Természet Világa, 1989 (120. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
bizonyságot. Úgy látszott, hogy ezek eleve változatlan pályán mozognak. A bolygókat szabályos időközönként ugyanabban a helyzetben lehetett megfigyelni. A természet általános véletlenszerűsége ellenére néhány jelenséget meg lehetett jövendölni. A matematikának a csillagászati események modellálásában a természeti szabályszerűségek felfedezése jut. A csillagokkal kapcsolatban csillant fel a világára figyelő ember előtt, hogy léteznek felfedezhető törvényszerűségek. Arisztotelész (i. e. 384-322) azt állította, a bolygóknak egyenletes sebességgel körpályán kell mozogniuk. Azzal érvelt, hogy a bolygók szükségszerűen tökéletes testek, ezért mozgásuknak is tökéletesnek kell lennie, vagyis egyenletes körmozgásnak. Felfogását egészen a középkorig nem is próbálták megcáfolni. A zoológia, a meteorológia, a logika megalapítójának lépéseit a kevésbé nagyoknak csak követni lehetett, rá mint tekintélyre hivatkoztak. A bolygópályákat már Arisztotelész előtt kör alakúnak gondolták - utána ez a nézet kötelező érvényű lett. De hol van a középpont? A természetes benyomás fogalmazta meg a választ: a Nap a Föld körül kering, s Hipparkhosz (i. e. 160-124) elmélete, melyet Ptolemaiosz (i. e. 130 körül) fejlesztett tovább, általánosan elfogadottá vált. Ezen elmélet szerint a bolygók mind a Föld körül keringenek. A görögök önmagukat tagadták volna meg, ha az egyetlen megoldásra törekednek. A szamoszi Arisztarkhosz (i. e. 310- 230) elmélete szerint a Föld és a bolygók Nap körüli körpályán mozognak. Noha megfigyelések sokaságával igazolhatta állítását, mégis elutasításra talált Arkhimédésztől (i. e. 278-212). Vagy tizenhét évszázaddal később Kopernikusz (1473- 1543) újra felfedezte Arisztarkhosz heliocentrikus elméletét. A tekintélyelven alapuló érvelés súlya miatt neki is autoritást kellett megnevezni tétele bizonyítására. Mivel Arisztotelész most nem jöhetett szóba, a toruni mester - a humanista szemléletű tudósok argumentálási divatjának engedelmeskedve - Arisztarkhoszra hivatkozott. Arisztarkhoszra hivatkozni Arisztotelész helyett - Kopernikusz korában bátorságra vallott, s éppen ezért Kopernikusz óvatosan vállalta felfedezését. Félelme a kortársi tudományos közvélemény értetlenségének szólt. Tudta, hogy az emberek nem szeretik, ha megzavarják gondolkozásuk bevált rendjét, s az újról legfeljebb „Apollo hársfái alatt” vagy a halálos ágyon szabad beszélni. Az utóbbit választván is oly megfontolt volt, hogy ott sem állította: a Föld és a bolygók csakugyan a Nap körül mozognak, hanem mindössze arra szorítkozott, hogy megmutassa, a heliocentrikus hipotézis jobban használható, mint a geocentrikus - kevesebb epicikloist kíván. Az ilyen korfelfogást megelőző elméletből - javadalom hiányában - nem lehet megélni. Ezért (is) a reneszánsz kora óta a csillagászati matematika ( asztronómia) és az asztrológia az előbbi terhére összefonódott. Ennek hátrányát nem annyira az „ezüstorrú” dán arisztokrata, a szenvedélyes égboltfigyelő, Tycho de Brahe (1546-1601) érezte, mint a Mars-pályát kitartóan kutató Kepler (1571-1630). Kepler az epiciklois-kombinációk egész sorát próbálta ki - eredménytelenül. Tizennégy évi kudarcos próbálkozás során jutott arra az eredményre, hogy a Mars pályája nem kör, még csak nem is körök kombinációja. Valami másnak kell lennie. Következtetése Arisztotelész axiómának tekintett kijelentése után hátborzongatóan új volt: a mozgás ellipszispályán változó sebességgel történik, s a Nap ennek az ellipszisnek egyik fókusza. Eretnekség! Miért volna a Nap inkább az egyik fókuszban, mint a másikban? Hogyan mozoghatna egy bolygó nem egyenletes mozgással? A mindenség miként is lehet ennyire képtelenül fogyatékos? Ám a hipotézis úgy fedte a megfigyelt valóságot, mintha ráöntötték volna. Amíg Kepler rendkívüli erőfeszítéssel eljutott az új világképig, melyet az utókornak az asztronómia, asztrológia, geometria, teológia elegyéből kellett csak fellelnie, nemcsak sejtéseivel, tévedéseivel és megérzéseivel kellett megküzdenie-melyeket egyébként nyíltan vállalt -, hanem a 16-17. századi Arisztotelész-reneszánsszal is [3]. Ennek az Arisztotelész reciviusnak propagátora Pázmány Péter, a fiatal gráci egyetemi tanár. Különösen jelentős a nyolckötetes arisztotelészi Physica első két kötetének kommentálása [4]. Az interpretálás módszere emeli kortársai fölé. Pázmánynál Arisztotelész vezérfonal, de nem az egyetlen, kizárólagos tekintély. A gráci nagyságrendű egyetemeken Arisztotelészt legfeljebb az antik klasszikusok műveire - pl. Seneca: De quaestionibus naturalibusa, vagy Plinius História naturálisa - történő hivatkozással egészítették ki. Pázmánynak már rendelkezésére állnak a portugáliai Coimbra egyetemén működő jezsuita tudósok Pedro da Fonseca vezetésével készült, Arisztotelész műveihez írt kommentárjai. Pázmány természetképét a négyelemes kozmogóniai séma jellemzi. Az elemek oppozíciós rendje viszont egyértelműen arra enged következtetni, hogy nem Empedoklészt vagy a tokiói Philisztiónt követi, hanem Arisztotelészt [5]. A víz hideg és nedves, a levegő meleg és nedves, a Föld hideg és száraz, a tűz meleg és száraz voltával keveredik egymással. Az elemek keveredésével, a minőségek egymásba hatolásával jönnek létre a különféle vegyületek. Az elemek keveredésével magyarázható legjobban a különféle szubsztanciák egymáshoz való viszonya. Az arisztotelészi világkép másik elvét is vállalja Pázmány: minden elem a neki megfelelő helyet foglalja el a természet rendjében vagy legalábbis törekszik arra. Hogy miért követi ily híven a gráci katedrán „a nagy gyalogjárót” a Physica kommentálása során, azt könnyebben megértjük, ha ismerjük Arisztotelész Physicájának hegeli minősítését: t.i. az inkább a „fizika metafizikája", mint a mai értelemben vett fizika. Az ókori philosophia naturalisszal foglalkozó filozófusok is törekedtek a természeti törvények matematikai alkalmazására. S ez a methodikai eljárás újra felfrissült a 16. század arisztotelizmusa során. Igaz, nem sikerült sem Arisztotelésznek, sem a későbbieknek matematikai törvényekre építeni a dinamikát, de a metodikai törekvés kései követői, kommentátorai körében - így Pázmány esetében is - szervesen kapcsolódott a filozófiai theodicea reneszánsz kori kibontásához. A 16. századi arisztoteliánusok a skolasztika általános fellendülését nem anynyira az antikvitás matematikai ismereteinek tágításával érték el, mint a második analitika eredményeinek rendkívüli erős elmélyítésével. Jacopo Zabarella minden ízében ismerte Arisztotelészt és antik kommentátorait, s mint graecista is rendkívüli hatással volt korára. Pázmány az arisztotelészi módszerrel közvetlenül a Zaharella hatás alatt lévő rendi elöljáróin keresztül találkozott még tanulmányi ideje alatt Grácban. A Stagirita szerint az emberiség tapasztalatból absztrahálta a matematika és minden matematikai tudománynak a principiumait, így a matematika s a rá épülő módszeres megismerés nem egyéb, mint a legegzaktabb tapasztalati tudomány. Pázmány kinematikai megállapításaiban is a mestert követi. A De coelo (Az égről) azzal kezdi fejtegetéseit [6], hogy minden test képes a mozgásra, azaz a helyváltoztatásra. Mozgás pedig kétféle van: a) természetes, b) kényszerített. Természetes az, mellyel a testek minden kényszer nélkül, maguktól törekszenek természetes helyükre. Az elemek is így foglalják el a nekik rendelt helyüket. Ezért a föld természetes helye a Föld középpontja, a vízé a Föld felszíne, a levegőé a Föld és a Hold között lévő terület, a tűzé a külső égi tűzkör. A nehéz és könnyű testek összekapcsolásából származó természetes hely fogalma implikálja a nehéz és könnyű mozgás természetességét. A nehéz testek a Föld középpontja felé tartanak, míg a könnyű testnek a magasban van a természetes helye. Azért száll fölfelé a légbuborék a vízben, mert a levegő könynyebb, mint a víz. De még a levegőnél is könnyebb a tűz, ezért mutat a láng iránya mindig fölfelé (s nem oldalt vagy lefelé). Pázmány e pontnál enged a szemantikai csábításnak: amikor a tűz hérakleitoszi értelmezéseinek egyikére, a logoszra