Természet Világa, 2001 (132. évfolyam, 1-11. szám)
2001-08-01 / 8. szám
TÖRTÉNETTUDOMÁNY nemzetközi jelentésben sebtében a költő maradványának határozta meg ily módon: „Mivel a koponyán és a vázcsontokon egyetlen olyan jelleg sincsen, amely ellentmondana Petőfi Sándor testi adottságainak, viszont az irodalomból ismert összes jegyek (»farkasfog«, homlok, fogak, áll, testi sérülések) megtalálhatók a csontvázon, ezért felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval.” Pedig jó lett volna kételkednie, ugyanis a 7. számú csontváz alatt fakoporsóban egy huszonöt év körüli mongoloid, azaz burját férfi nyugodott (28. sz. csontváz). Az utóbbi sorszám mást is elárul: miután céljukat elérték, hiszen a 7. csontvázat Petőfiként azonosították, az ásatási engedély korlátozottsága, a kegyelet és az ésszerűség egyaránt a munka befejezését követelte volna. Ők azonban tovább ástak, és feltárták még a 8-27. sírt is, ami kizárólag azzal magyarázható, hogy kísérletet tettek egy még jobb Petőfi megtalálására! A svigeli sírfeliratot önkényesen úgy értelmezték, hogy Petőfi/Petrovics Iliszinszkban hunyt el, holttestét Barguzinba szállították és titokban temették el, így próbálták megmagyarázni a sírfelirat feleslegesnek tűnő helynév megjelölését. Az Azija utalószó szerepeltetésére Szabó Géza régész 1990-ben a következő agyafúrt helyzetképet festette: a Barguzintól mindössze 40 km-re lévő Eleszun/Iliszunszk a „kurumkáni körzethez tartozik. A XVIII. század óta a cári Oroszországhoz tartozó Barguzin lakói ezt a területet és az ott uralkodó viszonyokat beszélgetéseik során gyakran csak mint »Ázsiát« emlegették. A két terület határát átlépve ma is úgy érzi az ember, mintha évszázadokat menne vissza az időben...” A régész következő bravúrja a temetőásatásokon hétköznapi jelenséget, a 7. sz. csontváz leesett alsó állkapcsát is a hullaszállítással magyarázta: „Ez a jelenség arra utal, hogy a halottat a hullamerevség után helyezték a földbe. Egy halott elszállítása Elesztinból Barguzinba - különösen ha politikai elítélt volt az illető - több napig is eltarthatott, s ez alatt az oszlásnak induló tetem merevsége is megszűnhetett. Ez a megfigyelés is kapcsolatban állhat a fotókon [? Svigel egy sírfotót közölt!] szereplő adattal.” Mi volt egy ilyen feltevés „alapja”? A koronatanú a 1989-ben 81 éves elesztint burját férfi, Rincsin Nyikolajevics Erdotljev volt, aki Szabónak azt mesélte, hogy a dédapja szerint egyszer egy itt meghalt idegent Barguzinban temettek el, másrészt maga is emlékezett arra, hogy az itt őrzött politikai foglyok a faluval szemközti domboldalakon mezőgazdasági munkát végeztek. Ebből a történések korára és összefüggésére minden utalást nélkülöző emlékezésből konstruálta az MPB a hullaszállítást. Ráadásul a Morokov testvérpár nem mesélt arról, hogy a barguzini Petrovics egy másik településen dolgozott volna, iliszunszki táborozásról, meg mezőgazdasági munkáról ugyancsak szó sem esett. Mindezt leszámítva Szabónak volt egy alapvető fontosságú megfigyelése is. Ő vette észre ugyanis - eltérően az ásatáson feltárt felnőttsírok átlagos 130-150 cm mélységétől -, hogy csak a 7. és 28. csontváz közös gödrét ásták 190 cm mélyre, amit helyesen azzal magyarázott, hogy a sírásók eleve két személy eltemetésére készültek. Alulra egy burját férfit helyeztek, a felső csontváz viszont az eddig elmondottak alapján Petőfi sem lehetett, de nem volt a barguzini Petrovics sem. Lehetetlen, hogy Kuznyecova asszony ne ügyelt volna élettársának vagy férjének, gyermeke apjának az eltemetésére, s az is, hogy a holttestet a tudta nélkül vagy a beleegyezésével egy idegen sírjába dugják. Akár családapaként, akár a település jeles tagjaként neki is járt volna a saját temetkezés. Ugyanakkor a kettős sírra hogyan kerülhetett volna a túlbuzgó Muravjov és Vinokur emlékezete szerint kizárólag az ő személyére utaló sírfelirat, amely mellesleg megcáfolta volna az MPB tagjainak mindazon tudálékos ábrándját, miszerint az Iliszunszkból ideszállított Petőfi/Petrovics eltemetése titokzatos körülmények között történt volna. Másrészt viszont, miért egyeztek volna bele abba a burját férfit (28. sz. csontváz) eltemető rokonok, hogy a halottjuk sírjába egy idegent is betegyenek, mégpedig úgy, hogy az utóbbi, Muravjov és Vinokur szerint kizárólagos sírfelirata miatt, a maguk hozzátartozójának még nyoma se maradjon! Továbbá miért fogadta volna el a pópa, hogy egy pravoszláv férfi sírjába egy máshitű személyt temessenek? A felvetésekre adott válasz egyszerű: összetartozó személyeket temettek el, akik nem lehettek vérrokonok az eltérő embertani alkatuk következtében. Ezért egyetlen magyarázati lehetőség maradt: a burját férfival európai jellegű élettársát vagy feleségét fektették a közös sírba, s még az sem lehetetlen, hogy a közelükben elhantolt néhány hetes csecsemő (1. sír) az ő gyermekük volt. Összefoglalásul megállapítható, hogy a barguzini Petrovics a XIX. század második felében valóban élt, de Petőfivel nem volt, nem is lehetett azonos. Sírja a barguzini temetőben talán megtalálható, de az MPB biztosan nem találta meg! Nők a szibériai Petőfi oldalán A barguzini „Petőfi” tehát már a régészeti gyanú alapján is nőnek tűnt, pedig Szibériában igencsak férfias helytállására lett volna szükség. A legendák szerint Petőfit a száműzetés - egyébként nem GULAG jellegű - körülményei teljesen elzárták Szendrey Júliától és Zoltánkától. Bánatát és szomorúságát azonban a helybéli nők egész hada igyekezett enyhíteni. A svigeli legenda szerint Barguzinban egy Tatyja ( Tatyjana) nevű tizenkilenc éves leánnyal ismerkedett meg és 1854-ben feleségül is vette. Ezután Iliszinszkba költöztek, ahol a költő gazdálkodni kezdett, majd hiába ápolta hűséges hitvese, 1856 májusában tüdővérzésben meghalt. Sándor (Alekszander) nevű fiukról 1940-ben Barátosi Lénárth tett említést, aki 1939-ben még más véleményen volt. Az egyik akkori cikke szerint Petőfi egy prémvadász leányát vette el, s nekik született a Sándor nevű fiuk 1856-ban. A debreceni vitairatban egy további verziót is megemlített: a költő egy kirgiz sertéskereskedő csodaszép leányának kötötte be a fejét, s a frigy egy fiút és egy leányt gyümölcsözött. A vitairat helyesbített meséje szerint azonban mégis az iliszunszki Petőfi vitte a legtöbbre. Ő Sztrogoljev Nikolajevics Vladimir (a nevet Barátosi Lénárth Lászlóffy Imre szabadkai cikkéből kölcsönözte) testőrgenerális leányát, az igen szép, tizenhat éves Xéniát vette el, s aki ezerholdas iliszunszki birtokot vitt a házasságba. Fiuk, Iván 1855-ben született, s bár az orosz nyelvű verseivel túlszárnyalta apját [1], delirium tremensben hamarosan meghalt. A házaspárnak 1856-ban még egy leánya jött a világra, aki egy herceg felesége lett. Egyébként Barátosi Lénárth ügyesen kimagyarázkodott a maga szőtte házassági hálóból is. Az egyik 1939-es interjúban ugyanis még azt állította, hogy az öreg Dragomanov a Bibliára esküdött, hogy Petőfi Szibériában nem nősült meg. Mégis a kis Xénia elvétele okozta a strázsamester és az őrnagy úr barátságának a végét (l. az üres sír meséjét), jóllehet Dragomanov esküje mégsem volt hamis, mert a házasságot a költő nem Petőfiként, hanem már a Petrovics néven kötötte! A következő feleséghez még távolabb jutott Petőfi. Egy tekintélyes zentai úr hadifogolyként egy éjszakát töltött együtt egy H. Vuics nevű harbini vasúti tisztviselő lakásán Viktorovics Petroviccsal (!), aki a költő unokája volt. A család emlékezete úgy tartotta, hogy Petőfi félhalott állapotban került Csitába, ahol egy fűszerkereskedő leánya, jellegzetes szőke orosz szépség gyógyította meg, akit később feleségül is vett. Gyermekeik neve Viktor és Mavra vagy Maifa volt. A fentiektől függetlenül, a Petőfivel nem azonos barguzini Petrovics száműzetését is megédesítette a női mosoly. Bár talán csak együtt élt a szállásadónőjével, Anna Annuska Ivanovna Kuznyecovával, szerelmük gyümölcse egy ugyancsak Alekszandr nevű fiúcska lett. Ha tehát a legendák szibériai