Szózat, 1922. december (4. évfolyam, 276-299. szám)

1922-12-07 / 281. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség :József 63—52, József 64—46,kiadóhivatal: József 63—51 Fiókkiadóhi­vatal: IV. Városház­ utca 10. Tel.: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE IV. ÉVFOLYAM 281. SZÁM CSÜTÖRTÖK : BUDAPEST1922 DECEMBER 7 .................... IIIIWII Hill­­ ....................I­I.................­­ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre................... 560 kor. Egy hónapra................ 200 kor.­ Egyes szám................. 10 kor. Külföldre egy hónapra 450 kor. A keleti értekezlet főbb problémái (N. L.) Bi­low herceg mondotta egy al­kalommal: „A Földközi-tenger és a Fe­kete-tenger szorosainak kérdésre hasonlít a mesebeli tengeri kigyóhoz. Minden pillanat­ban hosszú testének egy-egy újabb részleté­vel bukkanik a felszínre.“ Most, midőn Lausanneban azon tanakodnak, miként le­hetne a világpolitika egyik legszerteága­­zóbb, legszélesebb terü­letre kiható problé­máját rendezni és a legnagyobb változatos­sággal hallunk a kapitulációkra, a szorosok szabadságára, Tráciára, Macedóniára és Mosszulra, a földkerekség igen messze eső vidékeire vonatkozó terveket, Bi­low her­cegnek e régen elhangzott idézete jut eszünkbe. Az a kérdés-komplexum, amelyet közel-keletinek nevezünk, sokkal szövevé­nyesebb, semhogy belőle részeket ki lehetne ragadni, még osztályozni is nehéz egyes fő­csoportjait. Éppen ezért lehetetlennek lát­szik a Lausanneban szóbakerü­lő és érintett kérdéseken röviden átfutni. A nagyobb fel­adatok ismerete nélkül azonban nagyon ne­héz képet alkotni a tanácskozásokról, bajos megítélni a megbeszélések útjába toluló ne­hézségeket, megérteni a roppant idegessé­get, mely hol az egyik, hol a másik delegá­tus nyilatkozatából csendül ki. Ha csak a Lausanneban megoldásra váró anyag legfontosabbjait nézzük, három főkérdés emelkedik ki a sok közül. Az első a tengerszorosokra vonatkozik, a második a kapitulációk kérdése, a harmadik — és ez a legkiterjedtebb — a szóbakerü­lő területi problémák. Ez utóbbiak közvetlenül felöle­lik a Perzsa-öböltől egész Rodope sziklás hegyéig terjedő mérhetetlen területeket, népek millióit érdeklik, de ha el is tekintünk az ázsiai vidékektől, épp elég nehézséget okoz a trák-macedón kérdés, dedengacsi, szalonikai, drinápolyi vitás problémákból álló elágazásaival. Bizonyos, hogy mindezek közül a legré­gibb és a legnehezebb a tengerszorosok ügyének rendezése. Könnyen belátható, hogy egyebek között a Fekete-tenger és roppant gazdag partjainak,, folyamvidéké­­n­ek uralma, fölhalmozott kincseinek birtoka attól függ, mely hatalmak hajói mehetnek be a Boszporuszba és a Dardanellákba, mi­lyen korlátozásokat hoznak a kereskedelmi hajózás terén, milyen uralom teheti rá a ke­zét a szorosokra — háború esetén. Éppen ezért a szorosok birtoka százados küzdelmek tárgya. Ez a küzdelem már akkor kezdő­dött, midőn Nagy Péter cár 1699-ben elfog­lalta Azovot s ezzel a mindig szabad ten­gert kereső orosz uralmat dél felé irányí­totta. Természetes, hogy a szultán a szoro­sokon keresztül való hajózást a Porta ,,érint­hetetlen szent jogának“ deklaráltaim, de már akkor is belső bajokkal küzdve, Orosz­ország nyomásának engedni volt kénytelen és eltűrni, hogy az orosz hajók szabadon közlekedhessenek a szorosokon. Oroszország nemsokára ismét elvesztette ezt a jogát, de II. Katalin a Ku­csu­k-t­ajuardzsi i fa­kérsee ismét szabad Jurga­nyi biztosított az orosz hajók számára, mely jogot a napóleoni há­ború idejében még inkább kiterejsztették. 1806-ban kötött megállapodás szerint a Fe­kete-tengerre semmiféle fegyveres hajó be nem hatolhatott kividről, csak orosz és tö­rök zászló alatt. Midőn Sándor cár Napó­leonhoz csatlakozott, akkor avatkozott be Anglia is a küzdelembe. Ettől fogva a Dardanela-kérdés első­sorban Angliát érdekli és több szerződéssel sikerült is Törökországot a tengerszorosok akaratnélküli kapuőrévé tenni. Számos egyezmény és béke követte egymást a XIX. század végétől a világháborúig, midőn 1915 március 4-én Anglia Oroszországnak bizto­sította Konstantinápoly birtokát az Enos- Midia-i vonalig. Oroszország összeomlása hatályon kívül helyezte ezt a megállapo­dást, de a szövetségesek egész tisztessége­sen megosztoztak Európa és Ázsiai Török­ország értékes vidékein. Konstantinápoly szövetséges megszállás alá került és min­den jel arra mutatott, hogy a szorosok kér­dése úgy dől el, mint Reventi­ow írta, hogy az egész kérdés Törökország európai ural­mától függ, ha ez elesik, az egész probléma megoldást talál. Miután Kemal pasa győ­zelmes seregei biztosították az Izlám euró­pai birtokát, a kérdés legélesebb alakjában, vetődött felszínre. Más megoldás nem is le­het, csak az, ha visszaállítják a törökök tel­jes szuverenitását a szorosok fölött, meg­tiltják az átkelést hadihajók számára. Más megállapodás bajosan oldja meg ezt a ne­héz kérdést, mely az európai politikában mind nagyobb tekintélyre vergődő Orosz­országot is a legközelebbről érdekli. Másik nehéz probléma a kapitulációk rendezése. Midőn a török birodalom any­­nyira gyengült, hogy az európai hatalmak nyomásának nem tudott ellenszegülni, kü­lönböző országok szereztek maguknak jogo­kat a szultán uralma alatt álló területeken. Ezek a jogok anyagi előnyt jelenti­ettek, ki­h­ívásokra a n­­ ügy azonban mindig a kisebb­ségek védelme volt. A nagyhatalmak egy­másután kötöttek szerződéseket a Portával, melyek a vámbevételekre, postai szolgá­latra és arra a jogra vonatkoztak, mely sze­rint európaiak fölött nem a török bíróságok, hanem az úgynevezett konzuli bíróságok ítélkeztek. Ezek közül az előjogok közül — bár mindegyik homlokegyenest ellenkezik a szuverenitás fogalmával — a legsúlyosab­bak a vámokat megkötők, mert ezek lehe­tetlenné teszik az állam gazdasági fejlődé­sét. Ismeretes, hogy az angola­i nemzetgyű­lés határozatilag kimondotta a kapitulációk eltörlését, kijelentette, hogy addig nem írja alá a békét, míg az állam szuverenitása és gazdasági függetlensége biztosítva nincs. A­ hatalmak természetesen ragaszkodnak szer­zett jogaikhoz s bár elismerték, hogy a ka­pitulációk rendszere avult, mégis valami re­­kompenzációt szeretnének kicsikarni he­lyettük. Harangok írta: Csűrös Zoltán Sokszor eltűnődöm a világ felett. Meny­nyi mindenféle ember lakik szerteszét, vö­rös bőrűek, feketék, sárgák, fehérek vegyest s mindenik lelkében talán egy-egy külön vi­lág terjedez. Élünk, mozgunk a tengernyi sokadalom nyüzsgésében, ragad a sors uj emberek, uj tájak közé s a lelkekbe uj színe­ket hoznak a tűnő évek. Vajh, a régiek elfa­kulnak-e? A nagy háborúban szerettem tanulmá­nyozni az emberi szív rejtelmeit. A közös élet szenvedéseiben kinyílt az érzés, mint éjjel az aloé-bokor. S nekem olybá tűnt sok­szor, hogy az egyszerű lelkek virágzása a legcsodálatosabb. Palira gondolok, aki a tisztiszolga fon­tos hivatását töltötte be a személyem körül. Ebédet hozott, mosott rám, gondozott, ám beteg voltam, veszély idején utánam bandu­kolt a cókmókommal s ha sötét és kínzó töprengés vett rajtam erőt, egy-egy jóízű mondásával felderített. Szobalányom, beteg­ápolóm, társalkodóm, belső inasom, hordá­rom és titkárom volt ő egy személyben s ezerfejü feladatát és állását kitűnő buzga­lommal és szakavatottsággal látta el. Az idő múltával bizalmas levegőbe kerültem vele. Egyszerű makói földmivesgyerek volt a Pali. Világ életében a rögöt túrta a hazai határban s mint a monda, mielőtt a sors út­mutatása szerint hadrakelt, csak néző szem­pontjából ismerte a gőzösmasinát. Az isko­lában, hajdan, idegen országokról, emberek­ről hallott valamit s most, hogy sorra elve­tődött az oldalam mellett a szülőfalujától messzire, azt gondoltam, egyik ámulatból a másikba esik. Ám ő a bölcs ember egyked­vűségével szemlélte az eseményeket. A nagy tiroli hegyekre, miken még nyár derekán, is ezüst hó didereg, csak az a megjegyzése volt, hogy: igen magas. Bécs városában elárulta, hogy bolond sok ház ke­rült együvé s az emberek elveszik egymás lélegzetvételét. Egyébként észrevette, hogy a dolgok lényege mindenütt változatlan, mert jó lélek és veszekedő teremtés mindenütt akad s főleg a fehérnép sohasem idegenke­dik a tüzes csóktól. Igaz másként, hogy a magyar lányok a leghuncutabbak. Eme méltóságteljes közömbösségéből nem sikerült sohasem kirántanom a fiút. Arca mindig egy keleti bölcs tekintetére emlékeztetett. Holott én egyik hangulatból­ a másikba keveredtem. Sokszor úgy éreztem magam a legényem mellett, mint a gyer­mek a felnőtt oldalán, ki minden semmi­ségnek lelkendezik. Utoljára már az a gya­núm támadt, hogy Palinak Ulántán nincs is szive s lelkében minden gondolat iránti ér­zék hiányzik Franciák földjére vetődtünk el Távo­labb voltunk hazulról, mint valaha, ámde szabadságot kaptam s hazatértem. Aztán a szabadságnak is vége szakadt. Napokon át vágtatott a gyorsvonat velünk ismét a front felé. Alkonyra járt, amikor végre megérkez­tünk a kölni pályaudvar hatalmas boltivű kupolája alá. Körülöttünk, mint az özönvíz­­előtti szörnyetegek, dübörögtek füstölgő, fújó mozdonyok. Siettem ki a hosszú utazás után valami fogadó felé. És a pályaudvar előtt, közvetlenül előttünk magaslott az est­­hajnal fényében, gigászi tornyaival fölsége­­sen, mint az emberi akarat, vágy és hata­lom, a kölni dóm félezeréves temploma. Megbűvölten néztem a tornyokat. A csúcsok már elvesztek a könnyű ködben. Mellettem szótlanul állott a Pali fiú. Ebben a pillanatban megkondult fent, iszonyú fent, a dóm tornyában a harang. Mély zengő kongása betöltötte a térséget és hullámozva járta be a paloták ódon fedelét. Évszázadok ereje, emléke, letűnt világok regéje mennydörgött a tér felett. — Ide nézz! — kiáltottam elragadtatva - Látod fiam ezt a templomot? Hallod ezt a harangot? Mit szólsz hozzá? A fiú elborongott és a levegőbe figyel hosszasan. A melle megemelkedett A szemét­ben lobbant a tű­z. — Szebben szól a makói kis harang mondta ábrándosan és sziláján.

Next