember, ha tudta, látta, hogy szükség van rá, például ha építkeztek valahol. De hát itt már rég nem építkezik senki, hacsak nem hétvégi házat csinál, mert újabban ez a gyönyörű Tiszapart csalogatja ide az embereket. A baj az, hogy rohan mindenki, nem nagyon ér rá törődni a másik gondjával, bajával. Jön a busz, megy a busz, etetni kell a jószágot, kezdődik a műsor a tévében , aztán vége is a napnak. A nyugdíjas borbély, Feith Ádám, nemrég érkezett a „kétkaszás” életkorba, vagyis 77 éves. Beteges feleségével lakik egy piciny házban, felesége napközben a vezsenyi öregek napközi otthonába jár. Kettejük nyugdíja 3560 forint. Feith Ádám hivatalos papírt mutat, amellyel kérvényükre válaszolt a községi közös tanács. A levél tartalma szerint létfenntartásuk nincs veszélyeztetve, ezért az idén nem kapnak szociális segélyt. — Tavaly kaptunk — zárja le a dolgot az idős borbély, majd megmutatja a házat, s lassan megnyílik, beszélni kezd, kéretlenül is, az életéről, életükről. Huszonöt éve jött a faluba, néha hajnalban is felugrasztották az ismerősök, a szomszédok. Mostanában már csak az unokák, dédunokák jönnek néha, no, meg ebédelni ő is elballag az öregek napközijébe, s akkor beszélgetni is jut idő. Gondja? Most épp az a legnagyobb, hogy föl kéne a kertet ásni, de ő nem bírja, embert meg nehéz kapni, hogy — 50 forintos órabérért — fölássa. Hajdan nagy hírük, jó hírük volt a vezsenyi halászoknak. Igaz rossz hírük éppenséggel ma sincs, csak hát kevesen vannak: öt halászcsalád él a faluban. Újvári Sándor (tősgyökeres vezsenyi) egy az idevaló halászok közül — ma már nyugdíjas. Az ősi szakma helybeli képviselőinek összefogásáról így beszél: — Szén is lenne, ha nem lennék mindegyik vezsenyi halásszal jóban! Irigykedni nincs miért a másikára, szakmailag mi együvé tartozunk. A Csanádi Kálmánnal meg barátságban vagyunk, vele közösen is szoktunk halászni. Tudja, nekem, hogy már nyugdíjas vagyok, a szövetkezet felé nincs olyan nagy leadási kötelezettségem, mint neki. — És a szomszédokkal, az utca lakóival is megvan a békesség? — Azt mondják, s van is benne igazság, hogy a jó szomszéd többet ér, mint egy rossz testvér. A jó szomszéd mindig megtalálható. Örömben, bajban az áll az ember mellé a leghamarabb, aki a közelben van. Felesége, a nyugdíjas orvosasszisztens hozzáteszi: — Van olyan szomszédunk, aki ránk bízza a háza kulcsait, amikor nincs Vezsenyen, s van olyan is, akivel gyakran megállunk beszélgetni. Azt hiszem, számíthat itt a környékünkön mindenki a másikra, ha úgy hozza a sorsa. Ehhez alig van mit hozzátenni. Legföljebb kívánni lehet, legyen sokáig így, ne lazuljanak a kapcsolatok. Sz. 3. Fotó: TKL Hajdú István: „Kéretlenül is ment az ember” Újvári Sándorné: „Van olyan szomszédunk, aki ránk bízza a háza kulcsait...” Feith Ádámot néha hajnalban is fölugrasztották 5 Feketén-fehéren Fotópályázat diákoknak Diákéletünk címmel országos tehetségkutató diák fotópályázatot hirdet az OFOTÉRT, valamint a Pedagógusok Szakszervezetének központi vezetősége. A pályázaton részt vehetnek: az általános iskolások, a szakmunkásképzők tanulói, a gimnáziumi és szakközépiskolai diákok, egyetemi és főiskolai hallgatók egyénileg vagy szakköri kollektív anyaggal. Mind a négy kategóriában az első két helyezettet díjazzák, részükre összesen 50 ezer forint kerül kiadásra. Egy szerző legfeljebb tíz képpel pályázhat, a szakköri kollekció pedig 15 darab lehet. Olyan fekete-fehér képek küldhetők, amelyeknek a hosszabbik oldala maximum 24 centiméter. A képeket a pályázati felhíváshoz csatolt nevezési lappal együtt 1983. március 31-ig az OFOTÉRT propaganda osztálya, 1075 Budapest, Asbóth utca 15. címre kell eljuttatni. A küldeményre rá kell írni: Diák fotópályázat.