Katolikus főgimnázium, Temesvár, 1894

­ Dr. BALIGO JANOS. 3852, jan. 2ü — 189-J, decz. 22. í Qui autem fecerit et docuerit, hic magnus vocabitur in regno caelorum. Math. 5, 19. iölte a halál a szív örömét. A ki oly közel állott szerető keblünk­höz, erős házba van lezárva, összeroskadott a halálnak hideg küszöbén, mint rengés alatt a szilárd oszlop, mely szótlanul viselte az épületnek óriás terhét. Vigasztalódjunk! A zold eltemetheti, a­mi az emberben por, de nem takarhat el semmit a lélek fényességéből: ez a sír felett lobog az emlékezetben, mint olthatatlan tűzláng, osztály­része az örökkévalóság. Nehezen vált meg tőlünk, az élettől, férfikora leghasznosabb éveiben; nehezen, nagyon nehezen esett nekünk is búcsúzásra, örök istenhozzádra nyújtani jobbunkat, hogy földi munkáját abbanhagyva, a hosszú útra indult. Szenteljük meg testvérünk emlékét! Dr. Baligó János, kegyes-tanítórendi áldozópap, bölcsészettudor, főgimnáziumi okleveles rendes tanár, nincs többé az élők között. Alig hihető. Hozzá való hajlandóságunk azt szerette gondolni, hogy egy századra van felépítve a test, melyet erős, férfias lélek mozgatott. És ime, a­kit a halál egyszerre lesújtani nem tudott, háromszor kapott hozzá, hogy őrlő munká­jával, mint a szú, döntse a sírba azt, kinek férfias erejétől nyílt csatában kétszer legyőzetve visszavonult. Legyen e néhány sor a megboldogult kiváló tehetségeinek megörökítésére írva, legyen az a koszorú, melyet baráti kéz az érdem babérjaiból, az emlékezés arany fonalával kötött sírjára a jövőnek, a halhatatlanságnak. A történetírásban, hová az életrajz is tartozik, tág tere nyílik az író egyéni akaratának. Főleg az ókori történetírók azok, a­kiknek alakjain az eszményítés csillogása megérezhető; rendesen saját ideáljuk rokon- vagy ellenszenvének szereivel kendőzik ki hőseiket, hogy annál hathatósabb erővel ösztönözzék azok erényeinek utánzására, tévedéseik kerülésére olva­sóikat. Az utókornak ritkán sikerül csak részben is helyreigazítani a valót.

Next