Tarsadalmi Szemle – 1962.

5. szám - Szemle - A Vérvörös Csütörtök ötvenedik évfordulójára (Erényi Tibor)

SZEMLE A Vérvörös Csütörtök ötvenedik évfordulójára A magyar polgári sajtó a szá­zadforduló utáni években sokat írt arról, hogy megváltozott Bu­dapest képe: kiépültek a belvá­rosi kerületek házsorai, a külvá­rosok gyárkerületei. Ezzel egyide­jűleg a munkásság tömegei is megjelentek a főváros utcáin. A XIX. század utolsó évtizedei­ben is voltak a fővárosban poli­tikai tüntetések. Ezek azonban többnyire a mindinkább jobbra tolódó, a haladó jelszavakat in­kább csak demagógiából, „pa­rasztfogás"-ra használó független­ségi párt akciói voltak. A szo­cialista mozgalom ekkor még nem volt tömegmozgalom, a munkás­tüntetésekben legfeljebb néhány ezren vettek részt; a vörös zász­lót, amelyet a rendőrség tilalma­zott, csak a legöntudatosabb munkások kis csoportjai bontot­ták ki. Az első világháború előtti évtizedben megváltozott ez a helyzet, a munkásság — mint a polgári újságírók írták — „bir­tokába vette a pesti utcát." 1905—1907 nagy tömegtünteté­sein már tízezrek nyakáról har­sant fel a harci induló: „Ha el­nyomónk nyakára lép — szabad lesz majd a nép!" Az 1907 utáni években csak kisebb mértékben folytatódtak a tüntetések, 1912-ben viszont olyan nagy mérete­ket öltöttek, mint előtte (és utá­na is 1918-ig) soha. A magyarországi munkásmoz­galom 1912-es fellendülésének, a Vérvörös Csütörtök kir­ohanásá­nak előzményei az 1905—1906-os mélyreható válságig nyúlnak visz­sza. 1906-ban az uralkodó osztá­lyok különböző csoportjai a tö­megmozgalomtól való félelem je­gyében egyeztek meg egymással, de utána tovább folytatták nép­ellenes politikájukat. Tisza István 1910-ben hatalomra kerülő Nem­zeti Munkapártja megígérte, hogy­­ a munkásság és a halad­ó pol­gári erők lecsillapítása céljából —, választójogi reformot iktat törvénybe. Az ígéret azonban ígé­ret maradt. A kormány az Oszt­rák-Magyar Monachia uralkodó osztályainak szolgálatában a had­ügyi kiadások emelésére, az or­szág „belső rendjének" megszilár­dítására, imperialista háborúra készült. A honvédelmi miniszter 1911. május 23-án a képviselőház elé terjesztette az ún. véd­erő-ja­vaslatokat, amelyek több mint 140 millió korona terhet róttak az országra. Ennyi pénzből — mint a Népszava írta — föl lehetett volna építeni az összes hiányzó iskolákat, árvaházakat, szegény­házakat, aggok menedékhelyeit, meg lehetett volna alapozni a munkások rokkantsági és nyug­díjbiztosítását. A budapesti mun­kásság 1911. november 11-i nép­gyűlése állást foglalt a kormány háborús politikájával szemben, s kimondotta: „tiltakozik a milita­rizmus minden formája ellen, így a fegyverkezés folytonos növelése

Next