Táncművészeti Dokumentumok, 1987

Dokumentumok

A jövő tánca A jövő tánca a múltnak tánca lesz, mivelhogy visszatér minden táncnak ősforrásához: a termé­szethez, amely mindenkor ugyanaz volt és az is marad. A hullámok, a szelek és a földgömb örökké egyforma harmóniában mozognak, nem kérdezzük az óceántól, hogyan mozgott hajdanában és ho­gyan fog mozogni a jövőben,­­ mert érezzük, hogy a mozgás, amely hullámai természetének most megfelel, azoknak felelt meg mindenkor és meg is fog felelni örökké. A szabadon élő állatok mozgá­sai szükséges következményei maradnak lényüknek és annak az összefüggésnek, amelyben életük áll a föld életével. Csak ha megszelídítjük és szabadságukból civilizációnk korlátai közé zárjuk őket, vesztik el az adományt, a nagy természettel harmonikusan mozogni és ekkor mozdulataik termé­szetellenesekké, rutákká válnak. A vadember mozdulatai — aki szabadon és a természettel állandó összeköttetésben élt — zavartalanok, természetesek és szépek. Csakis a ruhátlan test mozdulatai le­hetnek természetesek. És a kultúra tetőpontjára érve az ember ismét vissza fog térni a vademberek meztelenségéhez, de ez nem a vadember öntudatlan, sejtelmetlen meztelensége, akinek teste harmo­nikus kifejezése lesz szellemi lényének. És az ilyen ember mozgásai szépek és természetesek lesznek, mint a vademberéi, mint a szabadon élő állatéi. Azoknak azonban, akik még mindig élvezetet találnak ballettáncosnőink mozdulataiban, akik azt hiszik, hogy a modern ballet létezését történelmi, koreográfiai, vagy egyéb okok igazolják, azt mondom, hogy a balletszoknyácskán és a trikón túl nem tudnak tekinteni. Ha tovább néznének, úgy a szoknyácska és trikó alatt természetellenesen eltorzított izmokat, az izmok alatt természet­­ellenesen fejlődő csontokat látnának: egy eléktelenített test és egy elgörbült csontváz táncol előt­tük! Mert a modern ballet olyan irányt követ, amely a nőnek természettől szép testét elékteleníti. Pedig a művészetnek csakis az lehet a föladata, hogy az ember legmagasabb eszményeinek kifeje­zést adjon. De vájjon miféle ideáloknak ad kifejezést a ballet? Egykor a tánc a művészetek legelőke­lőbbje volt és kell is, hogy azzá legyen újból. Föl kell emelkednie a mélységből, amelybe alásülyedt. A jövő táncosnőjének oly magasságot kell elérnie, hogy az összes más művészetek általa lendüljenek. Ami minden másnál szebb, egészségesebb és erkölcsösebb, azt művésziesen kifejezni a táncosnő missziója és én ennek a hivatásnak akarom szentelni életemet. A jövő tánciskolájának feladata volna, hogy az emberi test részére megtalálja azokat a mozdu­latokat, amelyekből a jövendő táncok mozdulatai örökösen váltakozó, végnélküli és természetes sorrendben fejlődnek. Hogy ezt megérthessük, tekintsük a görög Hermes szobrát. A szél hátán re­pülve ábrázolják őt. A szobrász vízszintes állást is adhatott volna a lábának, megtehette volna, mivel a szél hátán repülő Hermes-isten úgy sem érinti a földet. De a szobrász tudva azt, hogy egyetlen mozdulat sem látszik igaznak, ha nem ébreszti föl képzeletünkben az utána következő mozdulatok képét, úgy ábrázolta Hermest, mintha a lába a szél hátán nyugodnék és ezzel a szemlélőben az örökké tartó mozgás benyomását keltette. A sok alak között, amelyek görög vázákon és dombor­műveken reánk maradtak, egy sem akad, amelynek mozdulata egy már előbb megtörtént mozdula­tot föl nem tételezne, mert a görögök a természetnek éles megfigyelői voltak s abban a soha el nem múló, az örökösen fokozódó fejlődés kifejezése minden. Az efféle mozgások mindig a mozgó alak­nak megfelelnek vagy legalább is tőle függenek. A bogár mozgása természetszerűen megfelel az alak­jának, hasonló viszonyban áll a ló minden mozdulata az alakjához és az emberi test mozdulatai is kell, hogy megfeleljenek az alakjának. Tulajdonképpen még az egyéni formáknak is meg kellene fe­lelniük és két személy táncának soha sem szabadna egyformának lennie. Az emberek azonban azt hiszik, hogy míg a tánc ritmikus, az alakra és a testre nem szükséges nagyobb súlyt fektetniük, de ez a nézet téves, mert igenis szükséges, hogy az egyik teljesen megfeleljen a másiknak. A görögök nagyon jól tudták ezt. Van egy szobruk, amely a gyermek Erőst ábrázolja, ahogy táncol. Ez a tánc a gyermek tánca. A kövér kis karok és a lábak mozgásai teljesen megfelelnek a gyermek egyéniségének. Az egyik láb talpával a földön pihen, olyan állás ez, amely fejlettebb test­nél csúnyának tetszenek, de a kis gyermeknél, aki nehezen tudja megtartani testének egyensúlyát, természetes a helyzet. A másik lába félig föl van emelve, ha ki lenne nyújtva egészen, kevésbé lenne tetszetős, mert erőltetett, természetellenes volna a mozdulat. A görögök a festészetükben és a szobrászaikban, nemkülönben építőművészetükben, költé­szetükben, táncukban és színjátszó művészetükben a természet mozdulataiból fejlesztik a saját moz­dulataikat. Ez különösen és világosan az isteneik ábrázolásában vehető észre: a görög istenek, akik nem egyebek, mint természeti erők képviselői, mindig olyan állásokban vannak feltüntetve, amelyek ezen erők csoportosítását és fejlődését kifejezik, azért is a görögök művészete nem csupán nemzeti.

Next