A Természet, 1920 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1920-01-01 / 1-2. szám

természet célirányos munkás élete fölött, bár e nagy változásokat nem a természet rendje okozta, hanem a szertelenséghez hajlamos szellemi élet. A béke egyedül a szellemé, de még a szellemnél is fenn­tartással mondom. Mondhatom is, hiszen az Isten oda­vetette közénk a tagadás szellemét s ameddig azt le nem győztük, addig igaz béke nem lehet. Az énünk, a lelkünk világa, az életreébredés első pillanatától kezdve a jó és a tagadás szellemét magában rejti s ha legyőzzük önmagunkat, saját tagadó szelle­münket, elérhetjük a mi saját különleges lelki bé­kénket. Míg ezt el nem értük, addig az elégedetlenség addig fogja tüzelni sárga lángjával lelki világunkat, míg énünk a pusztító szellem velőtrázó kacagása között a teljes megsemmisülésbe sülyed. Ember, a magasztos természeti alkotások koronája, állj meg és szállj magadba! Számolj le már végül a tagadás szellemével és vonuljon be lelked világába az igazi emberszeretet!“ Sajnos, a tagadás szelleme győzött és bekövet­kezett sokat szenvedett szerencsétlen Nemzetünk tragoediája. Most, amidőn nemzeti létünk sírásói mind szerte­szét futottak, ujjuk­ erővel és a leghazafiasabb lelke­sedéssel fog minden élő magyar a nemzetépítés nagy munkájához. Az „A Természet“ is ki akarja venni részét ebben a legnemesebb munkában s amidőn hazafias olvasóközönségünket a nemzeti ébredés első évének kezdetén üdvözölhetjük, ünnepélyesen meg­fogadjuk, hogy e lap mindig azért a szent Magyar­­országért fog küzdeni, amelyet a magasztos természet mint teljesen összefüggő és megbonthatatlan földrészt e területen lakók részére alkotott. A hazafias érzés világítsa meg minden sornak szavát és a múltban is ismert nemzeti irányban foko­zott erővel folytatjuk működésünket, amelyre nem vethet árnyat a kommunizmus ideje alatt tapasztalt csúfos irányváltozás, amelyért a felelősség minket nem terhel és amely teljesen függetlenül tőlünk a nemzetrombolók szolgálatába állott. Az „A Természet“ az marad, ami volt: a nemzeti érzéstől áthatott magyar társadalom részére hazafias szellemben írt természettudományokat ismertető folyó­irat. Mi csak egyet kérünk kedves olvasóink, pártol­ják hazafias munkánkat, hogy szeretett hazánknak rendületlenül legyen híve a magyar! Raitsits Emil: A békevonat. Siklik, kígyózik egy vonat Idegen, téli tájon, Mint egy sötét árny suhan át, A szűk magyar határon . . . Sötét gyászfátyol leng vele, Ablaka itt-ott fényes, Úgy pislákol, oly szomorú, Mint a halotti mécses . . . A kopasz erdők ágain Megriadt hollók, varjak, Kísérői egy darabon Itt-ott, a gyászvonatnak . . . Hull rá egyhangún, kopogón Hó, dara jeges cseppje. Mint­ha csak szegény magyarok, Kísérő könnye lenne . . . — Menj, menj szomorú, gyászvonat. Sok országokon által, Ismertesd meg a népeket. Szegény magyar hazával . . . Indíts meg emberszíveket, Fűzdd össze hosszú láncba S e lánckerítést feszítsd ki, A bús magyar határra . . . KISS DEZSŐ. Az állatkertben szabadon fészkelő madarak. írta : Cerva Frigyes. Amidőn az állatkert négy évi szakadatlan munka után 1912- ben megnyílt s a stílusos épületek már mind tele voltak lakóval, egyedül a befásítás maradt hátra, mert csak a törmelék eltávolí­tása után lehetett az ültetéshez fogni. Ily módon néhány évbe került, míg a bokrok és bozótok annyira megsűrűsödtek, hogy a madaraknak fészkelőhelyet adhattak. A fészkelők közt első volt a feketerigó (Turdus merula L.), amely a hely dolgában nem nagyon válogatós. Eleinte ugyan csak 2 pár fészkelt itt, de amint a terület egyre kedvezőbbé vált, e rigók száma is egyre növekedett. Ma már 7—8 pár él kertünkben. Ezek a bizalmas fekete madarak a különféle tövisbokrokon, borostyánnal befuttatott korhadt fákon, sőt a főbejárat előtt álló, hordozható babérpiramisokon is fészkeltek. Fészkeik anyaga nagyon változatos. Különféle ágakat, kórókat, finom gyökereket, fűszálakat és mohát használnak fel ; iszapot és trágyát is alkal­maznak, de sohasem oly agyagszerűen szétkenve, amint azt az énekesrigónál látjuk. Táplálékuk különféle férgekből, hernyókból és más rovarokból áll, télen pedig bogyókból, kivált a fagyai terméséből, amely úgy a kertben, mint azon kívül is sűrűn talál­ható , fölszedik végül a kertben elszóródó különféle hulladékot is. A feketerigó, mely egész Európában el van terjedve, délre Pesti Rolfok, Hektorok és egyéb Lillik. — Pesti állathistóriák. — Irta : Kerpely Béla. Nem szeretnék pesti vadászkutya lenni. Azok a vörös plakátok minden utca sarkán : „ebzárlat“ , a szájkosár, a póráz, a szoba­lány, az „az étterembe kutyával belépni tilos“. Mit érezhet várjon a hatemeletes bérpalotába zárt, álmában szabad mezőről nyiffenő , négylábú vadászcimbora ? Nem tudom, de nem lehet jó itten Pesten neki, azt sejtem. Magamról sejtem ezt, hogy neki se jó itt és a többi kedves kétlábú vadászcimboráról, akik mind azon sopánkodunk most, hogy be vagyunk ide zárva a kétmilliós Babylon-fal tömlöcébe és nem merünk kimoccani, ki, erdőt-mezőt barangolni, ernyedt ideget istápolni, mert nincsen — hogy csak egyet mondjak — vasút. És, ha akad olykor néha egy siralmasan koldus, kidűlt-bedűlt vegyesvonat, azon ép úgy lógnak az ember­fürtök a lépcsőn és a kocsitetőn, akár a pesti villamoson és a régi jó idők Noé bárkáinak, az omnibuszok emeletjén. Isten­­kísértés rá fölmászni. No, pláne kutyával! Van mit hallani ilyenkor az isteni polgártársaktól. — Még a kutyáját is ide hozza ! Ez emberkocsi, hallja ?! — Minek is tartják ezeket a dögöket, mikor az embernek sincs mit enni ? ! — Hja persze az urak!! És ilyeneket. Isten bizony, magam szíves örömestebb bele­bújnék kutyámmal a kutyaketrecbe inkább, mint kedves polgár-1920. január 5.

Next