Theologiai Szemle, 1985 (28. új évfolyam, 1-6. szám)
1985 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Varga Zsigmond J.: Jézus a tanít: formai vonatkozások, teológiai tartalom
amikor ezt mondja a vele beszélgető tekintélyes írástudónak: sy ei ho didaskalos tou Israel „Te vagy Izraelnek a tanítója...” (Jn 3,10). — Egyébként környezete, benne tanítványai is, Jézust a rabbi megszólítással illetik és ezt Jézus nem utasítja vissza (semmi alapja nincsen egy olyan föltevésnek, amelyet az Ujsz.-nek egy nem keresztyén értelmezője állított föl, hogy ti. Jézus nem lehetett rabbi Izraelben, mivel törvénytelen származású volt. József adopciója kizárja ezt a tényt; az pedig problematikus marad, hogy a Mt 11,19 Jézust megbélyegző „kitételei” valóban Jézus törvénytelen származására utalnak-e: phagos kai oinopotés stb., ahogy Stauffer értelmezi ezeket a szavakat, ld. i. m. 22. kk). A rabbi (rabbouni Mk 10,51; Jn 20,16: ez utóbbi hely Hebraiszi határozója utal a szó sémi eredetére, de egyben magyarázza, le is fordítja, éppen úgy, mint a Jn 1,38: ho légetai metherméneuomenon didáskale) sémi eredetű szó (héb. rab „számos, sok, nagy”; címként „vezető, feljebbvaló”) nem nagyon gyakori az Ujsz.-ben, fennmaradását annak az igénynek köszönheti, hogy különleges jelentőségű, „releváns” szavak az eredeti nyelven is fennmaradjanak: vö. talitha koum, ephphatha, éli éli lama sabachthani stb.) ilyen módon magának az Újszövetségnek a bizonysága szerint azonos jelentésű a didaskalos (megszólító form. didaskale) gör. m.-vel. Egyébként ez Jézusnak a legáltalánosabb megjelölése, akár megszólításáról, akár a reá való hivatkozásról van szó (jelentésében nem túlzottan tér el az epistatés — Vulg. praeceptor —, csak Lk-ban 5,9; 8,24, 45; 9,33, 49; 17,13; a rabbi jelentésétől ez sem áll messze, mai — egy kissé hanyag-vulgáris változata ez volna: „főnök”, de ez ma már az argó komoly talán játszadozó-félszeg nyelvének az eleme). 2.1. Hogy Jézus tanító Izraelben, az tehát az eddigiekből nyilvánvaló. Ez azonban a quid csupán, és a most felvetett problémában a quomodo legalább enynyire fontos, ha nem fontosabb is talán. Próbáljuk meg most figyelmünket a következőkre összpontosítani: — Már Wellhausen (i. m. 102.) határozottan hangsúlyozta, hogy Jézus nem „keresztyén” volt, hanem zsidó. Ez a megfogalmazás egy kissé naivul is hat, Jézus nem is lehetett önmaga követője, de életében fel sem vetődött az a kérdés, hogy ki budatos és ki Christianos (tekintettel arra, hogy ez utóbbi megjelölés jóval később válik az egyházban elterjedtté, eladdig a pistos, adelphos jelöli a gyülekezethez való hozzátartozást, a Christianos a szó legszorosabb értelmében „fattyúhajtás”, eredetileg gúnynév). Mindezeket leszámítva magát azt a tényt, hogy Jézus nemcsak zsidónak született, hanem élete végéig az is maradt és minden megnyilatkozásában az volt, Bultmann is elfogadja (i. m. 78). Mit jelent ez az állítás, és mit nem jelent? Jelenti azt, hogy Jézus döntően egész magatartásában (szavaiban, tetteiben és tulajdonképpen „passzív” helytállásában is) — Ioudaikos ezé (vö. Gál 2,4). Jelenti azt is, hogy Jézus nem csupán formai tekintetben, de tartalmi-teológiai vonatkozásban sem feszítette széjjel a zsidó kegyesség helyes értelemben vett kereteit. De nem jelent egyet, és ezt határozottan nem jelenti: azt ti., hogy azonosította volna magát korának Ösz.-értelmezésével, a korabeli zsidó kegyesség bármely árnyalatának Ósz.-magyarázatával. Talán szimplifikáló dolog volna azt mondani, hogy más volt a hermeneutikai bázisa, mint kora zsidóságának kegyességi vezetőjé, de valamiképpen egy ilyen megállapítás jár legközelebb az igazsághoz. Goppelt (i. m. 74. k.) mutat rá arra a kényszerítő szükségszerűségre, amellyel Jézust végül Izrael csak úgy tudta „elintézni hogy megölte. Ez történt Qumran morah haccadaqrjével is, de ezen az alapon azonosítani őt. Jézussal csak annyi volna, mintha Izrael mártírhalált halt prófétáival is azonosítanék őt, márpedig ezekről ő nemcsak tudott, de nyilatkozott is (Mt 23,29—36). Jézusban Elias redivivust látni — eszkhatológiai élű metafora. Jézust, Illéssel azonosítani — üdvtörténeti képtelenség. Jézust, aki nem önmaga akaratából, nem valami tudatosan „negatív program” jegyében értelmezi úgy a törvényt, ahogy teszi (ld. Mt 5,17: a katalyiai — prérosai beszédes ellentétében), hanem pozitív „üzenetéhez” hűséges, annyira, hogy ezt a korabeli Izrael kegyessége már nem tudja elviselni, így születnek, így halnak meg a legtragikusabb mártírok, akiket a saját hűségesen vállalt közösségük szelleme juttat vértanúságra; éppen, azért, mert ennek a közösségnek a vezetéséért felelős tagjai messze elhagyták — hűtlenül, parázna módon — az igazi irányvonalat. Ez egyetemes történelmi törvényszerűség, és nemcsak a keresztyénségen belül érvényes, hanem az emberi társas együttélésben, társadalmi létben mindig — eis tous aienas, „míg a világ világ”. 2.2. Külsőségeiben Jézus tanítói tevékenysége kora írástudóinak magatartására és tanítási módjára emlékeztet. Érdekes, hogy a hagyomány itt is rendkívül élesen tud disztingválni, mert sohasem említi Jézust a grammateus vagy a nomodidaskalos néven, sőt ezek viselői és Jézus között olykor éles különbséget tesz (audh hős hoi grammateis autón, ahol arról van szó, hogy Jézus „hatalommal, meghatalmazás alapján” tanított, a főként farizeusi írástudók nem Mt 7,29; ld. alább). A hei grammateis az evangéliumokban egy élesen körülhatárolt csoport, de Jézus nem tartozik bele ebbe a csoportba; ezek az „írástudók” ellenfelei Jézusnak; a nomodidaskalos a szinoptikusokban egyetlenegyszer fordul elő, de a grammateushoz hasonló éllel (Lk 5,17). Különben, ami Jézus szóbeli tanításának módját illeti, abban sem különbözik az írástudóktól: „tanít” és tanításai általában ismert szólások és példázatok formájában hangzanak el. (Az más kérdés, hogy a másul próbára tevő titokzatossága nemcsak szóbeli tanításaira jellemző, hanem ez alá a fogalom alá foglalható egész messiási tevékenysége, szavain kívül tettei és életének körülményeiben való engedelmeskedő magatartása, helytállása is.) " 2.3. Van az evangéliumok gondolatvilágában egy olyan megjegyzés is hagyományozva, amelyre talán eleddig nem fordítottunk elegendő, kellő figyelmet. Ez a Jn 7,15 különös megjegyzése Jézus tanításának módjáról: pes houtos grammata óidén mémemathékos ..Hogyan ismeri ez az írásokat, mikor nem is kapott tanítást” („ nincs is iskolázottsága). A manthane szó a „megismerés, megtapasztalás, értesülés” mellett főképpen az „iskolás tanulás”, tehát az intellektuális ismeretszerzés sajátos szava. Ha Jézuson ezt kéri számon hallgatósága, akkor ez azt jelenti, hogy Jézusnak nincsen „mesterségbeli tudása” a Tórát, egyáltalában az ősz.-t illetően, márpedig az ő hallgatósága tagjai enélkül aligha tudnak rabbit elképzelni. De mit jelent ez a kérdés Jézusra nézve? Egyszerűen annyit, hogy környezete egy bizonyos fajta (mondjuk, higgadtan okfejtő, a szofisztikáig elmenő módon logikus, szigorúan az elméletinek tartott törvény elméleti kifejtését tartalmazó) tanítási módhoz van szokva. Jézus most a hétköznapok emberének életébe egyetlen jól irányzott vágással hasít bele (minden tanítására ez jellemző), és ezt szokványosan nevelt hallgatói nem szeretik, mintegy kikérik maguknak. Nos, ez az egyik döntő, de még a tanítás szava, módja .