Természet Világa, 2001 (132. évfolyam, 1-11. szám)

2001-08-01 / 8. szám

FOLYÓIRATOK (2001. június 2.) HÁBORÚ „ODAFÖNT”? Új-Mexikó egyik eldugott völgyében áll egy négyszintes, 1 méteres falvastagságú épü­let. Fegyverkísérletek folynak benne, olyan fegyvereké, amiket a Földön sosem fognak használni; nem is lehetne, hiszen csak vá­kuumban működnek. A világűr, mármint a bolygónkhoz közeli térség egykor „üres” volt, manapság azonban már tele van érté­kes és fontos eszközökkel. Az amerikai po­litikusok egy része épp ezért úgy gondolja, növelni kell a katonai jelenlétet „odafönn” is. Oroszország és Kína ugyancsak készül valamire. Ma még nincsenek támadó fegy­verek Föld körüli pályán, de úgy tűnik, az űrhatalmakat semmi sem állíthatja meg, hogy ezt a hiányt pótolják. Habár a részecs­kesugarak és más hasonló modern fegyve­rek világűrbe telepítése még odébb van, több olyan egyszerűbb fegyver is akad, ami­ket akár tucatnyi ország is képes megépíte­ni és a világűrbe juttatni. A katonai straté­gák már az első szputnyik 1957-es felbocsá­tása óta törik a fejüket űrfegyverek létre­hozásán, de az űrverseny első időszakában ezt senki sem tette meg. Nem sok idő kel­lett azonban, és megkezdődött ilyen eszkö­zök fejlesztése. A hidegháború elmúltával ezek a tervek zömmel füstbe mentek, ám az űrfegyverkezés veszélye nagyobb, mint valaha, s ma már nem csupán két nemzet ügye; bármely kormányzat, magáncég, vagy akár terrorszervezet olcsón hozzájuthat műholdakhoz és pár millió dollárért az űr­be juttathatja. A világűr kereskedelmi és stratégiai szempontból egyaránt értékes te­rületté vált, tele van kommunikációs és kémműholdakkal, melyek természetszerű­leg nem mindenkinek tetszenek. Csak idő kérdése, hogy valakik valamilyen okból tenni fognak ellenük. Elemzők szerint ez először a földről intézett elektronikus tá­madással kezdődhet. Többek szerint ilyes­mi már történt is. Egy brit katonai kommu­nikációs műholdat ismeretlen kilétű ha­­ckerek már eltérítettek, bár ezt hivatalos személyek tagadták. Egy műhold zavarása még nem volna há­borús cselekmény, de ennél technikailag agresszívabb cselekmények is elképzelhe­tők. Akárcsak a világóceán, az űr is „senki földje”, s bár nemzetközi egyezmények tilt­ják tömegpusztító fegyvereknek a világűr­be telepítését, a nemzetközi jog semmit sem mond a hagyományos fegyverekről. Egy kínai lap tavaly azt írta, azoknak az or­szágoknak, melyeknek tankokkal vagy re­pülőgépekkel nem lenne esélyük háborút nyerni, az amerikai űrrendszer megtáma­dása ellenállhatatlan vágyat jelenthet. És Amerika számít is erre. Egy műhold meg­támadása jelenleg a földről a legegysze­rűbb. Elég felküldeni egy kis, olcsó rakétát, mely homokfelhőt, vagy más, kemény ré­szecskedarabokat bocsát ki a kiszemelt műhold pályáján. A célpont saját sebessége adja a becsapódási energiát. Ez azonban a megcélzott műhold átirányításával - mert van rá idő - elkerülhető. Épp ezért egyes stratégák magukat a műholdakat kívánják fölfegyverezni. Ennek egyik módja ún. pa­razitaműholdak pályára állítása, melyek rá­tapadnak a kiszemelt célpontra és fölrob­bannak. A kínaiak saját állításuk szerint ezt már ma is képesek volnának megcsinálni, de ennek valóságtartalmát igen nehéz el­lenőrizni. Egyszerűbb lenne például rálőni. S ne higgyük, hogy már nem próbálták meg. Az 1974-ben felbocsátott Szaljut-3 volt az első személyzettel repülő katonai űrjármű, fedélzetén egy speciális gépágyú­val. A hajózószemélyzet ugyan sosem hasz­nálta, de miután visszatértek a földre, táv­­irányítással kilőttek pár sorozatot. Persze az űrben a lövedékek egészen másként viselkednek, mint gravitációs és atmoszferikus körülmények között. Ala­csony pályán a lövedékek zöme vagy eléri a légkört és elég, vagy alacsonyabb pályán maradva kering egy ideig. Még az is előfor­dulhatna, hogy a tüzelő saját magát lövi le velük. A célba találáshoz tehát meg kell kö­zelíteni az ellenséges űrjárművet. Ez már csakugyan pusztító hatású lehet, de az űr­hajó vagy műhold nem repülőgép, ami szé­pen lezuhan; törmelékei még sokáig kerin­genek az űrben. Éppen ezek miatt az ame­rikaiak más típusú fegyverzeten gondol­kodnak: elektromágneses ágyúk, lézerek, részecskesugarak - csupa olyan eszköz, ami nem hagy törmeléket maga után. Az elektromágneses ágyú fejlesztése tart legelőrébb. Erős rádióhullámokat bocsát ki a célpontra, megzavarva vagy elpusztítva annak elektronikáját. Prototípusa már el­készült, ki is próbálták. A lézerfegyverek nagy energiát bocsátanak ki közvetlenül a célpont felületére, erős hőtágulást okoz­nak. Prototípusa már kész van, de élesben még nem próbálták ki. Az elmúlt 15 évben az amerikaiak sokat kísérleteztek lézer­­fegyverekkel Új-Mexikóban a White Sands bázison. Az igen erős deutérium-fluorid lé­zert eredetileg kb. húsz éve hadihajókra fejlesztették ki, azután alakították át űr­fegyverré. 1997 októberében az űrben ki is próbálták. Bár nem elég erős ahhoz, hogy szétromboljon egy műholdat, de szakértők szerint elég erős az optikai rendszerek vagy napelemek megrongálásához. A részecske­­sugár-fegyverek hasonló módon hatnak. Hidrogén- és deutérium-ionokat bocsáta­nak ki, közel fénysebességgel. Feltevések szerint 1987-ben volt ilyen fegyver egy szovjet műholdon, mely azonban még a fel­bocsátás során felrobbant. KOSMOS (2001. 4. szám) ÜGYES NYELVEK Egy újfajta élelmiszert megkóstolva a leg­több ember csak a négy alapízt érzi és csu­pán annyit tud megállapítani, hogy ízlik-e neki, vagy sem. Az ízeket szavakkal alig tudjuk leírni, mert egyszerűen hiányoznak hozzá a szavak. Ennek oka az agyunkban keresendő: ízérzékelésünk szorosan össze­függ szaglásunkkal, ami viszont az ősi lim­­bikus rendszerrel kapcsolatos. A limbikus rendszerben az ösztönök és a késztetések uralkodnak, nem a szavak. Ma már nincs olyan komoly élelmiszer­­ipari vállalat, amelyik egy új termék for­galomba hozatala előtt ne venné igénybe a hivatásos ételkóstolókat. Ők képesek arra, hogy a modern ízleléstudomány szabályai szerint szóban leírják az élelmi­szerek minőségét a szájbavételtől a lenye­lésig. Ennek során piackutatási, élelmi­szer-pszichológiai, fiziológiai és érzéke­léspszichológiai ismereteikre támaszkod­nak. Persze nem mindenki alkalmas étel­kóstolónak: már eleve érzékeny szaglás­sal és ízérzékkel kell rendelkeznie, de ezen túl is szüntelenül gyakorolnia, „edzenie” kell. A tévedések elkerülése érdekében az új élelmiszert nem elég egyszer megkóstolni. A hozzászokás következtében megváltoz­hat az első ízbenyomás, vagy nem harmo­nizáló utóízek bukkanhatnak fel. További hibaforrás az úgynevezett „szenzoriális paradoxon”: az új élelmiszer ingadozásra készteti a kóstolót a kíváncsiság és az is­meretlentől való félelem között. Ennek az lehet a következménye, hogy az új termé­ket vagy méltánytalanul leszólják, vagy túlbecsülik. Az ízén kívül azonban az élel­miszernek még más tulajdonságai is fon­tosak, például hogy harapáskor mennyire ropogós a virsli, mennyire morzsás, vagy ropogós a keksz. A legtöbb ember azt hiszi, hogy kedvenc háziállatának ugyanaz ízlik, mint neki, ám éppen a kutyák és macskák ízlése erősen különbözik az emberétől. Ízlelősejtjeiknek ugyanis kereken fele az aminosavak észle­lésére képes. A húsevők, mint a kutya és a macska, a fehérjéinek felépítéséhez szük­séges aminosavak többségét nem képes szervezetében felépíteni, tehát kívülről kell hozzájutnia. A különböző madárfajok és kétéltűek is különösen érzékenyek az ilyen aminosavakra. Arról természetesen sem­mit sem tudunk, hogy édesnek, keserűnek, vagy valamilyen más, számunkra elképzel­hetetlen ízűnek érzik őket. Natur und 382 Természet Világa 2001. augusztus

Next