Tarjáni Tükör, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-13 / 24. szám
Mit a am 4* ma tabu a szibériai Petőfi-ügy? Már 1849. július 31-től, eltűnésétől titok övezi Petőfi Sándor magyar költő és forradalmár további sorsát. Sebesülten orosz fogságba került, és elhurcolták Szibériába, vagy ott alusszaörök álmát a Segesvár környéki tömegsírok valamelyikében, más elesett honvédtársaival együtt? Ez a kérdés már nem először kavarja fel a magyar közvéleményt és korbácsol indulatokat, etikátlan vitákat, vádaskodásokat a szibériai verzió támogatói és kutatói, valamint ellenzői és nem kutatói között. Ezt a kérdés próbálta megoldani a Morvai Ferenc által szponzorált és szervezett expedíció, amikor Szibériában gyűjtött és Magyarországon szándékosan elhallgatott folklórbeszélések nyomán felkutatta és 1989. július 17- én feltárta a barguzini temetőben azt a sírt, amelybőlkét azonosítási eljárást már elvégeztek rajta, a harmadikról, a moszkvairól, ne is beszéljünk...) előkerült az a bizonyos csontváz, amely Amerikába „menekült” a jeltelen visszatemetés elől... Mivel az ügyben érintett magyar tudományos világ kijelentette, hogy csupán antropológiailag, és legendákkal, folklorisztikus elbeszélésekkel soha nem lesz bebizonyítva, hogy a vitatott csontok Petőfi Sándor földi maradványai, és mint az MTA legutóbbi nyilatkozatában kijelentette, „történész szakemberek jól tudják, hogy a cári hadsereg nem vitt ki magával hadifogolyként magyar honvédtiszteket...” néhány adalékkal szolgálnék e témában történelmi vonatkozásában. Mi az, amit nem tudnak megbocsájtani a kazánosnak? Hogy egy legenda végére járt, és ráadásul fordítva csinálta. Először a csontokat kerestette meg, csak azután a levéltári anyagokat! Április hónapban két hetet töltöttem Szibériában, Zsíros Nehéz Mihály újságíró és műfordító barátommal. Alekszej Tivanyenko, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Szibériai Tagozata, Burját Tudományos Központja főmunkatársa, a történelemtudományok kandidátusa segítségével levéltári kutatásokat végeztünk Csitában, Irkutszkban és Ulan-Udében. A kutatások alapján felelősséggel kijelenthető, hogy 1849-ben a megszálló cári csapatok megszegve az osztrákokkal kötött megállapodást, mely szerint minden foglyot átadnak az osztrákoknak - magyar seregben harcoló tiszteket és közkatonákat deportáltak Oroszországba, majd Szibériába. Nyomtatásban is megjelent adatok szerint az 1851-es évben 1817 ezer száműzöttet összpontosítottak Szibériában. 1852-61 között még 70,5 ezer száműzöttet telepítettek le. Természetesen ezek a számok magukban foglalják az orosz számüzötteket is. Egy 1982-es kiadású irkutszki egyetemi jegyzet szerint, ....1855-ben szibériai száműzetésben dekabristák, petrasevisták, a jobbágyrendszer ellenzői és a nemzeti szabadságmozgalmak résztvevői voltak". Sz. V. Makszimov: Szibéria és Katorga (3. kiadás Szentpétervár 1901) című munkájában szerepel a következő mondat: .....Sok katona érkezett azok közül, akik különböző felkelésekben résztvettek”. Lehet, hogy a szibériai verzió magyar ellenzői, kik váltig bizonygatják, hogy a magyar szabadságharc résztvevői nem kerülhettek Szibériába még egyetemista szinten sem ismerik az orosz történelmet? Mennyivel volt közelebb Varsó vagy Litvánia, mint Magyarország? A kutatás során előkerültek olyan dokumentumok, amelyek azt igazolták, hogy 1848 év körül a Bajkálon túl magyarok és más külföldiek kiskereskedelemmel foglalkoztak és vámpecsétek és pénzérmék hamisítása miatt eljárást indítottak ellenük. Tehát voltak magyarok a szóbanforgó vidéken. De vajon azonosak-e az 1849-ben elhurcolt magyar szabadságharcosokkal? Több napos keresés után egy 1856-os keltezésű, megsárgult ellátmányjegyzéken, mely a foglyoknak teliruházatra kiutalt pénzösszegeket tartalmaz a következő neveket találtuk: Karl Gaasz (Haasz Károly(?), Leonard Urbanovics (Urbán Leonárd(?), Ivan König (Kőnig István(?), Franc Knol (Knol Ferenc(?), Felek Jordán (Jordán Félix(?) A kelet-szibériai főfelügyelet névsoros mutatójában (1826-1887) több ezer száműzött neve között a következők találhatók: Baran Anton, (A kormány nem foglalkozik vele, a Parlament közömbös, a Magyar Tudományos Akadémia pedig betart) Bauder Ludvig, Bodnár... Bormevszkij Artur, Botnár..., Vengerszkij Ignát, Vilnevszkij Ádám, Germán Ádám, Koh ..., Dvorzsacsek..., Huszarov ..., Gogul Ján, Dúl Lui, Károly Germán, és lehetne sorolni a neveket. A „lázadó” magyarokat osztrák alattvalóként regisztrálták, természetesen régi orosz írással, oroszosan. Amely névnek nem tudták az orosz megfelelőjét, azt egyszerűen hangzás alapján vették lajstromba. Akik nem hódoltak be, nem alapítottak családot, nem vállaltak szolgálatot, 8-10 év bányamunkát, majd kényszerlakhelyen történt letelepítést követően még életben maradtak 1873-tól kezdi hazaengedni a cár. Jelenlegi ismereteink szerint a jelzett időszakban a cár 256 fő osztrák alattvaló - ezek a magyar szabadságharcosok - és 1 fő francia alattvalónak engedélyezte a hazájába való visszatérést. A kutatás során sok olyan személyt találtunk, akiket - a politikai szempontból különösen veszélyeseket - számmal, csak számmal jelölték. A folklórelbeszélések szerint a Barguzinban letelepített ember is ilyen volt, a Petrovics nevet a helyi lakók adták neki, majd a teljes nevét. Alekszandr Sztyepanovics Petrovics csak halálát követően tudták meg Anna Kuznyecovától, a „feleségétől”. A további kutatásoknak arra kell választ adni, mely szám rejti a mi Petőfi Sándorunk személyét? A következő sorokat Jókai Mór, Petőfi Sándor kortársa és barátja vetette papírra, kit gyakran nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy a költőt esetleg Szibériába hurcolták. .....a magyar nemzet legdicsőbb költőjéért egy kérdést fog-e tenni?” Lehet, hogy az ügyben érintett illetékesek az új eredmények tükrében sem akarnak foglalkozni az üggyel, vagy talán nem ismerik Jókait? Csank Csaba 0-15