Theologiai Szemle, 2009 (52. új évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 3. szám - TANÍTS MINKET, URUNK! - Németh Dávid: Szektásság és okkultizmus pasztorálpszichológiai megközelítésben
centráló képességüket, nem tudnak végiggondolni dolgokat, és alkalmatlanok lesznek a döntéshozásra. Ellenben minden olyan gondolatra, ami az övéktől eltér, azonnal (sokszor agresszív) elutasítással válaszolnak. Tanácsos tehát lemondani a vitatkozásról, a győzködésről. Egyetlen lehetőség az, ha az általuk képviselt nézet részleges igazát (vagy legalább szubjektív jelentőségét) elismerjük, és idővel megpróbáljuk relativizálni azt. A koncentrálóképességet és a gondolati következetességet nem a hittételekről beszélgetve, hanem az élet más területein jelentkező problémák megoldásánál kell gyakorolni. Ha már valaki a leghétköznapibb életfeladatokat normálisan meg tudja tervezni és véghez tudja vinni, amikor már napi kérdésekben véleményt tud alkotni, akkor képes lesz arra is, hogy a világszemléletének egyes aspektusait végiggondolja, az eddigi felfogását átértékelje, s végül új döntéseket hozzon. A szekta egyik szabálya az, hogy egyetlen döntéssel (a belépésnél hozottal) minden más döntés elintézettnek számít. A hit szabálya pedig így hangzik: az Isten felőlünk hozott megmentő döntésének a fényében, teljes felelősséggel hozzuk meg az életünk megannyi kisebb-nagyobb döntését. Ezekben akkor lesz békességünk, ha összhangban állnak Isten gondolatával. 2. Okkultizmus és a kontrolligény 2.1. Az okkultizmus vonzereje Míg a szektásság azokat az embereket veszélyezteti, akikben adottságszerűen fokozott, vagy valamely életesemény következtében felfokozódik az elrejtettség iránti vágy, addig az okkultizmus azokat a személyeket vonzza leginkább, akik ellenőrzésük alá szeretnék vonni az életük egyébként kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan folyamatait is. Az okkultizmus hátterében mindig igen erős kontrolligény húzódik. Az okkultizmus olyan jelenségekkel való elméleti és gyakorlati foglalkozást jelent, amelyek a teremtett világ és az emberi lét titokzatos és a tudomány által megközelíthetetlen oldalához tartoznak, s mint ilyenek természetfölöttieknek tűnnek, mivel a természet eddig ismert törvényei alapján nem értelmezhetők. Az okkultizmus azzal az igénnyel lép fel, hogy a valóságnak erről a régiójáról biztos ismeretei vannak, kapcsolatot tart fenn vele és befolyásolni tudja. Az okkultizmus kifejezés egyfelől titkos tudást jelöl, amely betekintést enged a világ és az élet legmélyebb összefüggéseibe, kölcsönhatásaiba. Az a világkép, amit felvázol, alapvetően eltér a természettudományos világképtől, és egy vallási jellegű totális világértelmezési rendszer alapjául szolgál (alkímia, asztrológia, teozófia stb.). Másfelől különböző praktikákat jelent, amelyek segítségével a túlvilágról információk nyerhetők (pl. szellemidézés), a jövő megtudható (pl. horoszkóp, kártyavetés), titkos erő-megnyilvánulások érzékelhetők (pl. asztaltáncoltatás, ingalengetés), valamint a természeti történések befolyásolhatók (pl. mágia).24 Az okkultizmusnak a nem átfogó világszemléletet tükröző, hanem alkalmi változatát szokták babonaságnak nevezni (pl. talizmán a szerencsétlenség elhárítására, amulett a szerencse előidézésére, 13-as szám, lekopogás stb.). A babona nem az egész élet számára jelent tájékozódási alapot, hanem egy-egy hétköznapi szükséglet kielégítésére, vagy egyes szituációk értelmezésére használják. A babonás ember tudni vél valamit, amiről senkinek nincs ismerete, és befolyásolni vél valamit, amire senki sem lehet hatással. Az ilyen valóságkezelési módokban nem nehéz felismerni a korai gyermekkor nárcisztikus mindenhatósági fantáziáinak és a mágikus gondolkodásnak a maradványait.25 a) Társadalmi-kulturális motívumok: Ha e jelenségnek a társadalmi-kulturális hátterét vizsgáljuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy a modern kor racionális világértelmezései nem hozták el a kívánt bizonyosságot a dolgok kiszámíthatóságával, előre jelezhetőségével és megérthetőségével kapcsolatban. Ezért a posztmodern ember újabb és érzelmileg is megragadó (élményszerű) bizonyosságok után kutat. Közben szívesen visszanyúl a modern kort megelőző világlátás és problémamegoldás elemeihez (vö. II. Eco „új középkor”-fogalmával). Abban a reményben teszi ezt, hogy a világ uralhatóságának az érzését visszanyerheti. Az okkultizmus divatja tiltakozás az agyon racionalizált és egészen mitológiátlanított világszemlélet ellen oly módon, hogy az emberi értelem számára felfoghatatlant foglalja racionális rendszerbe. Formailag valójában a materialista pozitivizmus szabályai szerint jár el, azzal a különbséggel, hogy vizsgálódása nem az anyagi, hanem a szellemi valóság területére irányul. Ilyen értelemben az okkultizmus és a babonaság áltudomány, nem pedig álvallás. Ugyanúgy a ráció mindenhatóságába vetett hit mozgatja, mint az empirikus tudományokat, csak a természettudományok által eddig feltáratlanul hagyott valóság titkait, erőmozgásait és összefüggéseit boncolgatja. A hagyományos tudomány megfosztotta a világot a varázslatától, mindent szekularizált, profanizált. Az okkultizmusban az a szándék fejeződik ki, hogy vissza kell adni a valóság varázsát, és meg kell tanulni a varázslás tudományát. Wolf-Dietrich Bukow26 szociálpszichológiai szempontból vizsgálja az okkultizmus jelenségét, s azt találja, hogy valamit helyettesít, ami kiveszett a társadalomból. Ez pedig a szimbolikus kommunikáció, más szóval a társadalmi metakommunikáció. Erre mindig akkor van szükségünk, amikor a hétköznapokban nehézségekbe, határokba, megoldhatatlan problémákba, vagy akadályokba ütközünk. Ilyen esetekben az emberek hagyományosan a hétköznapi élethelyzetet vallási rituálék vagy értelmezések segítségével emelték szimbolikus szintre, mintegy átemelve azt az akadályokon, hogy a történések azután ismét problémamentesen folyhassanak tovább. A szimbolizálás pillanataiban átrendeződés, új viszonyrendszerbe állítás megy végbe (pl. egy rövid fohász Istenhez, a probléma próbatételként való értelmezése, ráhagyatkozás Isten segítségére, gondviselésére, bűnbánattartás stb.), amely az adott életeseménynek új jelentést kölcsönöz, és betagolhatóvá teszi azt az élettörténet értelem-összefüggésébe. A gondolati szimbolizálásnál sokkalta egyszerűbb szerkezetű, ugyanakkor lélektanilag hatékonyabb a rituális szimbolizálás. Itt ugyanis átél az ember valamit, s ennek már önmagában is hatóereje van. A vallásos embernek mind a gondolatok, mind pedig a