Tiszatáj, 1957 (11. évfolyam, 1-3. szám
1957 / 1. szám
1957. szeptember hó IRODALMI, TÁRSADALMI ÉS MŰVÉSZETI LAP Ára 2 forint Juhász Gyula szavaival köszöntjük az olvasót Tizenegy hónappal ezelőtt vihar zúgott el fejünk felett. Forrófejű meggondolatlanok és pusztítani akaró meggondoltak belefogták ellenforradalmi szelüket a fiatalság elégedetlenséget úsztató hajójának vitorlájába. Belső és külső ellenségek hosszabb időn át ideológiailag előkészítették romboló terveiket. De egy negyven esztendős új rendszer karja, s a mi tizenkét esztendős épülő új államunk ereje letörte a feltámadt pokol erőit. Az újjászervezés tizenegy hónapjában kevés fórumon szólalhatott meg a toll embere. Most — mustforraló hónapban — hangos szóval erjed az író gondolata is. Szerénység vagy kicsinyes dac, hamis délibábok vagy meg nem hallgatás sértődöttsége kötötte bilincsbe. Pedig nem ült tétlenül, forrott benne a gondolat láza, de magában főtt. Hanem amit eddig íróasztalának írt, most napfényre hozza. Részt kér a munkából ország-világ színe előtt. Újappal — az épülő szocializmusunkat tíz éven át támogató réginek nevével — kopogtatnak a Tiszatáj írói. Program helyett nagy elődünknek, Juhász Gyulának szavaival üdvözöljük olvasóinkat. ..Szikratáviratok mennek egyik nép szívétől a másik nép szívéhez.” S ezek hangja erősebb minden — íróasztalnál szentesített — hazugságláncnál. Gorkij üzenetét tolmácsolja Juhász Gyula. Gorkij tudatja, hogy a forradalom mellé állott. Dehát hova is állhatott volna, s mi hova állhatnánk? Az ő szava a mi szavunk, s ez az üzenet .a magyar szellemi munkásoknak új erőt ad a további küzdelemre a proletariátus végső diadaláért. Petőfi utódai, a világszabadság pirosló zászlaja alatt rendületlenül megyünk előre az igazság szebb és jobb világa felé.** A Hazafias Népfront szegedi írócsoportja FRANYÓ ZOLTÁN: ADY A HALOTTAS AGYON (1919. JANUÁR 27.) MÁR HÓNAPOK ÓTA a halál pitvarában viaskodott azzal a négyötféle betegséggel, melyek mindegyike külön rohamozta meg legyöngült szervezetét, hogy azután együttesen, egymást felváltva, fokozva, túllicitálva roncsolják szét ezt a rendkívüli életet. Mikor a háború végeztével, már a forradalom kitörése után, november 9-én először látogattam meg Veres Pálné utca 4 sz. alatt levő új lakásán — melyet Csinszka az elhalt apja ócska bútorzata, rendetlen szerkesztőségi szobáiból oly finom ízléssel alakított át biedermeier hangulatú otthonná — mély döbbenettel láttam, mennyire leromlott szervezete azóta, hogy 1916 őszén utoljára voltunk együtt Csúcsán. November első napjaiban — valószínűleg a forradalmi események izgalma következtében — heves idegrohamot kapott, kisebbfokú hűdés érte, úgy, hogy csak nehezen tudott beszélni. Csinszka nem volt éppen otthon, csak Vojnyica — a nemrég még pöttömnyi román paraszlányból már-már nagylányosan kiformálódó fruska — őrködött mellette, ápolta, gondozta, öltöztette Adyt, és szinte anyai aggodalommal figyelte minden mozdulatát. Főkép arra vigyázott, nehogy valamelyik italos cimbora bort csempésszen a betegszobába. Vojnyica mondta eh hogy november 7-én, alig két nappal Svájcba való elutazása előtt, dr. Bölöni György látogatta meg Adyt. Bölöni György, ez a rendkívül gazdag műveltségű író, aki másfél évtized óta bárki másnál közelebb állt Adyhoz, úgy is mint barát, mentor, segítőtárs, nem egyszer szigorú gyám, mindig csalhatatlan ítéletű kritikus, minden titkába beavatott tanácsadó, mester, akit maga Ady is legtöbbre becsült az akkori Magyarországon tollal viaskodó küzdőtársak Hozott. Az egyszerű kis Vojnyica meghatottan mesélte el, hogy Boloni búcsúkézfogása után, ahogy a régi hűséges barát után becsukódott az ajtó, Ady hangos zokogással dőlt az ágyra, teljesen összeroppant, és azóta szinte állandó letargiában fekszik. Már enni sem akar, az ágyán felhalmozott újságokba bele sem néz, a forradalmi eseményekről érkező híreket látszólag közömbösen fogadja. Már csak Lajos öccse és önkéntes „titkára”, Steinfeld Nándorközléseire figyel fel néha-néha, őket faggatja lázmentes óráiban, hogy „mi van odakint?” Bementem Adyhoz, odaültem az ágya mellé, és szótlanul megfogtam a kezét. Csak most láttam, hogy ez a kéz és az egész karja ijesztően lesoványodott, hústalan csuklóján csak a meztelen csontokat takarta be elsárgult bőre. Akadozva, dadogva erőltette a szavakat,húsos alsóajka lepetyhüdt, szélesmetszésű szája, melyet régebben csak egy-egy gúnyoros fintor torzíthatott el, valójában szétmállott, ahogy betegsége bénító erőivel viaskodott. — Gyurka elment... már sohasem fogom látni.«। Elment. . drága emberem... — Majd utána utazol, Bandi, a nagy havasok közé, gyógyulni... — próbáltam azzal vigasztalni, amit magam sem hittem. De ő konokul ingatta a priznic turbánjával bebugyolált fejét: — Nem, nem! Majd Édeshez., meghalni.». És megint sírás vonaglott az arcán. — Csak innen eb., ebből a gyötrelemből ... Nem bírom . , . látni se akarom Csinszkát Megdöbbenve hallgattam ezt a mérhetetlen belső küzdelmeiből felszakadt vallomást. Noha már két év előtt Csúcsán is többször kirobbant a kettőjük közt elmérgesedett viszály, egyelőre nem értettem, mi volt az, ami éppen most ilyen végzetesen szembefordította őket egymással. Nem láttam bele a szakadékba, mely kettőjük lerongyolódott élete között sötét lett, és csak jóval később értesültem Schöpflin Aladártól, hogy fogcsikorgató öszszecsapások, gyűlöletes közelharcok tomboltak ebben a házban, mert Csinszka — talán már nem is a szerelem, hanem a Bandiért feláldozott fiatal évei jogán, a hitvesi közösség érveire hivatkozva — élesen szembekerült Ady családjával, meggyűlölte Lajost, és engesztelhetetlen haraggal fordult el Édestől. Gyötrelmes, megalázó, lélekőrlő jelenetek játszódtak le Ady körül, amelyek kétségtelenül siettették az amúgy is nagy beteg ember lelki összeomlását. Schöpflin elmondotta, hogy Ady egyszer már kitervelte, hogyan szöktesse meg őt titkára, Steinfeld Nándor, családi otthona poklából. Ez a szándék több ízben, más-másformában is ott motoszkált a fejében: hol Ady Lajosokhoz akart beeköltözni Debrecenbe, hol valamilyen szanatóriumba akart menekülni, hol pedig Édesékhez haza, Érmindszentre. De egyre súlyosbodó betegsége, szervezetének elerőtlenedése, majd a spanyol influenza és az ennek nyomán bekövetkezett tüdőgyulladás tehetetlenül odakötötte az ágyhoz. Most is, hogy ott ültem mellette, és erőtlen kezét simogattam, csupán mélybánatú, tágra nyílt, de törtfényű szeme panaszkodott, vádolt, esdekelt tehetetlenül segítségért, és vallott hangtalanul azokról a szenvedésekről, melyek túl a test gyötrelmein, szétrombolták a hitét és még megmaradt morzsányi bizodalmát az élethez. Milyen tragikus volt így, közvetlen közelből látni az egyre jobban elerőtlenedő test lázbeteg hüvelyében tomboló és néha szinte az őrületig felhevülő kilátástalan küzdelmet egy kis élhető életért — a közeli vég előtt! NOVEMBER 16-ÁN LÁTTAM ÚJBÓL a parlament kupolacsarnokában, ahol akkor kiáltották ki a köztársaságot. Ady meggyötört arcán már kiütközött a halál félreismerhetetlen felírása. Most már mindenki érezte, hogy ez a rendkívüli, pazar életű, páratlan költő-zseni utolsó hónapjait éli. Néhány nap múlva — Hatvany Lajos javaslatára — Hock János, a Nemzeti Tanács -így Küldöttség élén felkeresi lakásán, és a hódolat lelkes szavaival üdvözli a „forradalom költőjét”. Ez a megtisztelő aktus mintha újból egy kis bizalmat szűrt volna a legyöngült Ady lelkébe. Ezután gyakrabban és hosszabb időre kikelt az ágyból, időnkint összefüggőn és értelmesen beszélt, és a hosszú letargia, a tompa érdektelenség időközeiben még Csinszkához is volt egy-két békülékenyebb szava. Látszott rajta, milyen emberfölötti erőfeszítéssel igyekszik talpon maradni, uralkodni lesoványodott, vézna tagjain, összefogni inainak ellankadó gyeplőjét, mennyire szeretné önmagát is áltatni azzal, hogy mégiscsak győzedelmeskedni fog szétfoszló idegein. Talán utolsó pislákolással fellobbanó önérzete vitte rá arra is, hogy Lajos öccse kíséretében elmenjen a Vörösmarty Akadémia alakuló értekezletére, melyet a közeli Fővárosi Könyvtárban hívtak össze. Ott ültem a közelében, mikor az elnöklő Móricz Zsigmond felé kinyújtotta a kezét, és mindnyájunk feszült várakozása, a részvétteljes kíváncsiság csöndjében belekezdett egy mondatba, melynek szakadozott szavait már nem volt ereje befejezni. Fáradtan dúlt vissza a székére, fakó arccal magába roskadt, majd még nehezebben, mint jövet, öccse támogatásával hazavánszorgott. Ez volt Ady utolsó „nyilvános szereplése”. Ettől fogva csak részletekre tagolt haladásának tanúi voltunk. December eleje óta Ady végleg ágyban fekvő beteg volt, tüdőgyulladása állandóan magas lázzal fűtötte át, semmi sem érdekelte, néha ernyedten turkált a paplanon felhalmozott napilapok között, de nem, is kukkantott beléjük. Néha még szeretett volna beszélgetni, de már néhány töredékes szó is kimerítette, megint falnak fordult, és néma letargiába merült. Többször megtörtént, hogy Móricz Zsigmonddal vagy Schöpflin Aladárral ott beszélgettünk közvetlen közelében, de ő egyetlen rezdülésül se vett tudomást rólunk. Teljesen apatikus volt — már szinte nem is élt, mert ez a szétroncsolt szervezet már régen nem volt Ady Endre, sugárzó szellemének fénye szikránként siedt ki, egykori vasszervezete ízenkint bomlott szét. December végén, az állandósuló spanyol-láz szünóráiban, még egyszer rá akarta venni Steinfeld Nándort, hogy Garami Ernőtől, az akkori kereskedelmi minisztertől kérjen egy külön vasúti kocsit, és i Juhász Gyula: GORKIJ ÜZENETE Először a császárok és királyok üzentek. Többnyire háborút üzentek, halált, romlást, pusztulást. Mindent meggondoltak és megfontoltak. Legalább így gondolták ők, az Isten kegyelméből valók, a félkegyelműek, és ha nem is gondolták, mindenesetre így mondották népeimhez szólottak, de úgy vélték, hogy ez a nép nyájuk a népek torát, az ő nyájuk a nép, amelyet oda terelhetnek, ahova kényük, kedvük, felséges önkényük akarja, legszívesebben a vágóhídra. Felpántlikázták és leitatták a népeket, az ő hű népeiket, hogy vígan menjenek meghalni érettük, egy tartományért, egy hóbortért, egy hatalmi őrületért. A mások profitjáért, kapitalista és imperialista rablók érdekében. Hát igen, először a császárok és királyok üzentek. Azután jöttek sorra, rendre csavaros eszü diplomaták, a császárok és királyok lakájai. És jöttek tyúkeszü sereghajtók, akik mindig papíroson győztek és akik nem győzték ezt a sok győzelmet a mappán. És ők üzentek kitartásról, idegek dolgáról, amíg ők is meg nem rokkantak és penzióba vagy szanatóriumba vonultak a sok papíros győzelem és felelősség elől, amelyet hangoztattak ugyan, de vállalni és elviselni nem mertek, nem akartak. Most már ennek vége. Felelőtlenül, Isten kegyelméből, hatalmi tébolyból, egy üzenetre nem lehet többé a népeket vágóhídra vinni. Ma már a császárok és királyok holmi hollandiai vagy svájci menedékhelyekről üzennek, az üzenetük rövid és jelős: pénzt, pénzt, pénzt; hála Istennek nem jó világ jár most ezekre a ledőlt bálványokra. Ma már más üzenet a fontos, az, amit a népek küldenek egymásnak. Szikratáviratok mennek egyik nép szívétől a másik nép szívéhez: örvendetes és testvéri üdvözletek. A világ proletárjai üzennek hosszú küzdelmek után, győzelmes harcok pihenőjében egymásnak. Csepel üzen Moszkvának, a kapitalamus muníciójának egykori szállítója a moszkovita cárizmus egykori bástyájának. Itt Lenin elvtárs: üzeni a boldog szikra, amelytől a forradalmi lángra gyúl millió munkáslélek és piros pünkösdje lesz a proletárvilágnak. És az igazi nagy emberek üzennek, a szellem hősei, a gondolat katonái, az eszme fejedelmei. A múltkor Henry Barbusse üzent, a nagy francia költő, a lövészárok pacifistája, a világ összes alkotó szellemi munkásaihoz fordult, testvéri jobbot nyújtva, egyesülésre híva föl minden költőt, művészt és tudóst a földön, aki az emberi közösség új vallását vallja és hittel hirdeti. Most pedig a forradalmas Oroszország nagy költője, lelki vezére küldött biztató és buzdító üzenetet nekünk, az új magyar szovjetköztársaságnak. Gorkij Maxim üzent nekünk, aki a háború alatt sebesült magyar katonákat ápolt és vigasztalt. Tolsztoj utóda, aki mint Oroszország intellektuálisainak vezetője nemrégen csatlakozott Leninhez, szolidaritást vállalva a forradalommal, amely egy világot akar megváltani a fehér rabszolgaságtól. Gorkij lelkes és örvendetes üzenete a magyar szellemi munkásoknak új erőt ad a további küzdelemre, a proletariátus végső diadaláért. Petőfi utódai, a világszabadság pirosló zászlaja alatt rendületlenül megyünk előre az igazság szebb és jobb világa felé. (Délmagyarország, 1919. április 2.) Is