Társalkodó, 1838. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)
1838-05-16 / 39. szám
39. szám. A’ SÍ H HOZ. Békepárt vagy' , ’s a’ halálnak , Honnan árad hal/.amír, légy ölén elszendes ültek’ Nyughazája, néma Sír! Csöndes éjed’ éjszak’ része ’S vad vihar nem dúlja—fel , Ormodon békét sohajtva Lanyha szellő játszva kel. Ké nem férhet szűk’ tirednek Ajtaján a’ földi baj , ’S az alvókat nem riasztja Föl világi harczrobaj. Itt talál a’ hős — nyugalmat A’ véres csaták után, Veszt, dúló harczot feledve Élte’ végső alkonyán. ’S minden jámbor szenvedő le Élte kínos életét — Itt reményű, itt óhajtja Föltalálni nyughelyét. Boldogok , kik a’ halálnak Einyugodva karjain Béke ’s csönd közt szenderegnek Sírjok’ édes álmain. •— Ő ne félj hát a’ világtól, Melly fanyar kedvvel kínált , Valniel , ’s kitárt karokkal Átölelni a’ báláit. A’ méhlepte sír’ öléből Nyílik szebb ’s dicsőbb hazád, ’S szebb remény, tol sír’ homályán , Üdvmosolygva vár reád ! XXVI. METHODISTA TEMETÉS. (Cti naplóm/jul). ,Man's love is of man’s life a thing apart , Tis woman’s whole existence.4 ' Hyrott. Szép májusi est vala, midőn a'skótziai Perth grófság' N. nevű falujába értünk. —Barátom épen leveleket kapván hazánkból, mellyekre felelni kívánt, magára hagyám őt kényelmes termünkben ,s kimenek a’ mezőre, melly felett a’ most kelő teli hold árasztá első szelíd sugárit el. Egyike azon estéknek vala, millyeket tavaszkor mindenikünk élt néhányszor, ’s mellyek’ nyájas óráit mindenikünk sokszor kívánta vissza már, — mert azon örömeknek is, miket a’ természet ad, vannak emlékei , ’s talán azon egyetlenek , mellyek közé keserű érzelem nem vegyül. — Czél nélkül haladék tovább a’ kertek között; minden hallgató körültem , néha egy könnyű fuvalom, melly a’fák’csúcsain átfejtve virágesőt hallata rám, vagy egy madár’ gyenge röppenése, melly felzavarva lépéseimtől, rejtettebb menedéket kérésért magának az ágak közt, — ez vala minden. Mint a’ gyermek, ki mosolygva álomba szenderült, hogy mosolygva ébredjen ismét, úgy állt a’ föld tavasz álmában, fölötte az ég’ derült arcza, melly szerető anyakint őrzé álmait, míg a virágzó tájakon, mint meleg sohajtat, lejte végig az esti szellő. Én szeretem a’ tavaszt, nem mert vitulása bőséget ígér, nem mert a’ dúsan zöldelő vetésekben kalászokat reményiek, ’s a’ virágokból gyümölcsöket, hanem szeretem önmagáért, virágiért, illatukért. ’S miért is keressük a'jelenben mindig a'jövőt? minden pillanatnak megadá gyönyöreit az ég, miként az életnek, mint egésznek , megadá keserveit. Az emberé csak a’ pillanat, örüljön a’tavasznak, ha rétéin uj zölddel borul be a’föld ’s a’ fákon bimbók fakadoznak , ’s kéken felvirágozik a’ violasereg tévéin, ’s örüljön nyarának, ha rózsái megnyílnak 's a’ dús lomb’ árnya alatt pihenhet; ’s az ősz’ gyümölcsinek ’s a’télnek, mert a’ föld világosan, bár ék nélkül, áll előtte; örüljön az egyes meleg kézszorításnak , melly olly barátinak látszott, ’s a forró ölelésnek, mellyet igaznak gondolt; örüljön mindennek , csak ne várjon semmit: mindennek jövője e’ földön változás , ’s a' szerencsének egy útja felejteni, hogy boldogok voltunk. — De ah! mennyi fájdalom’ díja e’ meggyőződés, mennyit reményi a’ szív, míg végre lemondani tanúi,’s a’ létet mozgás nélkül elfogadja. ’S e’ lét valóban olly boldogtalan volna é? vagy nem boltozik-é felettünk a’ csillagos ég? nem virúl-e körültünk a’tavasz? ’s az egész világ nem eléggé nagy-e vigasztalásnak, ha nem volnának is azon pillanatok, mellyek mindentelejteni tanítnak , ’s azon egy végső remény, melly olly nagy, hogy gyenge szivünk előtte megborzad, de melly minden fájdalmat vígasztal, minden sebet meggyógyít. Gondolatimban tovább haladva, végre sövénykerítés előtt találtam-fel magam’,’s belépve nyitott kapuján egy temetőnek, hol százados fák’ árnya alatt csak itt amott fejér lett ki egy egy sírkő a’ fűtakart egyszerű halmok között. — Ki az, ki temetőn meghatva nem érzené magát? mint gyermek, mert fél, hogy az elhunytak viszszajőnek; mint férfi, mert tudja, hogy a’ föld senkit vissza nem ad. — Fejem’ kezemre támasztva ültem egy halomra le,s míg szemeim a’ teli holdvilágon átfutó jelleget követék, sok elmúlt emlék tűnt-fel lelkem előtt, sok kép, mellynek kedves vonalmait e’ szív nem fogja felejteni, bár mennyi évekig dobogna is. —Ábrándimból lépések ébresztének föl, ’s egy csoport ember, a’ temetőkapun belépve, közel hozzám egy ujonan ásott sirt álla körűl, melléje letéve bús terhét. Férfiak valának nagyrészint, komoly áhitatos arczokkal, ’s mint szerény öltözetükből’s magok viseletéből látám , methodisták. Közelebb lépve egy őszhaju férfit vevék észre, ki mellére tett kezekkel, tekintetét ég felé emelve, állt a’koporsó mellett, mintegy szent, — szótalan imádságba merülve, míg társai tisztelettel álták őt körül. Mindenki hallgatott; végre az agg megszólalt: „Ha a’nyár elmúlik, a’rózsa elveszti virágit, s ki sír utána? ő virágzott. ’S ha a’ nap ragyogva felbukik a’ láthatáron, ki könnyezik, ha egyenkint látja eltűnni a’ csillagokat? ők ragyogtak. ’S ha a’ madár őszkor