Tarsadalmi Szemle – 1962.
5. szám - Szemle - A Vérvörös Csütörtök ötvenedik évfordulójára (Erényi Tibor)
SZEMLE A Vérvörös Csütörtök ötvenedik évfordulójára A magyar polgári sajtó a századforduló utáni években sokat írt arról, hogy megváltozott Budapest képe: kiépültek a belvárosi kerületek házsorai, a külvárosok gyárkerületei. Ezzel egyidejűleg a munkásság tömegei is megjelentek a főváros utcáin. A XIX. század utolsó évtizedeiben is voltak a fővárosban politikai tüntetések. Ezek azonban többnyire a mindinkább jobbra tolódó, a haladó jelszavakat inkább csak demagógiából, „parasztfogás"-ra használó függetlenségi párt akciói voltak. A szocialista mozgalom ekkor még nem volt tömegmozgalom, a munkástüntetésekben legfeljebb néhány ezren vettek részt; a vörös zászlót, amelyet a rendőrség tilalmazott, csak a legöntudatosabb munkások kis csoportjai bontották ki. Az első világháború előtti évtizedben megváltozott ez a helyzet, a munkásság — mint a polgári újságírók írták — „birtokába vette a pesti utcát." 1905—1907 nagy tömegtüntetésein már tízezrek nyakáról harsant fel a harci induló: „Ha elnyomónk nyakára lép — szabad lesz majd a nép!" Az 1907 utáni években csak kisebb mértékben folytatódtak a tüntetések, 1912-ben viszont olyan nagy méreteket öltöttek, mint előtte (és utána is 1918-ig) soha. A magyarországi munkásmozgalom 1912-es fellendülésének, a Vérvörös Csütörtök kirohanásának előzményei az 1905—1906-os mélyreható válságig nyúlnak viszsza. 1906-ban az uralkodó osztályok különböző csoportjai a tömegmozgalomtól való félelem jegyében egyeztek meg egymással, de utána tovább folytatták népellenes politikájukat. Tisza István 1910-ben hatalomra kerülő Nemzeti Munkapártja megígérte, hogy a munkásság és a haladó polgári erők lecsillapítása céljából —, választójogi reformot iktat törvénybe. Az ígéret azonban ígéret maradt. A kormány az Osztrák-Magyar Monachia uralkodó osztályainak szolgálatában a hadügyi kiadások emelésére, az ország „belső rendjének" megszilárdítására, imperialista háborúra készült. A honvédelmi miniszter 1911. május 23-án a képviselőház elé terjesztette az ún. véderő-javaslatokat, amelyek több mint 140 millió korona terhet róttak az országra. Ennyi pénzből — mint a Népszava írta — föl lehetett volna építeni az összes hiányzó iskolákat, árvaházakat, szegényházakat, aggok menedékhelyeit, meg lehetett volna alapozni a munkások rokkantsági és nyugdíjbiztosítását. A budapesti munkásság 1911. november 11-i népgyűlése állást foglalt a kormány háborús politikájával szemben, s kimondotta: „tiltakozik a militarizmus minden formája ellen, így a fegyverkezés folytonos növelése