Taps, 1991
1991-04-01
AVAR ISTVÁN BUBIK ISTVÁN Nemzetit, de legalább nyertek egy jó színházat maguknak, a Katonát. Utána újabb, még rosszabb toldozás-foldozás következett: a Népszínház beolvasztása a Nemzetibe. Ez így ment, egészen addig, amíg kinevezték a mostani vezetőket. Ennek már másfél esztendeje. - Vezetők jöttek és mentek. Gondolom, a társulat is felbomlott, cserélődött. - Minden vezetőváltozást újabb felhígítás követett. Az új vezetők új embereket hoztak magukkal, és amikor távoztak, vitték a javát. Nem akarok senkit megbántani, de mint tényt meg kell mondjam, hogy aki még komoly erőnek számított, mind elment nyugdíjba. Tessék megnézni a színház nyugdíjaslistáját. Elképesztő. - Ezek után mit lehet kezdeni a színházzal ? - Hiszek benne, hogy talpra lehet állítani, de csak egyetlen módon. Először is el kell dönteni, hogy kell-e nemzeti színház az országnak. Utána pedig azt, hogy milyen legyen az a nemzeti színház. Bármilyen kegyetlenül hangzik a számból, s lehet, hogy ezért sokan elmarasztalnak, másként nem megy ez a dolog, csak teljes újjászervezéssel. Újjászervezni viszont megint nem lehet másként, csak úgy, ha a jelenlegit felszámolják. Különben ismét toldozás-foldozás lesz, és nem érnek vele semmit. Csak tiszta lappal lehet újraindulni, és erre egyetlen lehetőség kínálkozik: megszüntetni a színházat huszonnégy órára, és valakit megbízni az újjászervezéssel. Az már legyen az ő dolga, hogy kit szerződtet vissza. Ezt alapvető feltételnek tartom, ahogyan azt is, hogy a Nemzeti mindig tárcaszínház volt, soha nem pályázat útján kapott vezetőt, bár ezzel is meg lehet próbálkozni, csak nem nagyon hiszek benne. Ehhez társul még az anyagi feltétel teljesítése is. Hogy a színház a legjobb erőket foglalkoztathassa, ahhoz sok pénz kell. Különösen, ha úgy döntenek, hogy vissza kell állítani a Nemzeti fényét és tekintélyét. - S ha mégis úgy döntenek, hogy nem kell... ? - Ez azt jelentené, hogy a tárca lemondott a színházról, tehát ugyanolyan önkormányzati színházzá válik, mint a többi, amire vagy tud pénzt adni az önkormányzat, vagy nem tud. Akkor elődeink harca a színházért hiábavaló volt, akkor szégyellhetjük magunkat, akkor megérdemlünk minden rosszat. - Miért jött el a Nemzetiből, és mi igaz abból, hogy ott önt szerették volna megnyerni igazgatónak? - Húsz évig voltam tagja a Nemzetinek, s ezalatt többször kirohantam-berohantam a színház ügyében. Nagyon sok emberrel volt vitám, nagyon sok emberrel vesztem össze, pláne miután honatya is lettem, tehát még inkább közelebb kerültem a kényes témákhoz. Nyilván ezért merült fel a hetvenes évek második felében, hogy vegyem át a színházat. Akkor egyértelmű volt, hogy erről szó sem lehet. Tehát nem emiatt jöttem el. Belefáradtam a küzdelembe. Annyit hazudtak nekem hosszú éveken keresztül, s annyiszor változtak az állásfoglalások, a szempontok a majdan felépülő s a működő színház ügyében, hogy megcsömörlöttem. Úgy éreztem, hogy ezt tovább én nem bírom sem gyomorral, sem idegekkel. - Az a vezetőség, amelyben csalódott, nem azonos a mostanival ? - Nem, én korábban jöttem el, még Csiszárék előtt, de ahogyan engem az akkori direktor szélnek engedett, az életem legmegalázóbb emléke. Amit akkor átéltem, egészen a lábon kihordott infarktusig, azt nem kívánom senkinek. Tavaly ismét megkerestek, és arra kértek, hogy legyek a Nemzeti Színház vezetője. Először nagyon keményen ellenálltam, majd annyira agitáltak, hogy beleegyeztem. Természetesen azzal a kikötéssel, amit az előbb már elmondtam, s ezt közöltem a miniszterrel is. Megígérték, hogy teljesítik. Amikor letelt a kitűzött határidő, és nem jelentkeztek, lezártam ezt az ügyet. Telefonon közöltem a minisztérium illetékeseivel, hogy részemről a dolog tárgytalan. Utána sokat cikkeztek erről a sajtóban, és meg kell mondjam, nem bántak velem kíméletesen. Ezért álltam kötélnek, és kifejtettem a véleményemet a rádióban. Ezzel pontot tettem az ügyre, és most sem kívánok vele foglalkozni. Manapság nagyon dívik nálunk a pocskondiázás, a rágalmazás, a gyűlölködés, és nem óhajtok részt venni ezekben. Azt szeretném, ha egymás kinyírása helyett azzal törődnénk inkább, hogy mi lesz velünk jövőre. - Mire számít? - Nem sok jóra. Nem lesz könnyű sem a fiatal színészeknek, sem az idősebbeknek. Pillanatokon belül betöltöm a hatvanadik évemet, és fogalmam nincs, mi jön utána. Tartok tőle, hogy az elkövetkező években a színházak száma is csökkenni fog, mert az államnak nem áll módjában emelni a támogatás összegén. - Nincs nosztalgiája a Nemzeti Színház iránt ? - Úgy gondolok vissza rá, mint egy álomra. Különösen arra a két évre, amit főiskolásként töltöttem még a régi Nemzetiben. Micsoda előadások és micsoda színészek voltak! És ezt nem a nosztalgia mondatja velem. Én ott, mint fiatal színész, a magam kis főiskolás mondataival olyan színészek között szólaltam meg, hogy még a huszadik előadásnál is remegett a hangom. Ez még az a korszak volt, amikor olyan színészek játszottak, mint Somlay Artúr, Tőkés Anna, Gobbi Hilda, Makláry Zoltán, Básti Lajos, Balázs Samu, Ölti Magda, Somogyi Erzsi, az ifjú Bessenyei és - mondjam tovább? Egyszerűen félelmetes volt. A fiataljai is olyanok voltak akkor a Nemzetinek - Kálmán Gyuri, Kállai Feri, Kohut Magdi, Sinkovits Imre hogy már azokra is fel kellett nézni. Később, amikor Major Tamás hívott Pécsről a Nemzetibe, valósággal lebegtem a boldogságtól, mégis azt válaszoltam - megvan a levél -, hogy nem. Még nem éreztem magamat szakmailag elég felvértezettnek ahhoz, hogy a Nemzetiben megálljam a helyemet. Még nyolc év múlva is, amikor hagytam magam meggyőzni Bástitól és Majortól, még akkor is félve mentem. Pedig az már nem ugyanaz a Nemzeti Színház volt. Tompa Pufi már nem élt, Bihari, Tőkés nyugdíjas lett, Ölti és Mészáros Ági még ott volt, de már éreztették velük, hogy feleslegesek. Aztán létrejött a Katona József Színház, és vitte magával a maradék javát. Ez borzasztó nagy átszitálása volt a társulatnak, és mi, akik a régi helyünkön maradtunk, egyből rosszak lettünk. - Mi változott a rendszerváltozással és azzal, hogy leváltották a színház régebbi vezetőit ? - Sajnos, a rendszerváltás akkor következett be, amikor éppen szétesőben volt a pálya. Tehát nem a legjobb pillanatban. Jöhetett volna előbb, vagy később. Végül is nekünk nem a rendszerváltás jött rosszul, csupán az időzítés nem volt szerencsés. Most azonban nagyon meg kellene fontolnunk, miként vessünk véget a hanyatlásnak. Vajon meddig akarják még lejáratni a Nemzeti Színházat? A botrányokkal, az előadások, a premierek elmaradásával, szerepvisszaadásokkal ? Azt is meg kellene ám gondolni, hogy kié a színház! És hogy mit ér az a színház, amelyiknek nincs közönsége! Végül is én csak addig lehetek színész, amíg akad ember, aki beül a nézőtérre és megnéz engem. Amennyiben rám már a világon senki nem kíváncsi, hiába lobogok megduplázott művészi hőfokon a színpadon, akkor már szó sincs színházról. A színház csak addig színház, amíg a nézőtéren ott ül a közönség. Itt évtizedek óta mindig kinevezték az igazgatókat, kinevezték a főrendezőt is. Lehetőleg úgy, hogy ne férjenek meg egymással. Ez akkor sem változna sokat, ha létrejönnének a magánszínházak: a mecénás annak adja a pénzt, akiben megbízik. Az igazgatót ugyanúgy kinevezik, csak nem az állam, hanem az, akinek sok pénze van. A színházak jövőjét, beleértve a Nemzetit is, így látom. Egy kicsit sötéten, de azért reménykedően. Szerencsére optimista vagyok. Ennek a nemzetnek a színháza már annyi válságot átvészelt, miért épp most ne kapna esélyt az újjászületésre? Remélhetőleg mindezt azok is hallják, illetve olvassák, akik a Nemzeti Színház sorsáról dönt Vadas Zsuzsa 14 BALOGH KLÁRA EMLÉKEIBŐL TÍMÁR JÓZSEF HÖKÖM SZÍNHÁZA Akadémista koromban a Nemzeti Színház valamennyi tagját megismertem, de személyes kapcsolatba csak egynéhánnyal kerültem. Ezek közé tartozott Tímár Jóska. Számomra valóságos Jókai-figurának tetszett, olyan romantikus, olyan kalandos körülmények hoztak össze bennünket. A Nemzeti Színház tagja volt, és mi, növendékek sokat statisztáltunk náluk. Volt egy nagyon szép, ábrándos, kék szemű osztálytársnőm, Kondor Anni, akivel barátnők voltunk. Úgy látszott, hogy a színházi próbák alatt Anni és Tímár Jóska egymásba szerettek. Csak