Turista, 1967 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1967-08-01 / 8. szám
Jócskán elharangozták már a delet, mire beértünk a faluba. „No, most nem írhatod, hogy ilyen meg olyan régi település”, — mondja útitársam. Valóban, Mártély nem régi község. Az 1944. évi helységnévtár még Hódmezővásárhely részeként említi De ha önállósult is azóta, továbbra is megmaradt a vásárhelyiek szeretetében. Kedvelt kiránduló és pihenőhelyük, több helybeli vállalat, üzem itt építette fel üdülőházát. Művésztelepe is van. Tornyai János is itt telepedett meg egy időben. Méltán, mert a „festői táj” megjelölés Mártély esetében nem elkopott frázis, hanem élő valóság. A nagy élményt, a falu szép környezetével való ismerkedést, holnapra tartogatjuk. Most a vasútállomásra sietünk, hogy elérjük a délutáni vonatot. Éppen csak hátizsákjainkat adjuk le a szálláshelyen. Hódmezővásárhelyre igyekszünk. Mindössze 11 kilométernyire van idő. És még sohasem jártunk ebben a hangulatos városkában. Egy városnézés szokásos programja, hogy a látogató felkeresi a műemléket és megtekinti a helyi múzeumot. Mi is így tettünk. Mégis Hódmezővásárhelyről nem ez maradt meg elsősorban emlékezetünkben. Nem mintha a Tornyai János Múzeum régészeti és néprajzi anyaga nem nyerte volna meg érdeklődésünket. Jó néhány építészeti emléke is van a városnak. Ezeket is sorra megnézegettük. Az 1884-ben fúrt Kálvin-téri artézi kút is műemlékjellegű emlékként van számon tartva. Érdekes volt tudni, hogy Hódmezővásárhely az elsők között létesített az Alföldön artézi kutakat. És azt is, hogy a református öreg templom kerítésfala még védelmi célokat szolgált. A görögkeleti templomot már azért is érdeklődéssel nézegettük, mert évekkel ezelőtt az a hír járta, hogy fára festett gazdag ikonosztázát szó támadta meg, de vegyszeres beavatkozással sikerült megmenteni. — A földmunkásmozgalomnak is emlékezetes helye Hódmezővásárhely: itt tevékenykedett Szántó-Kovács János. Erről sem feledkeztünk meg. — Arra meg már a népkerti vasútállomás kiképzése is figyelmeztetett, hogy a kerámia-gyártás klasszikus földjén járunk. „Az utas könyve”, az Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség kiadványa (1938) írja, hogy .. 1912-ben hódmezővásárhelyi születésű művészek, mint Pásztor János, Endre Béla, Rudnay Gyula, Kallós Ede alapították ezen vállalatot (a Művészek Majolika és Agyagipar Telepét), hogy a népművészeti díszítőelemek ne menjenek veszendőbe ... Készítményei széles e világon mindenütt keresett, kedves dísztárgyak, amit semmi sem bizonyít jobban, mint a világkiállításokon sorozatosan nyert aranyérmek és díszoklevelek.” Jelenleg is működik majolikagyár Hódmezővásárhelyen. Mindezt újra átgondoltuk és számba vettük, miközben a vonatra vártunk a majolika díszes, kedves népkerti állomáson. De úgy éreztük, hogy mindezeken felül még valamit nyújtott ez a város: a földrajzi fekvés nagyszerűségét. Igaz, hogy a félkör formájú egykori Hód-tóból, melynek partjára települt a városmag, már csak a széles levezető csatorna van meg. De a téglából épült árvédelmi fal — amely városképi jelentőségű műemlékként áll védelem alatt — még őrzi emlékét. Egy alföldi város, ahol a városközpontba felfelé kell menni, a lecsapolt Hód tó síkjáról a felette emelkedő földhátra, ahol az ember megtelepedett. Ritka élmény. — És egy kicsit elkószáltunk gondolatban a múltban is. Útikalauzunk írja, hogy „a múlt század elején, a folyó szabályozása előtt, egész tórendszer volt ezen a tájon, mintegy 136 kisebb-nagyobb tó, egymással és a Tiszával is összeköttetésben. Akkor hajóval lehetett Szegedről Vásárhelyre utazni, ahonnan gabonával megrakott nagy hajók haladtak a Tisza felé.” A Hód-tó is ennek a tó-rendszernek a része volt. Egy csodálatos ősi világ tűnt itt el, hogy helyet adjon a gabonamezőknek. Milyen nagyszerű idegenforgalmi látványosság lenne ma, ha le nem csapolják ... Sötét lett, mire visszatértünk Mártélyra. Háziasszonyunk kéri, hogy írjunk be az emlékfüzetébe. „Itt jártunk és megszálltunk Kaposvár— Komló—Szekszárd—Bátaszék—Baja —Kalocsa—Kiskunhalas—Szeged— Csongrádi gyalogsunkon”. Igen, ez is egy szakasza volt a nagy hazai vándorútnak. — Így cseppentünk bele a község idegenforgalmi történetébe. Kinézek. Szép csillagos az ég ... Az eső már tegnap elállt. Az időjárás hűvösre, de derültre fordult. Holnapra is jó idő ígérkezik. Reggel... Felejthetetlen reggel! Ott állunk megbűvölten a mártélyi vízparton... A széles holtág partján, mely félkörben fogja körül az erdős Körtvélyes szigetet. Túloldalát az élő Tisza mossa. A kora reggeli napsugár opálos fátyolon tör keresztül. Csillog-villog a csendes víztükrön, melyet nem fodroz most sem csónak, sem szellő. Túloldalt, a Körtvélyes erdeje mintha már őszi színpompájára készülődne... Állunk a vízparton, és azt hiszem, most értettem meg igazán Petőfit. Amit és ahogy „A Tiszá”-ban írt: „Ottan némán, mozdulatlan álltam — Mintha gyökeret vert volna lábam.” — így álltunk mi is a vízparton és nem tudtunk búcsút mondani a gyönyörű helynek. Magyarország egyik elbűvölő tájképe ez! Ezt a pompás helyet a természetjárók is birtokba vették. A szegediek 1961-ben nyitották meg táborukat, a Vörös Meteor Természetbarát Egyesület délmagyarországi találka- Mártélyi részlet (Vida László felv.) körtvélyesi holtan (Dr. Sterbett felv.)