Tartós békéért, népi demokráciáért! 1955. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1955-07-03 / 26. szám
1955. július 3 • 26 (347) Befejeződött az ENSZ jubileumi ülésszaka Június26-án San Franciscóban véget ért az Egyesült Nemzetek Szervezetének jubileumi ülésszaka, amely az ENSZ Alapokmánya 10. évfordulója alkalmával ült össze. Az üléseken az ENSZ 60 tagállama küldöttségének vezetője nyilatkozatot tett. A június23-i ülésen Stanislaw Skrzeszewski lengyel külügyminiszter, a Lengyel Népköztársaság küldöttségének vezetője, június 24-én pedig Václav David csehszlovák külügyminiszter, a Csehszlovák Köztársaság küldöttségének vezetője nyilatkozott. Stanislaw Skrzeszewski nyilatkozata Skrzeszewski megemlékezett az ENSZ tevékenységének néhány pozitív mozzanatáról, majd fölhívta a küldöttek figyelmét a szervezet tíz évi munkájában mutatkozó súlyos fogyatékosságokra. Ezek a fogyatékosságok — mondotta — abból származtak, hogy egyes nagyhatalmak letértek az ENSZ Alapokmányában kimondott nemzetközi együttműködés és megegyezésen alapuló akciók útjáról, igyekeztek az ENSZ-t az Alapokmánnyal ellentétes határozatok kierőszakolásának eszközéül fölhasználni, s megakadályozták sok nemzetközi kérdés megoldását. Skrzeszewski rámutatott: "az Egyesült Nemzetek Szervezetének tevékenységét megnehezíti, hogy egyesek még most is akadályozzák a nagy kínai nép törvényes ENSZ-beli jogainak érvényesülését. Az Egyesült Nemzetek Szervezete mindmáig nem tudott megoldani sok fontos kérdést, például az atom- és a hidrogénfegyver eltiltásának és a fegyverzet csökkentésének kérdését. Az erre irányuló konstruktív erőfeszítésekkel azok szállnak szembe, akik tagadják az egymás mellett élés lehetőségét, s a háborús készülődéseknek, az agresszív katonai tömbök alakításának és katonai támaszpont-hálózat idegen területeken való létesítésének útjára léptek. A lengyel képviselő hangsúlyozta, mennyire nagy jelentőségűek a legutóbbi szovjet leszerelési javaslatok, amelyek újabb lehetőségeket kínálnak e fontos probléma megoldására. A népek szívvel-lélekkel helyeslik a béke gondolatát — mutatott rá Skrzeszewski. — De ebből, természetesen, nem következik, hogy a béke ellenségei megszüntették a népek békéjének megbontására irányuló kísérleteiket. Egyebek közt igyekszenek fölhasználni Nyugat-Németország revansvágyó erőit egy európai háborús tűzfészek kialakítására. Ezért válik nagyon javára a békének a varsói értekezleten részt vett államoknak az a döntése, hogy barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötnek egymással. Ez a szerződés — hangsúlyozta a lengyel külügyminiszter — védelmi szerződés, megkötése csakis az európai béke javát szolgálja, s teljes összhangban van az ENSZ Alapokmányával. A varsói szerződéshez minden európai állam csatlakozhat, s ez a tény még jobban hangsúlyozza a különböző társadalmi rendszerű államok egymás mellett élésének és együttműködésének lehetőségébe vetett hitünket. A Lengyel Népköztársaság népe jólétének és kultúrájának növelését szolgáló békés alkotó munkát végez, s harcolt, harcol és harcolni fog a békéért. Rendületlenül hiszünk a béke megóvásának és az államok rendszerüktől független együttműködésének lehetőségében, mondotta Lengyelország képviselője. Hisszük, hogy békés tárgyalásokkal meg lehet oldani a vitákat. Nagy jelentőséget tulajdonítunk az ENSZ létének és tevékenységének, s meggyőződésünk, hogy elérheti tíz évvel ezelőtt kitűzött céljait — mondotta Skrzeszewski. A lengyel külügyminiszter rámutatott, hogy az ENSZ legfontosabb célja a nemzetközi problémák békés rendezése és a népek együttműködésének fejlesztése. Václav David Václav David megemlékezett a legutóbbi tíz év nagy politikai és gazdasági változásairól, s különösen hangsúlyozta, hogy a hitlerellenes koalíció győzelme következtében több európai ország — történelme folyamán először — önállóan dönthette el sorsát és a népi demokrácia útjára léphetett. A népi demokratikus országok és a Szovjetunió az állami szuverenitáson, a megbonthatatlan barátságon és az önzetlen testvéri segítségen alapuló széleskörű együttműködést teremtettek, s ezzel értékesen hozzájárultak a béke megóvásához, s a gyakorlatban megvalósították az ENSZ Alapokmányának elveit és céljait. Az Egyesült Államok képviselője — mondotta a csehszlovák küldöttség vezetője — felszólalásában jónak látta, hogy a népi demokratikus országokra vonatkozó tűrhetetlen kijelentésekkel hozakodjék elő. Sajnálatos, hogy jubileumi ülésszakunkon ilyen acsarkodásokra került sor, amelyek csak hidegháborús célokat, tehát az ENSZ céljaival és feladataival ellentétes célokat szolgálnak. Csehszlovákia népeinek a szabadsága és függetlensége még sosem volt olyan teljes, mint most. Csehszlovákia népei nem tűrik, hogy bárki beavatkozzék belügyeikbe. A világ népei békére vágynak. Mégis tanúi vagyunk, hogy az ENSZ egyes tagállamainak uralkodó körei agresszív tömböket alakítanak, fegyverkezési hajszát folytatnak, idegen területeken katonai támaszpontokat építenek, háborús propagandát szítanak, követelik az atom- és a hidrogénbomba alkalmazását, megsértik más országok szuverenitását, s beavatkoznak belügyeikbe. Ez a politika súlyosan veszélyezteti a békét és a nemzetközi biztonságot. A békeszerető népek — köztük a csehszlovák nép is — igen természetesen nyilatkozata fölöttébb szükségesnek tekintik, hogy biztonságuk és békés építőmunkájuk megvédésére alkalmas intézkedéseket tegyenek. A békeszerető államok ilyen intézkedései közé tartozik a nyolc európai ország varsói barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésének megkötése. A Németország szomszédságában élő csehszlovák népnek létérdeke a német kérdés rendezése. Csehszlovákia barátságban él a Német Demokratikus Köztársasággal, s kész a Német Szövetségi Köztársasághoz fűződő kapcsolatainak normalizálására. Csehszlovákia mindig az ENSZ megerősítésére törekedett, ezért nem nyugodhatunk bele abba a rendellenes helyzetbe, hogy az ENSZ-ből, főképp pedig a Biztonsági Tanácsból hiányzik az öt nagyhatalom egyike: a Kínai Népköztársaság, a hatszázmilliós kínai nép képviselője. A halaszthatatlan feladatok megoldásához — hangsúlyozta Václav David — az ENSZ összes tagállamainak, elsősorban a Biztonsági Tanács állandó tagjainak szoros együttműködése és teljes bizalma szükséges. A szovjet kormány május 10-i javaslatai olyan konkrét intézkedéseket tartalmaznak, amelyek eloszlatják az államok közt a bizalmatlanságot, s lehetővé teszik a megegyezést a fegyverzet és a fegyveres erők csökkentésének, az atom- és a többi tömegpusztító fegyver eltiltásának, valamint az ez intézkedések megvalósítása fölötti nemzetközi ellenőrzés megteremtésének rendkívül fontos kérdésében. ★ A jubileumi ülésszak záróülésén az ENSZ közgyűlésének volt elnökei mondtak beszédet. Az ülésszak részvevői egyhangúlag elfogadták Van Kleffensnek, a jubileumi ülésszak elnökének az ülésszak jelentőségét összegező nyilatkozatát. ♦--------------0 Új vasút épül Jugoszláviában 1952 őszén indult meg a Belgrád—Bar-vasútvonal építése. Az 510 km hosszú vasútvonal több — összesen 80 km hosszú — alagúton halad át. A folyókon és hegyi szakadékokon átívelő vasúti hidak hossza körülbelül 9 km. Az ország e legnagyobb építkezése 75 milliárd dinárba fog kerülni. Az új vasút öt év múlva, 1960-ban készül el teljesen. Két szakaszán (a 92 km hosszú Belgrád—Valjevo és az 56 km hosszú Titovograd—Bar-vonalon) azonban már ez év végén megindul a forgalom. Belgrád közelében, befejeződött a legnagyobb, körülbelül 4 km hosszú alagút építése. A belgrád—valjevói szakaszon 5 állomásépület épült, Jugoszláviában A Belgrád—Valjevo-szakasz forgalmának megindulása után jelentősen megjavul a belgrádi ipari üzemek és a fővárosi lakosság szénellátása, mert a vasútvonal a Kolubara folyó medencéjében lévő legnagyobb szerbiai szénmedencén halad át. A Belgrád—Bar-vasútvonal építésének befejezésével megvalósul Jugoszlávia népeinek az a régi álma, hogy az ország fővárosát a legrövidebb út kösse össze az Adriai-tenger partvidékével. Az új vasútvonal óriási jelentőségű lesz a jugoszláv népgazdaság szempontjából. Többek között hozzájárul az ország vízienergiaforrásainak jobb kihasználásához. Csupán a Lim folyón 13 vízierőmű építését tervezik. A Vietnami Demokratikus Köztársaság lakossága lelkesen helyesli a Béke-Világtanács Irodájának felhívását. A képen: hanoi (a köztársaság fővárosa) tudósok aláírják a bécsi felhívást. Tartós békéért, népi demokráciáért! Brazíliában fokozódik az aláírásgyűjtési kampány Brazíliában a békeszerető erők országos találkozója után jelentősen kiterjedt a bécsi felhívással kapcsolatos aláírásgyűjtési kampány, növekedett a helyi békebizottságok száma, fokozódott az aláírásgyűjtők tevékenysége. Nagyon sok aláírást gyűjtöttek Sao Paulóban, Rio de Janeiróban és az ország sok más városában. Rio de Janeiróban a Morro-do-Catumbi negyed lakosainak 70 százaléka aláírta a felhívást. Az országos találkozó után aláírta a felhívást Roberto Silveira, Rio de Janeiro állam alkormányzója, Paulo Fernandez szenátor, valamint a Nemzeti Kongresszus 6 képviselője, 31 állami törvényhozó gyűlési képviselő, 7 városi prefektus, sok szakszervezeti vezető, községtanácsos, tudós, színész, író és újságíró. Guilherme Malaquias munkáspárti szenátor élesen bírálta az atomháborút előkészítő amerikai politikát. Az atom- és a hidrogénbomba kísérleti robbantásai — mondotta — minden népet fenyegetnek. Malaquias felhívta a brazil hazafiakat, ■hogy politikai nézeteiktől és vallásos meggyőződésüktől függetlenül harcoljanak a béke megóvásáért, a tömegpusztító fegyverek eltiltásáért. „A nemzetközi ellentéteket lehet békés úton rendezni" Az Avgi című görög lapban békefelhívás jelent meg. Kiváló politikai és társadalmi személyiségek írták alá a felhívást. Az aláírók közt parlamenti képviselők, községtanácsosok, írók, orvosok, ügyvédek, pedagógusok vannak. A lap nemrég a következő két kérdéssel fordult a görög nőkhöz: „A béke vagy a háború híve ön? Mi a véleménye az anyák világkongresszusáról?” A görög anyák válaszai mélységes békeszeretetükről tanúskodnak. „Legsürgősebb kötelességünk egyesíteni minden erőnket, hogy kivívjuk hazánkban és az egész világon a fegyverzet nagyarányú csökkentését, a tömegpusztító fegyverek eltiltását — írja Polixeni Zakka. — Elítéljük a háborút, és azért harcolunk, hogy humánus elvek alapján oldják meg az országok közötti ellentéteket és ily módon minden népnek biztosítsák a legfőbb jót, a békét. Gyűlöljük a háborút.” M. Mutszaki, az Országos Demokratikus Nőszövetség elnöke kijelentette: „Hiszem, hogy a nemzetközi ellentéteket lehet békés úton rendezni. A világ asszonyainak egyesülése olyan hatalmas erő, amely megakadályozhatja a tömegpusztító fegyverek alkalmazását Három gyermekem van, s ezért kívánom, hogy a tudományos eredményeket csak az emberek javára használják fel.” 3 s. Az olasz dolgozók munkakörülményei napról napra tűrhetetlenebbé válnak. A dolgozók valamennyi üzemben, de főképp a nagy gyárakban már évek óta keményen harcolnak a kizsákmányolás fokozása ellen, egészségük, megcsúfolt szabadságjogaik és emberi méltóságuk védelmében, a profitra éhes munkáltatók önkényeskedése ellen. A gyárosok nem akarnak belenyugodni, hogy a dolgozóknak erős és szervezett mozgalmuk van, s ez szembe tud szállni a munkáltatók akaratával, s erélyesen tud harcolni a dolgozók szakszervezeti és szociális követeléseinek védelmében. A munkásosztály ellen, a munkásosztály vívmányai és szabadságjogai ellen indított támadás a Confindustriában (az Olasz Gyárosok Szövetségében) uralkodó monopolisták tervei szerint folyik. Az olasz és a külföldi monopolisták elsősorban a munkásosztály, a munkásosztály pártjai és egységes szakszervezete (az Olasz Általános Munkaszövetség) ellen összpontosítják támadásaikat, hogy így sújtsanak le a dolgozók és a néptömegek vezető erejére, amely védelmezi a nemzeti függetlenséget, a szabadságot és a békét, s egyszersmind eltökélten harcol a köztársasági alkotmányban kimondott strukturális reformok végrehajtásáért. A Confindustria mindent elkövet, hogy elmélyítse a munkásosztály szakadását, s ezzel megtörje, térdre kényszerítse a dolgozókat. Így akarja elérni, hogy a munkásosztály egységes szakszervezete ne kezdeményezhessen és ne állhasson ellen a mértéktelen kizsákmányolással szemben, hogy a munkásosztály ne lássa a demokrácia haladását előmozdító és a szocializmus útját megnyitó strukturális reformokért vívott általános harcának politikai távlatait. A politikai események és az olasz szakszervezeti mozgalom fejlődése láttán világosan kialakult a Confindustria nagyravágyó terve: a) a Confindustria tevékenysége a munkásosztály kettészakítására irányuló politikán alapuljon, s részesítse maximális anyagi és politikai támogatásban azokat a szakszervezeti funkcionáriusokat, „akik nem foglalkoznak politikával”, s „megértik a vállalkozók érdekeit”; b) indítson támadást a belső bizottságok ellen, s ezzel fossza meg a dolgozókat egyik legnagyobb vívmányuktól: az üzemekben egység megóvásáért vívott harc erős fegyverétől; c) mindenképp könyörtelenül utasítsa vissza a dolgozók béremelési követeléseit, s így értesse meg a dolgozókkal, hogy a mai politikai helyzetben nem lehet kielégíteni követeléseiket, hogy az egységes szakszervezeteknek meg kell hátrálniuk, s a szakadár szakszervezetekével azonos álláspontra kell helyezkedniük; ( d) további intézkedésekkel törekedjék az önköltség csökkentésére, vagyis csökkentse az akkordbéreket, fokozza a munka intenzitását, s alakítsa ki az üzemekben a mértéktelen kizsákmányolás legembertelenebb formáinak alkalmazásához szükséges kényszermunka-rendszert. II. Az amerikai monopolistákra jellemző könyörtelenség a munkáltatók korrupción alapuló „atyai gondoskodásával“, a reformizmus és a klerikális képmutatás keverékével párosul. A munkáltatók és a szakadár szakszervezeti funkcionáriusok sokat handabandáznak a „munka termelékenysége“ és az „emberséges kapcsolatok“ körül. De az efféle kijelentések értéke világosan kiderül a Pirelli gumitröszt példájából. Ez a vállalat a termelékenység-fokozás amerikai módszerének alkalmazása folytán a szó igazi értelmében a dolgozók véréből és verítékéből, a dolgozók erejének és egészségének rovására sajtolja ki a maximális profitot. A tröszt bicoccai (Milano) üzemeinek termelése 1948-tól 1954-ig 95 százalékkal növekedett, pedig az üzemek munkásainak száma 1948-tól 1953-ig 17 000-ről 14 200-ra csökkent (1946-ban mintegy 20 000 munkás dolgozott az említett üzemekben). Bár a munkások száma 2800-zal csökkent, a termelés csaknem megkétszereződött. A hivatalosan bevallott profit 1948-ban egymilliárd líra volt, 1953- ban pedig már 2 milliárd 900 millió lírára növekedett. 1948-ban 1200 baleset fordult elő, 1954-ben pedig 2000 balesetet jegyeztek föl, s ebből több mint 500 súlyos eset volt. A Pirelli-üzemekben alkalmazott mértéktelen kizsákmányolási rendszer minden következményével együtt országosan elterjedt. Ezt igazolja Milano tartomány baleseti statisztikája is. 1951-ben Milano tartományban 71 000 baleset történt, 1952- ben a balesetek száma 77 790-re növekedett (s 242 baleset halálos volt), 1953- ban pedig már 84 739 baleset történt, s 263 halállal végződött. A Pirelli- és a Montecatini-üzemekben „a balesetek elleni harc kampánya” keretében különféle plakátok és füzetek jelennek meg: ezek szerint a balesetek a munkások figyelmetlenségének következményei. Falck vállalkozó elbocsátással fenyegeti azokat a munkásokat, akiket többször ér baleset. Az országos adatok szerint a balesetek számának növekedése egész Olaszországra jellemző. A vállalkozók gyakran hajtanak végre a „fölösleges személyzet létszámának csökkentésére” irányuló műveleteket. Ez nagy csöndben történik: a munkásokat „saját beleegyezésükkel" bocsátják el. Az öregeket, a gyengéket és a betegeket a vállalkozóknak nem tetsző munkásokkal együtt összegyűjtik egy amúgy is túlzsúfolt csarnokban, ahol sok munkás dologtalanul lézeng vagy több munkás improduktív, illetve megalázó munkát végez. Ebből a műhelyből csak kevesen térnek vissza újra a termelésbe, mások pedig, mivel a termelésbe való visszatérés minden reményét elvesztették, s megértették, hogy végül úgyis el fogják bocsátani őket, megalázottan elfogadják a pénzsegélyt, s „önként” kilépnek. Ez egyébként a tőkések kényelmes módszere, hogy eltitkolják az igen elterjedt szakmai és egyéb betegségeket, amelyeket az egészségre ártalmas munkakörülmények vagy a túlerőltetés idéznek elő. Mindez oly mélységesen fölháborítja a dolgozókat, hogy időről időre sztrájkkal tiltakoznak ellene. A crescenzagói Manieti Marelli-gyárban a dolgozók több mint 50 napig tartott együttes harca amiatt robbant ki, mert az ismétlődő súlyos balesetek következtében sok asszony keze megcsonkult. A legutóbbi időben az egységes szakszervezetek sokat tettek az üzemek súlyos munkakörülményeinek leleplezése végett, s az Olasz Általános Munkaszövetség nemrég elfogadott határozatai a szakszervezeti munka egyik fő feladatának mondták ki a dolgozók egészségének védelmére irányuló munkát, amely szorosan összefügg a mértéktelen kizsákmányolás ellen vívott harccal és a szabadságjogok védelmével. Ez azért történt, mert a dolgozók érzik, hogy nem védelmezik eléggé érdekeiket. Gyakran még a mi üzemi aktivistáink is lebecsülik a tömegek elégedetlenségét. A tapasztalatok szerint bármilyen kis eset miatt kicsordulhat a türelem pohara, kirobbanhat a munkások fölgyülemlett felháborodása, s roppant erővel föllángolhat a harc. III. A belső bizottság a dolgozók páratlanul hatékony védelmi eszköze az önkényeskedéssel és a mértéktelen kizsákmányolással szemben. A munkáltatók ezért támadják egyre fokozottabban ezeket a bizottságokat. A gyárosok önkényesen értelmezik a szakszervezeteknek és a Confindustriának a belső bizottságokra vonatkozó egyezményét, s szándékosan megsértik ennek az egyezménynek a betűjét és a szellemét, s mindent elkövetnek, hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyek közt a belső bizottságok nem működhetnek. Az egyezmény megszegésével belső bizottsági tagokat mindenféle légből kapott ürügyek alapján elbocsátanak: sztrájkban való részvétel, a munkások előtt tartott beszéd, vagy a munkáltatók terrorrendszerét leleplező cikkek miatt. Amikor nincs más ürügy, a vállalkozók nyílt provokációhoz folyamodnak. A munkáltatók egyik legkedveltebb módszere, hogy teljesen elszigetelik a dolgozóktól a belső bizottságok tagjait és a szakszervezeti aktivistákat. Például Brusadelli szakmunkást a Breda-gyár IV. üzemegységének belső bizottsági tagját küldöncnek osztották be az igazgató mellé, az pedig beültette egy szobába, s csúfolódón azzal a feladattal bízta meg, hogy számolja meg, hány kezdőbetű van az Unitában (?!). Falck vállalkozó állandóan az udvaron tart mintegy száz szakmunkást, akiket mindenféle haszontalan munkára kényszerít, s az udvart söpörted velük. A Borletti, a Falck, az Innocenti stb. nagyüzemek igazgatóságai közvetlenül részt vesznek a belső bizottságok választási kampányában, s a szakadár szakszervezetek jelöltjeit támogatják. A gyárosok nem oszlathatjákföl a belső bizottságokat, mert a munkások bátran és kitartóan védelmezik őket, s ezért igyekeznek az osztályegyüttműködés engedelmes eszközévé változtatni ezeket a bizottságokat. E cél elérése végett a zsarolás és a megfélemlítés minden eszközét fölhasználják. Hadd soroljunk föl néhány példát a sok közül. A Magneti Marelli cég igazgatósága Danale szakmunkásnőt, akit a munkások belső bizottsági tagnak jelöltek, az „A” üzemegységből áthelyezte az „N” üzemegységbe, s itt a férfi-illemhelyek takarításával bízta meg. Brandi munkást, a FIOM (az Olasz Általános Munkaszövetséghez tartozó Kohó- és Gépipari Szakszervezet) listájának első jelöltjét, a bizottsági választások előtt váratlanul elbocsátották az elektromos berendezéseket gyártó CGE-gyárból azzal az ürüggyel, hogy 15 nappal korábban a szakszervezeti faliújságra írt egy cikket, amelyben leleplezte az amerikai megrendelésekkel folytatott zsarolást. Az elbocsátás elleni tiltakozásképpen valamennyi dolgozó sztrájkba lépett. A Fiat-érdekeltségű milánói OM gyárban az igazgatóság a belső bizottsági választások folyamán a dolgozók megfélemlítése, megvesztegetése és provokációk szervezése céljából nagyarányú tevékenységet fejtett ki. Nem sokkal előbb Valletta, a Fiat-üzemek igazgatója személyesen figyelmeztette a dolgozókat, hogy a vezetőség a munkának a Fiat-monopóliumhoz tartozó különféle vállalatok közötti elosztásakor mérlegelni fogja, menynyire hűek a dolgozók a vezetőséghez. A szakszervezetek csakhamar leleplezték az effajta megfélemlítő módszereket, s a gyár vezetősége kénytelen volt lemondani alkalmazásukról. IV. A legújabb amerikai találmány a NATO megrendeléseivel folytatott zsarolás. Borletti gyáros a vállalatában rendezett belső bizottsági választások alkalmával egyrészt hangoztatta, hogy „nem akar beavatkozni” a munkások ügyeibe, másrészt kijelentette: ha most is az egységes szakszervezet választási listája kapja meg a szavazatok többségét, 600 dolgozót el fog bocsátani. Hogy a fenyegetésnek nagyobb súlya legyen, megtiltotta a túlórázást, s közölte 400 fiatallal, akiket a hírhedt rövidlejáratú szerződések alapján alkalmazott, hogy a kommunisták nem kívánatos győzelme esetén elsősorban őket bocsátja el, az idősebb munkásoknak pedig azt mondta, hogy elbocsátás esetén legelsőnek ők kerülnek az utcára. Innocenti vállalkozó még arcátlanabb. A választások előtt mondvacsinált ürügygyel mintegy száz élenjáró munkást — többnyire politikai és szakszervezeti funkcionáriust — elbocsát, bőségesen ígéri a milliókat, hogy a FIOM listájának jelöltjei „önként” visszalépjenek, s kijelenti, hogy ha a katolikus szakszervezetek listája nem kap többséget, kénytelen lesz elbocsátani 400 munkást. Ellenkező esetben 5000 líra jutalmat garantál minden munkásnak. Leveleket küldözget a dolgozók feleségének, ilyesfajta üzenetekkel „Csak tőled függ, hogy családod a jövőben ne éhezzék és ne nyomorogjon”. A Padermo Dugnanó-i „Vittoria”-gyárban ugyanez történik. Az üzem tulajdonosa azt mondta a munkásoknak: miattam lehettek kommunisták vagy szocialisták, de ha azt akarjátok, hogy az üzem megrendeléseket kapjon, s ti ne veszítsétek el munkátokat, tegyetek róla, hogy a katolikus szakszervezetek választási listája kapja meg a többséget. Ám a Vittoria-gyár a katolikus szakszervezetek múlandó sikere ellenére sem kapott megrendeléseket. Ennek igazi okát a munkásokat meginterjúvoló két amerikai újságíró magyarázta meg. „Miért vették el tőlünk a megrendelést?” — kérdezték tőlük a munkások. „Azért — felelték az újságírók —, mert az amerikai munkások millióinak nincs munkájuk. Ha maguk kapják a megrendeléseket, kénytelenek leszünk becsukni jó néhány más gyárunkat, és sok ezer amerikai munkás munkanélkülivé válik. Amerika már sokat áldozott magukért, olaszokért, de nem ért el semmilyen politikai eredményt...” A Vittoria-gyár munkásai, még azok is, akik engedtek a megfélemlítésnek és az aljas zsarolásnak, ismét visszanyerték egységüket és az erejükben való hitet. Sztrájkokat és tüntetéseket rendeztek az üzemi szabadságjogok védelmében, követelték, hogy a gyár termeljen békés célokra szolgáló cikkeket. Ezekben a sztrájkokban az üzem valamennyi dolgozója részt vett. Még rengeteg példát idézhetnénk, hogy leleplezzük az olasz gyárosok módszereit, például az akkordbérek csökkentését, a bírságolást, a munkások megokolatlan visszaminősítését, a munkából való ideiglenes kizárásokat és a terrorizálás céljából végrehajtott elbocsátásokat, a munkába állásra, a rövid lejáratú szerződésekre vonatkozó törvények kijátszását stb. Megjegyezzük, hogy a munkásosztály erélyesen ellenáll, s a munkáltatók reakciós támadására sorainak szorosabbra zárásával válaszol. A monopolistáknak korántsem valamennyi nagyravágyó terve valósul meg. A belső bizottsági választások eredményei e körülmények és az effajta módszerek ellenére is azt bizonyítják, hogy a munkásosztály zöme továbbra is híven kitart nagy, egységes szakszervezete mellett. Milano 25 vasipari üzemében, amelyekben 44 291 munkás és 11 301 alkalmazott dolgozik, a választások idején a FIOM szerezte meg a munkások szavazatainak 73,8 százalékát. Ez ugyanannyi, mint 1952-ben, s csak két százalékkal kevesebb, mint 1953-ban, amikor a választások éppen akkor zajlottak le, mikor a béremelésért vívott harc tetőfokára hágott. Bár az egységes szakszervezetek néhány üzemben a dolgozók becsapása és megzsarolása következtében elvesztettek egy-két pozíciót, az Olasz Általános Munkaszövetség pozíciói megszilárdultak valamennyi textilgyárban és sok más üzemben, például a riói Condor-gyárakban, ahol minden munkást a dolgozók katolikus szövetsége közvetített ki munkára, a milánói Edison-gyárban, az északi vasútvonalakon, a Dalmine-gyárban, ahol a FIOM listája 730 szavazattal többet kapott, mint az előző választásokon, a Breda-gyár IV. üzemegységében, ahol az egységes szakszervezetek listájára adott szavazatok száma a féktelen terror ellenére 78 százalékról 86 százalékra emelkedett stb. Ezt igazolja az Olasz Általános Munkaszövetségnek a milánói villamosvasúti dolgozók körében aratott nagy győzelme is is. Az olasz munkásosztály teljesen megérti, hogy csak harcban, az egységes szakszervezet erősítése útján vívhatja ki és védheti meg jobb munkakörülményekhez való jogát. Még azok a dolgozók is, akiket megfélemlítettek és becsaptak, s akik ezért a katolikus szakszervezetre szavaztak, jól tudják, hogy az Olasz Általános Munkaszövetség az egyetlen szakszervezet, amely következetesen védelmezi a dolgozók gazdasági, politikai és morális érdekeit. A harc döntő pillanataiban ezért ők is ott vannak osztálytestvéreik mellett. S bár a harcok közvetlen gazdasági eredménye nem mindig felelt meg az erőfeszítéseknek és az áldozatoknak, e harcok mégsem voltak hiábavalók: először, mert lehetővé tették az elért vívmányok megvédését; másodszor, megakadályozták a munkáltatók önkényeskedését; harmadszor, megedzették a dolgozókat és szervezeteiket, amelyek minden harcban értékes tapasztalatokat szereznek, s előkészítik a feltételeket, hogy a munkások együttes ellentámadást indítsanak a monopóliumok ellen, valamint a monopóliumok kizsákmányoló és elnyomó rendszere ellen. A dolgozók megértik, hogy az emberi méltóság védelmének, a munka védelmének, a dolgozó üzemi szabadságának és méltóságának kérdése napról napra nagyobb jelentőségűvé válik, s túlterjed a pusztán szakszervezeti jellegű bérharc keretein. A béremelésért és a kollektív szerződések megújításáért vívott harccal egyidejűleg harcolni kell az akkordbérek önkényes csökkentése és az ellen a pokoli munkatempó ellen, amely legfőbb oka a baleseteknek, a munkás szakmai megbetegedéseinek és fizikai tönkremenésének, valamint korai megöregedésének. Amikor a munkások azért a jogért harcolnak, hogy a vállalkozókkal megkötendő szerződésben szabályozzák a munkabér nagyságát, egyszersmind az ellen is harcolniuk kell, hogy klerikális szervezetek közvetítésével, rövidlejáratú szerződések és más formák alapján alkalmazzák a munkásokat. A dolgozók mind fontosabbnak, mind nagyobb jelentőségűnek tartják, hogy az üzemekben megvédjék emberi méltóságukat. Meggyőződésük, hogy a szakszervezeti munka fejlődésének legfontosabb feltétele a munkáltatók önkénye ellen való harc, amely azonban csak akkor lehet sikeres, ha a szakszervezeti munka az elvi kérdések körül összpontosul, s ha a szakszervezet kitartóan, határozottan a munkásosztály semmiféle harci módszerétől vissza nem riadva hajtja végre ezt a munkát. Ellenkező esetben az a veszély fenyeget, hogy az elmaradottabb munkások egy része nem politikai meggyőződésből, hanem mert ez idő szerint nem bízik eléggé a munkáltatók konoksága ellen vívott harc sikerének lehetőségében, viszszavonul a katolikus szakszervezetek által fölmagasztalt osztályegyüttműködés álláspontjára. Ha a harcot jól szervezzük meg, a dolgozókban elültetjük a győzelembe vetett hitet, s egységet teremthetünk a katolikus dolgozókkal, akik ugyancsakelégedetlenek az üzemekben kialakult helyzettel. A dolgozók bíznak egységes szakszervezetükben, de meg kell érteniük, hogy a munkáltatók támadásaival szemben ők maguk védekezhetnek a legjobban. A dolgozók érzik, hogy az egyes üzemekben külön-külön szervezett sok-sok bátor akciót össze kell hangolni, mert ez nagyobb erőt adna nekik, s olyan mozgalmat eredményezne, amely meghiúsít, hatja a monopóliumok reakciós törekvését, megakadályozhatja a mértéktelen kizsákmányolást, rákényszerítheti a vállalkozókat az alkotmányos szabadságjogok tiszteletben tartására, s kivívhatja a munkás üzemi polgárjogainak szabályzatát. Togliatti elvtárs az Olasz Kommunista Párt IV. országos értekezletén elhangzott beszámolójában kijelentette, hogy „a magán monopólkapitalizmus abban a formájában, amelyben ma Olaszországban fejlődik, legádázabb ellensége mindazoknak, akik meg akarják védelmezni az állampolgárok szabadságát, jólétét és függetlenségét, vagyis az egész nemzet szabadságát és jólétét“. A monopóliumok önkényeskedése ellen vívott harcban mindig a munkásosztálynak kell a fő és vezető erőnek lennie. S a munkásosztály kiterjedt kapcsolatokat teremthet és kell is, hogy teremtsen valamennyi réteggel, amelyet sért a monopóliumok kizsákmányoló tevékenysége. A munkásosztály csak akkor töltheti be ezt a szerepét, ha megérti, hogy nagy ütközetet vív, amelynek célja a demokrácia megvédése és fejlesztése. Ez a megértés nemcsak harcra ösztönöz, hanem egyszersmind hatalmas egyesítő erő is, amely a sikerben való hittel tölti el a dolgozóknak még a legelnyomottabb rétegeit is.★ Arturo Colombi az Olasz Kommunista Párt titkárságának tagja ★ ★ ♦ • ♦ A munkás szabadságáért és emberi méltóságáért vívott harc az olaszországi üzemekben