Szózat, 1922. december (4. évfolyam, 276-299. szám)
1922-12-07 / 281. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség :József 63—52, József 64—46,kiadóhivatal: József 63—51 Fiókkiadóhivatal: IV. Városház utca 10. Tel.: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE IV. ÉVFOLYAM 281. SZÁM CSÜTÖRTÖK : BUDAPEST1922 DECEMBER 7 .................... IIIIWII Hill ....................II................. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre................... 560 kor. Egy hónapra................ 200 kor. Egyes szám................. 10 kor. Külföldre egy hónapra 450 kor. A keleti értekezlet főbb problémái (N. L.) Bilow herceg mondotta egy alkalommal: „A Földközi-tenger és a Fekete-tenger szorosainak kérdésre hasonlít a mesebeli tengeri kigyóhoz. Minden pillanatban hosszú testének egy-egy újabb részletével bukkanik a felszínre.“ Most, midőn Lausanneban azon tanakodnak, miként lehetne a világpolitika egyik legszerteágazóbb, legszélesebb területre kiható problémáját rendezni és a legnagyobb változatossággal hallunk a kapitulációkra, a szorosok szabadságára, Tráciára, Macedóniára és Mosszulra, a földkerekség igen messze eső vidékeire vonatkozó terveket, Bilow hercegnek e régen elhangzott idézete jut eszünkbe. Az a kérdés-komplexum, amelyet közel-keletinek nevezünk, sokkal szövevényesebb, semhogy belőle részeket ki lehetne ragadni, még osztályozni is nehéz egyes főcsoportjait. Éppen ezért lehetetlennek látszik a Lausanneban szóbakerülő és érintett kérdéseken röviden átfutni. A nagyobb feladatok ismerete nélkül azonban nagyon nehéz képet alkotni a tanácskozásokról, bajos megítélni a megbeszélések útjába toluló nehézségeket, megérteni a roppant idegességet, mely hol az egyik, hol a másik delegátus nyilatkozatából csendül ki. Ha csak a Lausanneban megoldásra váró anyag legfontosabbjait nézzük, három főkérdés emelkedik ki a sok közül. Az első a tengerszorosokra vonatkozik, a második a kapitulációk kérdése, a harmadik — és ez a legkiterjedtebb — a szóbakerülő területi problémák. Ez utóbbiak közvetlenül felölelik a Perzsa-öböltől egész Rodope sziklás hegyéig terjedő mérhetetlen területeket, népek millióit érdeklik, de ha el is tekintünk az ázsiai vidékektől, épp elég nehézséget okoz a trák-macedón kérdés, dedengacsi, szalonikai, drinápolyi vitás problémákból álló elágazásaival. Bizonyos, hogy mindezek közül a legrégibb és a legnehezebb a tengerszorosok ügyének rendezése. Könnyen belátható, hogy egyebek között a Fekete-tenger és roppant gazdag partjainak,, folyamvidékének uralma, fölhalmozott kincseinek birtoka attól függ, mely hatalmak hajói mehetnek be a Boszporuszba és a Dardanellákba, milyen korlátozásokat hoznak a kereskedelmi hajózás terén, milyen uralom teheti rá a kezét a szorosokra — háború esetén. Éppen ezért a szorosok birtoka százados küzdelmek tárgya. Ez a küzdelem már akkor kezdődött, midőn Nagy Péter cár 1699-ben elfoglalta Azovot s ezzel a mindig szabad tengert kereső orosz uralmat dél felé irányította. Természetes, hogy a szultán a szorosokon keresztül való hajózást a Porta ,,érinthetetlen szent jogának“ deklaráltaim, de már akkor is belső bajokkal küzdve, Oroszország nyomásának engedni volt kénytelen és eltűrni, hogy az orosz hajók szabadon közlekedhessenek a szorosokon. Oroszország nemsokára ismét elvesztette ezt a jogát, de II. Katalin a Kucsuk-tajuardzsi i fakérsee ismét szabad Jurganyi biztosított az orosz hajók számára, mely jogot a napóleoni háború idejében még inkább kiterejsztették. 1806-ban kötött megállapodás szerint a Fekete-tengerre semmiféle fegyveres hajó be nem hatolhatott kividről, csak orosz és török zászló alatt. Midőn Sándor cár Napóleonhoz csatlakozott, akkor avatkozott be Anglia is a küzdelembe. Ettől fogva a Dardanela-kérdés elsősorban Angliát érdekli és több szerződéssel sikerült is Törökországot a tengerszorosok akaratnélküli kapuőrévé tenni. Számos egyezmény és béke követte egymást a XIX. század végétől a világháborúig, midőn 1915 március 4-én Anglia Oroszországnak biztosította Konstantinápoly birtokát az Enos- Midia-i vonalig. Oroszország összeomlása hatályon kívül helyezte ezt a megállapodást, de a szövetségesek egész tisztességesen megosztoztak Európa és Ázsiai Törökország értékes vidékein. Konstantinápoly szövetséges megszállás alá került és minden jel arra mutatott, hogy a szorosok kérdése úgy dől el, mint Reventiow írta, hogy az egész kérdés Törökország európai uralmától függ, ha ez elesik, az egész probléma megoldást talál. Miután Kemal pasa győzelmes seregei biztosították az Izlám európai birtokát, a kérdés legélesebb alakjában, vetődött felszínre. Más megoldás nem is lehet, csak az, ha visszaállítják a törökök teljes szuverenitását a szorosok fölött, megtiltják az átkelést hadihajók számára. Más megállapodás bajosan oldja meg ezt a nehéz kérdést, mely az európai politikában mind nagyobb tekintélyre vergődő Oroszországot is a legközelebbről érdekli. Másik nehéz probléma a kapitulációk rendezése. Midőn a török birodalom anynyira gyengült, hogy az európai hatalmak nyomásának nem tudott ellenszegülni, különböző országok szereztek maguknak jogokat a szultán uralma alatt álló területeken. Ezek a jogok anyagi előnyt jelentiettek, kihívásokra a n ügy azonban mindig a kisebbségek védelme volt. A nagyhatalmak egymásután kötöttek szerződéseket a Portával, melyek a vámbevételekre, postai szolgálatra és arra a jogra vonatkoztak, mely szerint európaiak fölött nem a török bíróságok, hanem az úgynevezett konzuli bíróságok ítélkeztek. Ezek közül az előjogok közül — bár mindegyik homlokegyenest ellenkezik a szuverenitás fogalmával — a legsúlyosabbak a vámokat megkötők, mert ezek lehetetlenné teszik az állam gazdasági fejlődését. Ismeretes, hogy az angolai nemzetgyűlés határozatilag kimondotta a kapitulációk eltörlését, kijelentette, hogy addig nem írja alá a békét, míg az állam szuverenitása és gazdasági függetlensége biztosítva nincs. A hatalmak természetesen ragaszkodnak szerzett jogaikhoz s bár elismerték, hogy a kapitulációk rendszere avult, mégis valami rekompenzációt szeretnének kicsikarni helyettük. Harangok írta: Csűrös Zoltán Sokszor eltűnődöm a világ felett. Menynyi mindenféle ember lakik szerteszét, vörös bőrűek, feketék, sárgák, fehérek vegyest s mindenik lelkében talán egy-egy külön világ terjedez. Élünk, mozgunk a tengernyi sokadalom nyüzsgésében, ragad a sors uj emberek, uj tájak közé s a lelkekbe uj színeket hoznak a tűnő évek. Vajh, a régiek elfakulnak-e? A nagy háborúban szerettem tanulmányozni az emberi szív rejtelmeit. A közös élet szenvedéseiben kinyílt az érzés, mint éjjel az aloé-bokor. S nekem olybá tűnt sokszor, hogy az egyszerű lelkek virágzása a legcsodálatosabb. Palira gondolok, aki a tisztiszolga fontos hivatását töltötte be a személyem körül. Ebédet hozott, mosott rám, gondozott, ám beteg voltam, veszély idején utánam bandukolt a cókmókommal s ha sötét és kínzó töprengés vett rajtam erőt, egy-egy jóízű mondásával felderített. Szobalányom, betegápolóm, társalkodóm, belső inasom, hordárom és titkárom volt ő egy személyben s ezerfejü feladatát és állását kitűnő buzgalommal és szakavatottsággal látta el. Az idő múltával bizalmas levegőbe kerültem vele. Egyszerű makói földmivesgyerek volt a Pali. Világ életében a rögöt túrta a hazai határban s mint a monda, mielőtt a sors útmutatása szerint hadrakelt, csak néző szempontjából ismerte a gőzösmasinát. Az iskolában, hajdan, idegen országokról, emberekről hallott valamit s most, hogy sorra elvetődött az oldalam mellett a szülőfalujától messzire, azt gondoltam, egyik ámulatból a másikba esik. Ám ő a bölcs ember egykedvűségével szemlélte az eseményeket. A nagy tiroli hegyekre, miken még nyár derekán, is ezüst hó didereg, csak az a megjegyzése volt, hogy: igen magas. Bécs városában elárulta, hogy bolond sok ház került együvé s az emberek elveszik egymás lélegzetvételét. Egyébként észrevette, hogy a dolgok lényege mindenütt változatlan, mert jó lélek és veszekedő teremtés mindenütt akad s főleg a fehérnép sohasem idegenkedik a tüzes csóktól. Igaz másként, hogy a magyar lányok a leghuncutabbak. Eme méltóságteljes közömbösségéből nem sikerült sohasem kirántanom a fiút. Arca mindig egy keleti bölcs tekintetére emlékeztetett. Holott én egyik hangulatból a másikba keveredtem. Sokszor úgy éreztem magam a legényem mellett, mint a gyermek a felnőtt oldalán, ki minden semmiségnek lelkendezik. Utoljára már az a gyanúm támadt, hogy Palinak Ulántán nincs is szive s lelkében minden gondolat iránti érzék hiányzik Franciák földjére vetődtünk el Távolabb voltunk hazulról, mint valaha, ámde szabadságot kaptam s hazatértem. Aztán a szabadságnak is vége szakadt. Napokon át vágtatott a gyorsvonat velünk ismét a front felé. Alkonyra járt, amikor végre megérkeztünk a kölni pályaudvar hatalmas boltivű kupolája alá. Körülöttünk, mint az özönvízelőtti szörnyetegek, dübörögtek füstölgő, fújó mozdonyok. Siettem ki a hosszú utazás után valami fogadó felé. És a pályaudvar előtt, közvetlenül előttünk magaslott az esthajnal fényében, gigászi tornyaival fölségesen, mint az emberi akarat, vágy és hatalom, a kölni dóm félezeréves temploma. Megbűvölten néztem a tornyokat. A csúcsok már elvesztek a könnyű ködben. Mellettem szótlanul állott a Pali fiú. Ebben a pillanatban megkondult fent, iszonyú fent, a dóm tornyában a harang. Mély zengő kongása betöltötte a térséget és hullámozva járta be a paloták ódon fedelét. Évszázadok ereje, emléke, letűnt világok regéje mennydörgött a tér felett. — Ide nézz! — kiáltottam elragadtatva - Látod fiam ezt a templomot? Hallod ezt a harangot? Mit szólsz hozzá? A fiú elborongott és a levegőbe figyel hosszasan. A melle megemelkedett A szemétben lobbant a tűz. — Szebben szól a makói kis harang mondta ábrándosan és sziláján.