Szovjetunió, 1978 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám
alumíniumféleségek csaknem 100 százaléka ebben az üzemben készül. Ez még nem is a felső határ: a magyar kormányszervek döntése alapján 1978-ban megkezdett újabb, 6,7 milliárdos beruházással a gyár jelentősen növeli majd termelését. * * * Az emlékmű emberek történetét is sugallja. Mégpedig Hopp Istvánnak, a hengermű üzemvezetőjének és fiának történetét. Helyesebben egy-egy epizódot életükből, illetve abból, amit legutóbb beszélgetésünkkor elmondtak. — Székesfehérváron kevés üzem volt a felszabadulás előtt, nagyon nehéz volt az iparban elhelyezkedni. Én is csak azért jutottam be a Székesfehérvári Járműjavítóba, mert jól tudtam kerékpározni, és a MÁV Sportkör vezetői azt akarták, hogy az ő üzemük szakosztályában sportoljak. Amikor a zajos üzemben szállítódaruk és hengerek mellett a már deresedő üzemvezető, Hopp István ezt elmondta nekem, csodálkozva nézhettem rá, mert megjegyezte: — Ugye, mindez magának is hihetetlennek tűnik? Tudja mit, kérdezze meg a fiamtól, hogyan került ő a gyárba. Pár perc múlva eleget tehettem kívánságának, mert a fiú, Hopp László rövidesen előkerült, ő is itt dolgozik az üzemben, gépésztechnikus. Kérdésemre csodálkozás nélkül, tömören válaszolt: — Elvégeztem a technikumot, majd jelentkeztem a gyárba. Szívesen fogadtak, közel négyezren dolgoznak itt jelenleg. Kell a szakember már ma is, de még inkább a jövendő évekre. (A fejlődő Székesfehérvár közel százezer lakosának többsége közvetve vagy közvetlenül az iparból él.) A szakállas fiatalember szívesen állt volna még rendelkezésünkre, de elhívták, s azt már az édesapjától tudtam meg, hogy Hopp László a gyár által épített lakótelepen kapott összkomfortos lakást. * * * Az emlékmű avatásán több száz dolgozó vett részt, örömmel szemlélték a magasba törő alumíniumtömböt, amely szobor formáját öltve ugyanazt jelképezi, amit a Székesfehérvári Könnyűfémmű és sok más üzem és intézmény: az országaink, népeink közötti barátságot. Azt a kapcsolatot, melyet a Szovjetunió és Magyarország között megkötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés 1948. február 18. óta immár harminc éve éltet. Bányász Béla A készáruraktárban Quizii vetélkedői Rendszeresen összemérik tudásukat a magyar és szovjet gépkocsivezetők, öntők, traktorosok, fodrászok, szakácsok és szövőnők. Nemrég nagy sikerrel zajlott le a légikisasszonyok vetélkedője. A résztvevők beszámolnak egymásnak szakmájuk eredményeiről és fejlesztési terveiről, új eszközöket, berendezéseket és eljárásokat ismertetnek. A szovjet és a magyar konyha mesterei nem először találkoztak egymással. Az első mérkőzésre 1976-ban, Budapesten került sor a KGST-tagországok szakácsainak, cukrászainak és pincéreinek szakmai vetélkedőjén. A zsűri tagjai nagy élvezettel kóstolták sorra az elkészített ételeket. Másrészt nem volt irigylésre méltó helyzetük. Alig lehetett különbséget tenni a pontozásban, annyira finomak voltak mind a szovjet, mind a magyar szakácsművészek készítményei. — Nincsenek titkaink szovjet szaktársak előtt, és ők is épp oly szívesen avatnak be minket a szakma általuk ismert rejtelmeibe — mondta Baráth Borbála, a budapesti Volga Szálló éttermének szakácsa. — A verseny kitűnő alkalmat nyújtott a tapasztalatcserére. A magyar konyha készítményei között kevés a halétel, itt viszont bőven van belőlük, ráadásul nagyon finomak. Az új recepteket jól fel tudom majd használni otthon. Éttermünk vendégeinek biztosan ízleni fognak az orosz halételek. Leonyid Beresznyev, a leningrádi Szovjetszkaja Szálló mesterszakácsa egyetért Baráth Borbálával: — A mi szakmánkban is szükség van az alkotó szellemre és a kísérletező kedvre. Csak az a jó szakács, aki arról álmodik, hogy minden alkalommal valami újat és eredetit készítsen. Ezek a nemzetközi versenyek hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy kiegészítsük fegyvertárunkat. Ez nekünk, szakácsoknak is javunkra válik, de kivált vendégeinknek szerezhet örömet. Fotó: V. Sijanovszkij