Textilmunkás, 1984 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1984-01-01 / 1. szám

A hajrá elmaradt... A Graboplast sem volt gondoktól mentes Horváth István Zsolttal, a Graboplast Győ­ri Pamutszövő és Műbőrgyár gazdasági titká­rával az óévről beszélgettem. A vállalat múlt évre szóló terve a korábbi évek tapasztalatára épült. Nevezetesen arra, hogy a Graboplast körülbelül háromszázötven féle termékéből sok, nagyon kelendő a tőkés és a szocialista piacokon, de még kelendőbb bel­földön. A vállalat igazán jó pozícióban érezhet­te magát, kár, hogy könnyű volna ehelyütt a gazdálkodás az az előbbi tényből nem követke­zik. Hisz a Graboplastnak épp úgy figyelmet kell fordítania az import anyagok helyettesíté­sére, a termékszerkezet megfelelő ütemű vál­toztatására, a gazdaságossági mutatók javításá­ra és egy sor, a népgazdaság által elvárt köve­telményekre, mint más termelő egységnek. A vállalat az itt felsorolt kategóriák mindegyi­kében jelentősen lépett előre az elmúlt egy-két esztendő alatt. Hogy mégis zökkenők kísérték az 1983-as évet, annak több oka is volt. — A nyári hónapokban — ez általános je­lenség más vállalatnál is — a termék­kibocsá­tás alacsonyabb az év többi hónapjához ha­sonlítva. Ez főként a szabadságra menők nagy százalékának következménye. Az elmúlt év­ben azonban ugyanebben az időszakban or­szágos méretű agyaghiány jelentkezett, s ez súlyosbította a helyzetet. Nemcsak fonal, de egyéb importból beszerezhető anyagok sem álltak rendelkezésre. Mivel a gépeket leállítani nem szabad, hi­szen a kapacitáskihasználatlanság ma már egyenesen bűnnek számít — a Graboplast mó­dosított elképzelésein. Olyan termékek gyártá­sát helyezte előtérbe, melyekhez mindenféle alap- és segédanyag rendelkezésre állt. Végül is zavartalanul folyt a termelés, csak éppen nem azok az anyagok készültek a gépeken, me­lyet a vállalat erre az időre beütemezett magá­nak. Szerencsére az export szállításokat — az át­meneti anyaghiány miatt — csak kevéssé kel­lett módosítani, így a vállalat presztízsén csor­ba nem esett. A belföldi piac ellátásának ütemességén volt érezhető a vállalat gondja. A megrendelések­nek csak akkor tudott eleget tenni, ha már az export igényeket teljesítette. Hogy mérhető-e a nyári hónapokban jelent­kezett nehézség? A gazdasági titkár úgy fogal­mazott:­­ „Értékben nincs lemaradás, de a termék­szerkezet-váltás nem úgy alakult, ahogy azt terveztük. ” Az utóbbi hetekben ismét a régi kerékvágás­ban folyik a győri vállalat termelése. Az anyag­­ellátás zökkenői megszűntek, s az összes anyag szállítására garanciát a szerződések jelentenek. Most hát itt az idő az elképzelések behozására. A vállalat azonnal a fő munkaterületre — a műbőr üzembe — irányította a dolgozókat, hogy most már semmi ne legyen gátja a folya­matosságnak. Az előzetes számítgatások sze­rint az évi tervezett mennyiség — a 45 millió négyzetméter műbőr — lekerül a gépekről de­cember végéig, s ez nem jelent erőn felüli telje­sítményt, csak ütemeset. Tehát nem kezd haj­rába a Graboplast, csak azon van, hogy a meg­rendelők igényét teljesítse. Várhatóan a nyere­ség nem lesz olyan magas, mint az elmúlt esz­tendőben volt, de a százalékos visszaesés egyje­gyű számmal is mérhető lesz.­­ Említést érdemel az a tény, hogy a válla­lat 1982. óta a havi exportteljesítés, valamint az anyag- és energiamegtakarítás függvényé­ben mozgóbérrel ösztönzi dolgozóit. Erről a juttatásról még ezekben a nehéz hónapokban sem mondott le, é­s ez volt a helyes intézke­dés. MÓNUS ÁGNES Készül a padlókárpit Bizony, jó kora hajnalban kel­lett kelnie Mészáros Irénnek, hony Földeákról, a Hódmezővá­sárhely melletti kis községből időben Budapestre érjen. De szívesen jött, a textiliparban dol­gozó értelmiségiek találkozójára, örült, hogy hívták, mert talán kí­váncsiak a véleményére, s feltéte­lezték róla, hogy őt sem csak a saját gondjai, hanem a másokéi is érdeklik. Az úton volt ideje gondolkodni, mit is mondhatna, ha megkérde­zik, hogy van, hogy érzi magát? Csak úgy egyszerűen, legelőször is azt, hogy köszöni jól. S ha majd látja, hogy többet várnak, hát, ak­kor talán arról beszél, hogyan is fogadták két esztendeje, a Pécsi Tudományegyetem közgazdasági karán szerzett friss diplomával a kezében a Hódmezővásárhelyi Divatkötöttárugyárban ... Nem, nem csalódott, az igaz,­lyesmit nem állíthatna, de azért más az Élet, így nagybetűsen, mint az egyetem. Felkészült rá, talán ez segített, hogy a szoron­gás — ami azért tagadhatatlanul benne bujkált —, hamar oldód­jék. És segített az is, hogy rögtön megmondták, mit várnak tőle. A vállalatnál kevés a közgazdász, pályakezdő pedig rajta kívül nincs is. Árelemző lesz — egy szava sem lehet, ez megfelel a képzettségének. De azért jól­esett, hogy arra is kíváncsiak vol­tak, ő maga szeretné-e ezt a mun­kát, megfelel-e terveinek ...? Ki tudja, ha, azt mondja, hogy nem ... mi lett volna? Érdekes, hogy erre még nem is gondolt idáig. — De minek is foglalkoznék ilyesmivel — hessenti el gyorsan a berzenkedő kérdést — a mun­kámmal igazán meg lehetek elé­gedve. Nem ártott meg, hogy a kezdet kezdetén a vállalat minden osz­tályán kellett egy kevéske időt tölteni, így lényegében tisztába jöhetett a legfontosabb dolgokkal. Igaz, volt ahol soknak tűnt az ott töltött idő, s volt ahol talán kevés­nek ... És egyáltalán, az a fél év az ismerkedésre összesen elég sok. Legalábbis neki. Lehet, hogy másnak éppen elég vagy még ke­vés is — embere válogatja. De va­lahogy be kell szabályozni — mondatja vele a közgazdász észjá­rás, csakhogy — vitatkozik mind­járt önmagával — differenciálni is lehetne. — Nem kel mindjárt kritizál­ni — inti le önmagát, de aztán is­mét valami ilyesmi tolakszik fel benne, ahogy végiggondolja, ha most éppen nem Pestre utazna, mi lenne a napi dolga. Szóval, a kapcsolat, az tényleg lehetne jobb a vállalatnál, az egyes osztályok között. Mert bizony sokszor nem adják meg időben az információ­kat, adatokat, mintha nem tud­nák, hogy ő csak azok alapján dolgozhat. Minden hónap végén ideges, mert ötödikére el kell ké­szülnie az árstatisztikának, ami­hez a normásoktól, az értékesítési osztálytól legtöbbször úgy kell ki­könyörögni a számokat. Vigasz­talja magát, hogy más vállalatnál is így van ez? Lehet. Talán ezt sem túlságosan érdemes az értel­miségi találkozón felvetni, bár, le­het, hogy megtudhatná, mások hogyan próbálják a jobb csapat­munkát megszervezni... Mert különben nem lehet panasza, jó a társaság, a munkatársak. Külön­ben nem is vállalta volna az FMKT-t... Tavaly sikerrel ver­senyeztek, országosan a 4. helye­zést érték el. Az idén már ő szer­vezi a vállalati vetélkedőt, jaj, az­zal is mennyi a gond. A kérdése­ket összeállítani, agitálni, hogy vegyenek rajta részt. Bár az már nem is olyan nehéz. Akarnak a fiatalok, csak egy kicsit lelkesíte­ni kell őket. És ott van a KISZ. Arról is lehetne beszélni, náluk egész jó dolgokat csinálnak, ő a KISZ-bizottságban a gazdasági felelős. — Mi is lehetne egy közgaz­dász — mosolyodik el cseppet —, s meg is rémül. — Hogy midik az idő, tényleg mit mondjak el még? Az mindenképpen fontos, hogy a vállalati átszervezésnél sok fia­tal kapott felelős beosztást, a le­hetőségek tehát megvannak szá­mukra. De aki akar, többet is te­het a szűk szakmai munkájánál. Igaz is, — jut eszébe, mindjárt itt a saját példája — az árellenőrzés igazán testhezálló szakszervezeti társadalmi feladat egy árelemző közgazdásznak . . . OSVÁTH SAROLTA A közgazdász Irén, a közgazdász — Amikor Újfehértóra költöz­tem, hogy elvállaljam az Újpesti Gyapjúszövőgyár ottani részle­gének irányítását, nem tudtam, hogy ott ragadok — emlékezik Hahner Lajos gyárigazgató a hét évvel ezelőtti kezdetre. A tősgyökeres budapesti szak­ember előzőleg már kipróbálta a vidéki munka sava-borsát: hat esztendeig igazgatta a Magyar Posztó nagykállói gyárát. A két vidéki kiruccanás között egy ki­adós fővárosi tartózkodásra is fu­totta. Hahner Lajos a Budaflax LSZV Csillaghegyi Szövőgyárá­nak igazgatóhelyetteseként is dol­gozott. — Idő­közben számomra is egyértelműen bebizonyosodott: nem hoztam áldozatot, nem aka­rok visszatérni a fővárosba — vallja az újfehértói igazgató. És nem egyszerűen azért, mert Bu­dapesten élő tanár fia lakáskér­dését így látja megoldottnak. Hét esztendővel ezelőtt még ő maga sem volt bizonyos afelől, hogy a szabolcsi nagyközség végérvé­nyesen magához köti. Eleinte nem is gondolt letelepedésre, építkezésre meg végképp nem (amibe azóta belevágott), gondol­ta: a szolgálati lakásban elélde­gélnek a megbízatás leteltéig a fe­leségével. Idő közben egyedül maradt, fe­leségének rövid életet szabott a sors. Az igazgató mégis úgy dön­tött: letelepszik a Debrecen és Nyíregyháza között fekvő község­ben. A pesti rokonok és barátok Vidéken hiányoznak ugyan, de­ „az itte­niek olyan vendégszeretők, hogy nincs nosztalgiám” — mondja. Már amennyire persze vendég lehet hét esztendő múltán egy gazdasági vezető. Egy faluban, ahol nem elégedhet meg a szak­mai kultúra terjesztésével, részt kell hogy vállaljon a gyár és a te­lepülés általános kultúrszínvona­­lának állandó javításában is. A mintegy ezer dolgozót foglal­koztató, esztendőnként 1000— 1200 tonna fonalat és 1,2 millió négyzetméter szövetet (mintegy 300—330 millió forint termelési értéket) produkáló gyárban 12 fő­iskolai, illetve egyetemi végzett­ségű szakember dolgozik. A kö­zépfokú végzettséggel rendelke­zők szánya meghaladja a százat, közülük legalább ötven dolgozó szaktechnikus. Az igazgató büszkén emlegeti szakközépiskolájukat, amely négy gyár részére képez szakembere­ket. A büszkeség azonban aggo­dalommal terhes. — Megszerezni sem könnyű a tanulókat, hát még megtartani — mondja Hahner Lajos. — A környékbeli üzemek gyakran jobb keresettel csábítják el a szakembereinket. Pedig sokat küszködünk a megtartásukért. Aztán vannak, akik magánvál­lalkozásra adják a fejüket. Oly­kor jól képzett műszakiak fordí­tanak hátat nekünk, hiába pró­bálunk a szakmaszeretetre, a hi­vatástudatra hivatkozni. És, ha az anyagiakat, vagy a lakáshoz jutás esélyeit nézem, még azt sem mondhatom, hogy nem ér­tem meg őket . . . Mindazonáltal az újfehértói gyár igazgatója úgy véli: — Sok nagyszerű fiatal dolgo­zik nálunk. Jó kapcsolatot alakí­tottunk ki az SZMT-vel és a Tex­tilipari Műszaki Tudományos Egyesület területi szervezetével. Mindez elősegíti a közéleti és a szakmai fejlődést. Ami pedig a művelődési és szórakozási lehe­tőségeket illeti, aki igazán akar, bőven­ élhet az alkalmakkal. Nyíregyházán van színház, mo­zi, stadion és múzeum . . . Mindez garantálja, hogy az ér­telmiségi Újfehértón is értelmi­ségi maradjon . . . (M. P.) Hahner Lajos igazgató TEXTILMIXKÁS 1984. JANUÁR 3 VÉLEMÉNYEK AZ ÉRTELMISÉGI KONFERENCIA UTÁN... Vida Erzsébet felszólalása az értelmiségi ta­nácskozáson rövid volt, szenvedélyes és nagyon őszinte. Pár perccel később, amikor leültünk be­szélgetni, kicsit még reszketett a keze. Talán lám­palázas volt? Vagy az átélés? Hogy olyan mérték­ben részese, átélője annak amire figyelmeztetett? A harmincéves mérnöknő a győri Gardénia Csipkefüggönygyárban dolgozik. Technológus. Valamikor a Richards Finomposztógyár munkás­nője volt. Innen ment a SZET-tanfolyamra, ennek a gyárnak az ösztöndíjasaként végezte el a Mű­szaki Főiskolát. Természetes, hogy nagy kedvvel és nagy tervekkel ment vissza Győrbe. — Nagyon sok gondom volt. Vajon hogyan fo­gadnak a régi munkatársaim? Mlyen munkával, feladattal bíznak meg a vezetők? Meg tudom-e va­lósítani terveimet? Milyen lesz az anyagi helyze­tem? A volt szövőnő, a vidékről, egy Győr környéki kis faluból bejáró, aki immár mint mérnök vesz részt a gyár munkájában. . — Sajnos, nagyon hamar kiderült, hogy csalód­tam. Sem a munkám, sem a keresetem nem volt olyan, amit elképzeltem. Én nem vagyok hálátlan természetű, de úgy éreztem, nem számítanak rám igazán, s hogy azt várják: állandóan köszönges­­sem, amit értem tettek. Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy engem nem jelöltek a SZET-tanfolyamra, hanem magam jelentkeztem, miután mint KISZ-vezető tudtam er­ről a lehetőségről. A gyári jelöltek közül egyedül A mérnök én maradtam meg és végeztem el a főiskolát. A kollégiumban nagyon jó volt. Kollégista társa­immal ma is tartom a kapcsolatot, meglátogatjuk egymást, beszélgetünk. Régi gyári ismerőseim vi­szont furcsán néztek rám, pedig én nem változtam meg, az maradtam mint aki voltam. Egy munkás­lány, aki tanulni akart. Mi otthon hárman vagyunk testvérek. Apám nem keresett sokat, anyám a háztartásban dolgo­zott és bennünket nevelt. Szüleim mindig biztattak a továbbtanulásra és nekik is köszönhetem, hogy volt erőm és kitartásom. Nem azért tanultam, hogy ne hasznosítsam amit tudok. Bejelentettem a gyárban, hogy elmegyek. A Gardéniában — úgy érzem — olyan munkát vé­gezhetek amit szeretek, mi itt nem egyszerűen rajzasztalok mellett dolgozunk, hanem elmegyünk a gépekhez, a munkásnővel együtt beszéljük meg, mit és hogyan csináljunk. Nagyon jó, hogy én va­lamikor szőttem. Több szempontból jó, hiszen megértem azokat, akik a gép mellett dolgoznak. Van fantázia a munkámban és van hozzá kedvem. A fizetésem is több. Amit elmondtam a tanácskozáson, azt ismétlem el most is: a munkáslányoknak kedvet kell adni a továbbtanuláshoz és nem elvenni azt! Ne legyen csak puszta jelszó ez a nagyon hasznos kezdemé­nyezés, a SZÉT, hanem törődjenek jobban azok megbecsülésével, akik ezt a tanfolyamot, és aztán az egyetemet elvégzik. Én boldog vagyok, hogy mérnök lehettem, és nagy bizakodással nézek a jövőbe. De talán a kese­rűséget amit átéltem, valamivel több törődéssel, odafigyeléssel el lehetett volna kerülni. Így beszélt Vida Erzsébet, aki nemcsak felszó­lalt az értelmiségi tanácskozáson, de nagy érdek­lődéssel figyelte a többieket is. S amíg beszélget­tünk arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a SZET- et végzett fiatalok átadnák tapasztalataikat a többieknek, mire vigyázzanak, hogyan tudják megoldani a rájuk váró nehézségeket . . . Valóban, oda kellene figyelni rájuk! BENDE IBOLYA Vida Erzsébet, aki SZET-es volt... A monológot elmondja: dr. Bakos Zsigmond, a Könnyűipari Műszaki Főiskola főigazgatója Monológ — Nem könnyű a textiliparban dolgozó értel­miség helyzete. És talán természetszerű, hogy nem könnyű azoknak a helyzete sem, akik a jö­vendő értelmiséget oktatják, tanítják, felkészítik. „Hová menjen a gyermek?” — amikor ezt a kérdést a szülők felteszik, sok mindent mérlegel­nek. Kereset, boldogulás, előnyös munka — ez szerepel a feltételek között. A­ textiliparnak sajnos nincs jó híre. A három műszak, a munkakörülmé­nyek, a meglehetősen alacsony bérezés s az időkö­zönként megkérdőjelezett jövő — mindez nem te­szi vonzóvá a textilipart, sem a szülők, sem a fia­talok előtt. Mégis, kik jönnek hozzánk tanulni? Azok, akik úgy érzik, hogy alacsonyabb tanulmányi ered­ménnyel, mérsékeltebb képességgel is felvételt nyernek. A létszám mindig megvan, de hogy ezen belül milyen a felvételre jelentkezők képessége, hogy befejezik-e a főiskolát, s ha befejezik, elhe­lyezkednek-e a textiliparban — ez mind kérdés. Nem szeretnék túlságosan sötét képet festeni, de statisztikánk, felméréseink szerint a nálunk végzett fiataloknak­ mintegy harminc százaléka egyszerűen „eltűnik”. Más foglalkozást, más szakmát keres — nem dolgozik a textiliparban. Körülbelül harminc százalék az, aki megtalálja a helyét, vezető beosztást kap és nagyjából elége­dett az elért eredménnyel. A többiek dolgoznak, több-kevesebb kedvvel és elismeréssel, ők az úgy­nevezett „középmezőnyben” vannak, s nem tud­ni, mi lesz a sorsuk. Ahhoz, hogy a textiliparban dolgozó értelmi­ségi fiatalok pillanatnyi helyzetén segítsünk, meg kellene változtatni az anyagi körülményeket. Na­gyon nehéz azokkal a lehetőségekkel felvenni a versenyt, amelyek pillanatnyilag az értelmiségi fiatalok előtt vannak, a különmunkát illetően. A fiatal diplomások keresete nem nagy, természe­tes, hogy boldogulni szeretnének, s emiatt külön­munkát vállalnak. Kétségtelen, hogy energiájuk, idejük, fantáziájuk egy részét ez leköti. Arra vol­na szükség, hogy ezt az energiát, időt, fantáziát arra fordítanák, ami a textilipart fejlesztené — ehhez azonban jobban és másként — differenciál­tan kellene őket anyagilag ösztönözni. A textilipari értelmiségi tanácskozáson sok szó esett a továbbképzésről is. Vajon pillanatnyilag mi a biztosíték arra, hogy a fiatal mérnökök, köz­gazdászok tovább fejlesztik tudásukat, együtt ha­ladnak azzal az óriási fejlődéssel, amely világ­szerte az iparban végbemegy? Többször javasoltuk, hogy meg kell valósítani az üzemmérnökök szervezett továbbképzését — ez ideig nem lett belőle semmi. Nem egyenlő a helyzet a budapesti és vidéki gyárak között. A vidéki üzemek keresik, kutatják a jelentkezőket és sokkal magasabb fizetést tud­nak nyújtani, mint a budapestiek. Ez óhatatlanul meghatározza a pesti üzemek további sorsát, bol­dogulását. A fiatal értelmiségiek nyelvtudását jogosan el­várhatjuk — nem azt kell megfizetni, ha valaki beiratkozik nyelvtanfolyamra, hanem azt, ha be­széli, érti a nyelvet és felhasználja a munkájánál. Véleményem szerint a főiskola tananyaga meg­felelő, a vezetésre való felkészítés az, ami hiány­zik. Sokszor találkozunk nálunk végzett fiatal mérnökökkel, elmondják, hogyan hasznosítják a tanultakat, s mi az, amire nem készítettük fel őket. Ennek alapján állítjuk össze a tananyagot, a rendelkezésre álló lehetőségek szerint. Át kell törni a jelenlegi korlátokat ahhoz, hogy változásokat érjünk el. Ehhez pedig közös mun­kára, következetességre, merész próbálkozásokra van szükség az ipar jövője érdekében. (B. I.)

Next