Szózat, 1922. június (4. évfolyam, 125-147. szám)
1922-06-24 / 143. szám
Juna 5 korona R SZOMBMT mámaEBHapBBB BUD tel2 EST, 1922 JUNIUS 24 ív. EvroLvnini 143. szteM Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. RÓZSA UTCA 111. (Podmaniczky utca sarok) TELEFON: Szerkentőfén: József 62-52, József 64—46, kiadóhivatal: József 63—51 KERESZTÉNY POLITIKZU NtePILteP fömka'KMTArs I ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre______ ... 280 korona Egy hónapra ___________ 100 korona Egyes szám _ ________ 5 korona Az ellenzék hagyományai (K. G.) Mirevaló az ellenzék egyáltalán? Teleljünk rá gyalogprózában. Arra, amire az ember agyában az akarat mellett a megfontolás. Ha akaratunkat a megfontolás nem korlátozná és nem kényszerítené a leghelyesebb cselekvési mérték megkeresésére, egész életünket vagy vadállati túlzás emésztené föl, vagy mozdulatlan tespedés. Az ellenzéknek tehát a szabad államrendszerekben az a hivatása, hogy a tömegénél fogva túlzásra hajló többséget a törvény tiszteletére és a közérdek helyes kultuszára szorítsa. De semmiképpen sem az, hogy az ellenkezés színe alatt ő maga akadályozza meg a többséget egyáltalán minden cselekvésben. Ezt téve, nem a szabadság külön szerve lesz többé, hanem vagy ő maga lesz zsarnokká, ha bír, vagy a többséget kényszerül az abszolút hatalomra. I ha most már magunk mögé nézve, a jelen problémáihoz a múltból vesszük a tanácsost: bizonyos, hogy Magyarországon az ellenzék szerepe még 1848 előtt is, de még inkább azután, sokkal bénitóbb volt mindig az államhatalomra nézve, mint amennyit a szabad államrendszer egyáltalán eltűrhet. A rendi világ országgyűlései is tele vannak nagy ellenzéki erőszakoskodásokkal, de még inkább tele vannak ilyenfélékkel a parlamentáris világ obstrukciós országgyűlései. Régen is, újabban is sűrűn megtörtént, hogy az ellenzék a többség és kormány cselekvőképességét egyáltalán megakasztotta, amivel számos közérdek pangását és elposványosodását, sőt az egész állami élet visszamaradását idézte elő. Két gyökere volt ennek a szervi bajnak 1918 előtt. Az egyik az állami érzéknek és engedelmeskedni tudásnak az a hiánya, amit ma is „turáni átoknak“ nevezünk és azt hiszszük róla eddig tévesen, hogy a haladó műveltség majd lassan kiküszöböli. A másik pedig Ausztriával való államjogi viszonyunk, vagyis a dualizmus volt. És ez volt a nagyobbik. Ma már céltalannépmutatás volna tagadni, hogy a magyar nép túlnyomó nagy többségének a idealizmus nem kellett. A politikai ösztönökön és érzelmeken túlemelkedni még nem képes széles magyar néprétegek magukra engedték ugyan kényszeríteni a dualizmust, de bensőleg visszautasították, sőt gyűlölték. Sajnos, még azok a beláltóbb, értelmes és vagyonos rétegek is csak a fölismert kénytelenségből fogadták el, akik mint „többség“ a haza nagyobb védelme és fönnmaradása érdekében hódoltak be neki és akikre nézve csaknem ötven éven át a dualisztikus kormányhatalom birtoka a mártíromság és a hazafias keresztrefeszítés bizonyos neme volt. Dőreség volna még ma is azt hinni, hogy a „hatvanhetesek“ lelkében nem élt a nemzeti érzésnek ugyanaz a melege és az állami függetlenségnek ugyanaz a sóvárgása, ami a régi 48-asok lelkében. A belátás azonban a részükön volt és később a s*Vr is. Ez azonbiv . ' * Tagikai volt is, de mégis belső politikai 'hazugság vala.' És ha meg is mentette a nemzetet a korai végpusztulástól, mégis az ellenzéki erőket tette hatalmassá. A természetes ösztönei és szenvedélyei szerint gondolkozó nagy magyar néprétegek mindennél könnyebben elhitték az ellenzéki bujtogatásnak, hogy minden bajnak az oka az az át-kozott Bécs és hogy minden magyar kormány Bécsnek és a Habsburg- dinasztiának pénzzel megvett nyomorult szolgája és bérence. Ezt pedig bőven beadták a népnek a választásokon a jelöltek, a képviselőházban az ellenzéki képviselők és, minden nap az ellenzéki újságok. Szóval a dualizmus következtében a parlamenti ellenzék hatalma talán sehol a világon nem érvényesült úgy a többség és az államhatalom rovására, mint Magyarországon, ahol a többség és a kormány gyűlöletét szinte a hazaszeretet alkatrészévé tudta tenni az ellenzék. Az 1918 októberi katasztrófa végre meghozta a nemzet függetlenségét, noha az érette fizetett váltság rettenetes volt és még nincs vége ma sem. Ez egyben a nagy néprétegek Ausztria-ellenes érzületét és a dualizmus elleni gyűlöletét is eltörölte, de, fájdalom, a magyar nép ellenzéki „képzettségét“ nem vitte magával. Egyrészt azért, mivel a most élő nemzedék túlnyomó része az ellenzéki tudatban nevelkedett föl s egy egész emberöltő kell ahhoz, hogy a „kormány“-ellenes gyűlölet reflexeiből — hogy úgy mondjuk — kigyakorolja magát és megértse a többség, a kormány és államhatalom erősségének mire valóságát.. Másrészt — és ennek a hatása még nagyobb — a régi hatalmi rendszer háborús összeomlása, a hadi vereség katasztrófája, a nép nagy vérbeli és vagyonbeli vesztesége, az elszenvedett megaláztatások, félelmek és keserves szükségek: ezek a nép gondolkozása előtt mind a kormány rovására mennek és a régi, egyoldalú, ellenzéki nevelés kihalását hátráltatják. Nagy idő kell ahhoz és a mostaninál jobb szerencsének hosszas mosolya, amíg a nép lassan megtanulja azt, amit a művelt osztályoknak is csak szine-java tud még, hogy t. i. az államhatalom erőssége minden állampolgár nagyobb biztosságát, a kormány tekintélye a törvény tiszteletét és joguralmát, az erős nemzetgyűlési többség pedig az állandóságot jelent, legyen úgy, hogy a kötelességtudó ellenzék is a közszabadságok visszatérését. Az előttünk fekvő első jelenségek azonban kedvezőtlenek. A választásokon az ellenzéki jelöltek legnagyobb része a régi hajtogató szellemmel dolgozott és be kell vallani, hogy munkája elég könnyű is volt. Népünk nagy tömegei az új megpróbáltatások hatása alatt csak lassan tud kiszabadulni a régi, idejét múlt ellenzéki szuggesztiók nyomorúságából. Az ellenzék bukása ugyan teljes és tökéletes volt, de nem jó az a hangulat, amit a választás maga után hagyott. Még mindig magunk előtt látjuk a parlamenti közállapotok fölforgatásának lehetőségeit. Ha ezt az ellenzék megint erőltetné, a provokált nagy többség komoly visszaütését idézné föl maga ellen s ezzel olyan parlamenti háború törne ki, amiben a szegény ország vérezne legtöbbet és legelőbb. Kedvezőtlen tétel előttünk még az is, hogy a mostani ellenzék sokkal töredezettebb, mint a keresztény-nemzeti többség. Imént mutattuk ki, hogy a többség árnyalatai a közérdekre nem kártékonyak, sőt szükségesek. Ellenben határozottan káros az ellenzék töredezettsége. Az ellenzék pedig négy nagy elvi irányzatra szakad: a szociáldemokratákra, a legitimistákra (Andrássy—Haller), a konzervatívokra (Zichyek) és a felekezeti demokratákra (Vázsonyi). De kivéve a szocialistákat, a többi három is 2—2 külön katériára oszlik, összesen tehát két töredék van az ellenzéken, ami a vezetést óhatatlanul a szociáldemokraták kezére adja. Ezek pedig elvi alapon álló, fegyelmezett párthívek és kitűnő taktikusok. Mindig azt a párttöredéket fogják segíteni addig és annyira, ameddig és amennyire céljukhoz legközelebb segíti őket. A polgári frakciók tehát itt is düpjei lehetnek a szociáldemokratáiknak, mint düpjei voltak mindenütt, ahol gyűlölet és ódivatú üres fecsegés hagyománya vezette őket. Még egy rossz jel, mindjárt az elején. A haza érdekében tartjuk kimondhatlan nagy hibának, hogy a tömény iránti tiszteletlenségben éppen a polgári ellenzék fejei jártak elől. Nem értjük pl. ma Sem, mi ok kényszerítette gróf Appolvyn Albertet, hogy 1921 novemberében a trónvesztő törvényt törvénytelennek jelenti ki az övéivel együtt? Mi ok késztette továbbá az egész ellenzéket, hogy a Bethlen- féle választási szükségrendeletet már előre is törvénytelennek deklarálja? Azután pedig még távollétével is kijelentse, hogy maga az így létrejött egész nemzetgyűlés is törvénytelen. 1 . Fájdalom,, a törvény nem tudja az efféle erőszakoskodásokban rejlő abszurdumot fölismerni. Nem annak fog nevezni, hogy miféle férfiak az olyanok, akik előbb a nemzetgyűlés törvénytelenségét kijelölhették, azután pedig fölvették a képviselői tiszteletdíjakat és vígan benne maradtak a törvénytelen háziján. Ez kétségkívül humoros; a nép azonban nem ezt, hanem azt látja az efféle faksznikban, hogy ha olyan nagytekintélyű úr is, mint gróf Apponyi Albert, szintén nem tiszteli az „új törvényt“, hát akkor hogyan lehet a törvénytiszteletet a közmagyartól megkívánni. Ez az út bizonyosan nem a jog uralmának, sem a törvény tiszteletének, nem a közrendnek, a közijükének és nem a szabadságok helyreállításának az útja. Most a kormány és a többség a békülékenység kétségbevonhatatlan jeleivel közeledett az ellenzékhez. Néhány nap alatt el fog válni, hogy az ellenzék a haza szeretete által mozdítva, szintén feléjük nyújtja-e jobbkezét? Ha megteszi, a mostaninál jobb idők termékenyebb munkája fog következni és ki fog derülni lassan a szürke égboltozat fejünk fölött. Ha nem teszi meg, akkor Isten legyen kegyelmes boldogtalan országunknak, mivel körülbelül ez az utolsó próba. a magyar határkiigazítások Ugye a népszövetség előtt Genf, június 23. A nagykövetek tanácsa fölkérte a népszövetségi tanácsot, hogy legközelebbi ülésén vizsgálja meg a határ megállapító bizottságnak a magyar-román és magyar-jugoszláv határra vonatkozó javaslatait. Ezek a javaslatok a hnanoni szerződésben megállapított határoknak ■ az ■ 1920 május 6-iki kísérőlevél értelmében való kiigazítását követelik. A hágai albizottságok munkája Hága, június 23. (Hágai Távirati Iroda.) A magántulajdon, az adósságok és a hitelkérdés megvizsgálására kiküldött három albizottság hivatalos kommünikéjéből kitűnik, hogy az albizottságok az oroszok megérkezéséig megkezdték az előkészítő, munkálatokat.