Tanító, 2005 (43. évfolyam, 1-10. szám)
2005-01-01 / 1. szám
A partnerség titkaiból Az ünnep metamorfózisa CSILLAG FERENC December egyik délutánján két anyuka beszélgetett a villamoson. Az utasok többsége hatalmas pakkokkal egyensúlyozott. Mindenki a közelgő ünnepekre készült. A pesti forgalom nyugtalansággal, feszültséggel párosult. Az a szerda délután olyan volt, mintha az emberekben az tudatosult volna, hogy többet az üzletek nem nyitnak ki, tehát valamiféle világvégeszerű pánik lett úrrá mindenkin. A két asszony szavai kissé hangosak voltak, ezért akarva-akaratlan többen is hallották eszmefuttatásaikat. A magasabb, úgy a harmincas évei közepén járt. — „A halálom ez a hónap! Két gyerekkel ez olyan, hogy sem időben, sem anyagilag, de fizikailag sem bírom! — hangzottak a keserű szavak. — Tudod, először Mikulásra kellett őket felkészítenem. Már az októberi szülői értekezleten is erről beszéltünk. A kisebbnél a tanító néni jól megcsinálta, csak azt kérte, küldjünk be 400 forintot, s az ajándékokról, a dekorációról és az uzsonnáról ő gondoskodik. A nagyobbnál, tudod, Olivérről, a negyedikesről van szó, ott cetliket húzogattak, kisorsolták a megajándékozandó társ nevét. Persze a fiamnak éppen egy lányt kellett megajándékoznia! Napokig vitatkoztunk, hogy mit is vegyünk. Olivér legszívesebben el sem ment volna, mert neki már ciki, hogy kit is ajándékoz meg. Nagy rábeszélésre vettünk egy kirakós játékot, becsomagoltam, a fiam meg vitte. Ő viszont egy egész jó kazettát kapott. Nem örült neki, de nekem nagyon tetszik. ” — „Ne is mondd — így a másik szülő —, nálunk mindez kiegészül a közös karácsonyozással! Van a Mikulás, amely az osztályközösségében zajlik. Majd jön az iskolai nagy karácsony, amikor a teljes közösség szórakozik. Ez az utolsó tanítási nap helyett van. De tudod, engem inkább emlékeztet egy farsangi kavalkádra, mint a csendes, meghitt ünnepre. És persze mindez mindenütt megsokszorozódik, hiszen a külön angolon is karácsonyoznak a gyerekek, majd a zeneórán is, sőt a korcsolyaedzésen is. ” — „Mindez szerintem csak arra jó, hogy a pedagógusok megrendeztessék a maguk köszöntését! ” Be kell valljam, itt elfogyott a türelmem, szívesen közbeszóltam volna, de nem akartam a szülői beszélgetést vitázással megzavarni. De mire is jók az ünnepek? Mindig mindent meg kell ismételni az iskolában is? — töprengtem az út további részén. Magam nagyon szeretem az ünnepeket, tanítványaimmal mindig is próbáltam átéreztetni az ünnepek fontosságát, megtanítani a rákészülés módját. Ez nem véletlen, hiszen egy gyerekkori „kalandom” mind a mai napig emlékezetessé teszi az ajándékozást, a karácsonyt. Minden osztályomnak el is meséltem a történetet, s ők tátott szájjal hallgatták. Hogy mi is történt voltaképpen? Az esemény 44 évvel ezelőtt, 1960-ban játszódott le, de még ma is élénken él bennem, s azt is elmondhatom, hogy azóta karácsony körül minden eszembe jut újra. Édesanyám már november közepe táján félrevont, s elmondta, közeledik az ünnep. Ilyenkor mindenkinek — akit szeretek — illik valamivel kedveskedni. Megterveztette, kinek mit is szeretnék adni, venni, készíteni. A felsorolásból természetesen önmagát kihagyta. Tudta, s ebben utólag is igazat kell adnom, hogy egy második osztályos gyereknek gondolnia kell arra is, aki az ötletadó, a tervező, sőt az egész családi program megszervezője. Nem voltam túlzottan takarékos gyerek, de a heti ötforintos zsebpénzemet félretettem. Időről időre beszélgettünk, hol is tartok a készülődésben. Nagy család voltunk, a nagyszüleimmel közös lakásban laktunk, s anyai unokatestvéreim is folyamatosan velünk voltak. Nem kellett különösebb tudás ahhoz, hogy minimálisan hat ajándékot produkáljak. Először nagymamámnak vettem valami apróságot, kértem az édesanyámat, hogy kísérjen el, mert a bolt, ahol az ajándékot szerettem volna beszerezni, néhány villamosmegállóval odébb volt. Majd következett az édesapám. Ott anyám szerepe annyi volt, hogy „eldugja” a meglepetést. December közepére — a tervek szerint — mindenkinek az ajándéka már a megfelelő helyen volt. És itt álljunk meg egy pillanatra! Az iskolában a tanító nénink is szólt az ajándékozás fontosságáról. A kézimunka- és a rajzórákon dolgoztunk is derekasan. 1960 már nagyon messze van, majd’ egy emberöltő. Mégis jól emlékszem, hogy az osztályba december 6-án megérkezett a Télapó. Akkortájt ilyenek örvendeztették meg a gyerekeket. A negyvenegy diák izgatottan leste a zsákból előkerülő ajándékokat, amelyek a megszólalásig egyformák voltak, csupán abban különböztek, hogy mindenkiét a saját névjegye díszítette. Persze a szigorú, fehér szakállas vendég az osztály valamennyi tagjáról mondott néhány jellemző tulajdonságot, a dicsérettel fukarkodott, az elmarasztalásokat bővebben osztotta. Mindannyian azt figyeltük, ki is lehet a vendég. Reménytelen volt kitalálnunk. Többen faggatózásba kezdtek, vajon kinek az apukája lehet a jóságos öregember. A tanító néni sejtelmesen mosolygott, de a vendég távoztával, akinek persze még rengeteg helyre kellett mennie, folytattuk a tanulást. A nyelvtanórán egyszer-egyszer megzörrentek az ajándékcsomagok, aztán visszatértünk a napi munkánkhoz. Mintegy 30 percnyi idő jutott erre az ünnepségre. A karácsonyi szünet előtt nem rendeztünk semmiféle osztályprogramot. A faliújságon egy díszített fenyőgally jelezte a közelgő ünnepet és a vele együtt érkező téli szünetet. Emmi néninek gondja volt rá, hogy a családnak készített ajándékokat átnézze, apróbb javításokat eszközöljön. Jó tanáccsal is ellátott bennünket: „Ne feledkezzetek meg arról, hogy az ajándékozás nem pótolhatja azt a szeretetet, amit ti is elvártok a családotoktól! Segítsetek, érezzétek jól magatokat, januárban majd beszélünk arról, kinek, hogyan sikerült a családi ünnep. ” December 22-től már nem mentünk iskolába.