Theologiai Szemle, 1985 (28. új évfolyam, 1-6. szám)

1985 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Varga Zsigmond J.: Jézus a tanít: formai vonatkozások, teológiai tartalom

amikor ezt mondja a vele beszélgető tekintélyes írás­tudónak: sy ei­ ho didaskalos tou Israel „Te vagy Izraelnek a tanítója...” (Jn 3,10). — Egyébként kör­nyezete, benne tanítványai is, Jézust a rabbi meg­szólítással illetik és ezt Jézus nem utasítja vissza (semmi alapja nincsen egy olyan föltevésnek, ame­lyet az Ujsz.-nek egy nem keresztyén értelmezője ál­lított föl, hogy ti. Jézus nem lehetett rabbi Izraelben, mivel törvénytelen származású volt. József adopciója kizárja ezt a tényt; az pedig problematikus marad, hogy a Mt 11,19 Jézust megbélyegző „kitételei” való­ban Jézus törvénytelen származására utalnak-e: phagos kai oinopotés stb., ahogy Stauffer értelmezi ezeket a szavakat, ld. i. m. 22. kk). A rabbi (rabbouni Mk 10,51; Jn 20,16: ez utóbbi hely Hebraiszi határo­zója utal a szó sémi eredetére, de egyben magyarázza, le is fordítja, éppen úgy, mint a Jn 1,38: ho légetai metherméneuomenon didáskale) sémi eredetű szó (héb. rab „számos, sok, nagy”; címként „vezető, fel­jebbvaló”) nem nagyon gyakori az Ujsz.-ben, fenn­maradását annak az igénynek köszönheti, hogy külön­leges jelentőségű, „releváns” szavak az eredeti nyel­ven is fennmaradjanak: vö. talitha koum, ephphatha, éli éli lama sabachthani stb.) ilyen módon magának az Újszövetségnek a bizonysága szerint azonos jelen­tésű a didaskalos (megszólító form. didaskale) gör. m­.-vel. Egyébként ez Jézusnak a legáltalánosabb megjelölése, akár megszólításáról, akár a reá való hivatkozásról van szó (jelentésében nem túlzottan tér el az epistatés — Vulg. praeceptor —, csak Lk-ban­ 5,9; 8,24, 45; 9,33, 49; 17,13; a rabbi jelentésétől ez sem áll messze, mai — egy kissé hanyag-vulgáris vál­tozata ez volna: „főnök”, de ez ma már az argó ko­moly talán­ játszadozó-félszeg nyelvének az eleme). 2.1. Hogy Jézus tanító Izraelben, az tehát az eddi­giekből nyilvánvaló. Ez­ azonban a quid csupán, és a most felvetett problémában a quomodo legalább eny­­nyire fontos, ha nem fontosabb is talán. Próbáljuk meg most figyelmünket a következőkre összpontosí­tani: — Már Wellhausen (i. m. 102.) határozottan hang­súlyozta, hogy Jézus nem „keresztyén” volt, hanem zsidó. Ez a megfogalmazás egy kissé naivul is hat, Jézus nem is lehetett önmaga követője, de életében fel sem vetődött az a kérdés, hogy ki b­udatos és ki Christianos (tekintettel arra, hogy ez utóbbi megje­lölés jóval később válik az egyházban elterjedtté, eladdig a pistos, adelphos jelöli a gyülekezethez való hozzátartozást, a Christianos a szó legszorosabb értel­mében „fattyúhajtás”, eredetileg gúnynév). Mindeze­ket leszámítva magát azt a tényt, hogy Jézus nem­csak zsidónak született, hanem élete végéig az is ma­radt és minden megnyilatkozásában az volt, Bultmann is elfogadja (i. m. 78). Mit jelent ez az állítás, és mit nem jelent? Jelenti azt, hogy Jézus döntően egész magatartásában (szavaiban, tetteiben és tulajdonkép­pen „passzív” helytállásában is) — Ioudaikos ezé (vö. Gál 2,4). Jelenti azt is, hogy Jézus nem csupán formai tekintetben, de tartalmi-teológiai vonatkozásban sem feszítette széjjel a zsidó kegyesség helyes értelemben vett kereteit. De nem jelent egyet, és ezt határozottan nem jelenti: azt ti., hogy azonosította volna magát korának Ösz.-értelmezésével, a korabeli zsidó kegyes­ség bármely árnyalatának Ósz.-magyarázatával. Ta­lán szimplifikáló dolog volna azt mondani, hogy más volt a hermeneutikai bázisa, mint kora zsidóságának kegyességi vezetőjé, de valamiképpen egy ilyen meg­állapítás jár legközelebb az igazsághoz. Goppelt (i. m. 74. k.) mutat rá arra a kényszerítő szükségszerűségre, amellyel Jézust végül Izrael csak úgy tudta „elintéz­ni hogy megölte. Ez történt Qumran morah haccadaqrjével is, de ezen az alapon azonosítani őt. Jézussal csak annyi volna, mintha Izrael mártírha­lált halt prófétáival is azonosítanék őt, márpedig ezekről ő nemcsak tudott, de nyilatkozott is (Mt 23,29—36). Jézusban Elias redivivust látni — eszkha­­tológiai élű metafora. Jézust, Illéssel azonosítani — üdvtörténeti képtelenség. Jézust, aki nem önmaga akaratából, nem valami tudatosan „negatív program” jegyében értelmezi úgy a törvényt, ahogy teszi (ld. Mt 5,17: a katalyiai — prérosai beszédes ellentété­ben), hanem pozitív „üzenetéhez” hűséges, annyira, hogy ezt a korabeli Izrael kegyessége már nem tudja elviselni, így születnek, így halnak meg a legtragiku­sabb mártírok, akiket a saját hűségesen vállalt kö­zösségük szelleme juttat vértanúságra; éppen, azért, mert ennek a közösségnek a vezetéséért felelős tagjai messze elhagyták — hűtlenül, parázna módon — az igazi irányvonalat. Ez egyetemes történelmi törvény­­szerűség, és nemcsak a keresztyénségen belül érvé­nyes, hanem az emberi társas együttélésben, társadal­mi létben mindig — eis tous aienas, „míg a világ világ”. 2.2. Külsőségeiben Jézus tanítói tevékenysége kora írástudóinak magatartására és tanítási módjára emlé­keztet. Érdekes, hogy a hagyomány itt is rendkívül élesen tud disztingválni, mert sohasem említi Jézust a grammateus vagy a nomodidaskalos néven, sőt ezek viselői és Jézus között olykor éles különbséget tesz (audh hős hoi grammateis autón, ahol arról van szó, hogy Jézus „hatalommal, meghatalmazás alapján” ta­nított, a főként farizeusi írástudók nem Mt 7,29; ld. alább). A hei grammateis az evangéliumokban egy élesen körülhatárolt csoport, de Jézus nem tartozik bele ebbe a csoportba; ezek az „írástudók” ellenfelei Jézusnak; a nomodidaskalos a szinoptikusokban egyetlenegyszer fordul elő, de a grammateushoz ha­sonló éllel (Lk 5,17). Különben, ami Jézus szóbeli ta­nításának módját illeti, abban sem különbözik az írástudóktól: „tanít” és tanításai általában ismert szólások és példázatok formájában hangzanak el. (Az más kérdés, hogy a másul próbára tevő titokzatos­sága nemcsak szóbeli tanításaira jellemző, hanem ez alá a fogalom alá foglalható egész messiási tevékeny­sége, szavain kívül tettei és életének körülményeiben való engedelmeskedő magatartása, helytállása is.) " 2.3. Van az evangéliumok gondolatvilágában egy olyan megjegyzés is hagyományozva, amelyre talán eleddig nem fordítottunk elegendő, kellő figyelmet. Ez a Jn 7,15 különös megjegyzése Jézus tanításának módjáról: pes houtos grammata óidén mémemathékos ..Hogyan ismeri ez az írásokat, mikor nem is kapott tanítást” („ nincs is iskolázottsága). A manthane szó a „megismerés, megtapasztalás, értesülés” mellett fő­képpen az „iskolás tanulás”, tehát az intellektuális ismeretszerzés sajátos szava. Ha Jézuson ezt kéri számon hallgatósága, akkor ez azt jelenti, hogy Jé­zusnak nincsen „mesterségbeli tudása” a Tórát, egy­általában az ősz.-t illetően, márpedig az ő hallgató­sága tagjai enélkül aligha tudnak rabbit elképzelni. De mit jelent ez a kérdés Jézusra nézve? Egyszerűen annyit, hogy környezete egy bizonyos fajta (mondjuk, higgadtan okfejtő, a szofisztikáig elmenő módon lo­gikus, szigorúan az elméletinek tartott törvény elmé­leti kifejtését tartalmazó) tanítási módhoz van szok­va. Jézus most a hétköznapok emberének életébe egyetlen jól irányzott vágással hasít bele (minden ta­nítására ez jellemző), és ezt szokványosan nevelt hall­gatói nem szeretik, mintegy kikérik maguknak. Nos, ez az egyik döntő, de még a tanítás szava, módja .

Next