Tiszatáj, 1958 (12. évfolyam, 1-12. szám

1958 / 1. szám

/ 1958. január IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALMI LAP Ára 2 Ft ó SZGUÍl­­ Ady Endre Andrássy Lajos Mihai Beniuc Domokos László Kiss Lajos Vajda László Vincze András és mások KISS LAJOS: Direll irodalmunk kérdéséről Ha valaha időszerű volt új irodal­munk sorskérdéseivel foglalkozni, akkor ma az. Igaz, az utóbbi idő­ben nagyon elszoktunk a művészet és irodalom úgynevezett elvi és eszmei kérdéseinek felvetésétől és megválaszolásától is. Természetes­nek hat, ha valaki a népgazdaság, a politika vagy akár a szocialista erkölcs egyes elvi problémáinak tisztázását sürgeti, de ha mai ma­gyar irodalmunk jelenségeinek megítélésével kapcsolatosan je­lentkezik ilyen igény, azt igen sok­szor türelmetlenség vagy elutasítás fogadja. Sokan mintegy természe­tes állapotnak tekintik azt a hely­zetet, amely irodalmunkban az el­lenforradalom után kialakult. Va­lahogy, nem kimondva bár, az a vélemény uralkodik, hogy »ki-ki a maga módján« azt csinálhat, amit akar, csak valami nagyon rosszat ne kövessen el. Félreértés ne essék: ebben a »maga módján« való írói tevékenységben semmi kifogásolni való nem volna, ha a különböző, de mindig a mi életünket igenlő stí­lusirányzatok és művészi kifejezési formák jelentkezési módja lenne egy eszmeileg megtisztult irodalmi légkörben. De sajnos nem erről van szó. Ebben a »ki hogy akarja«, »ki hogy tudja« felfogásban irodal­mi életünk meglehetősen elterjedt tendenciája fejeződik ki. S ezért elsősorban a kritika a felelős. Irodalmi életünkből egy idő óta eltűnt vagy csak mérsékelten je­lentkezik az elvi harc a pártos küzdelem szelleme. Tudom, hogy ezt az állításomat lehet cáfolni olyan tényekkel, mint a Lukács- és a kritikai vita. Kétségtelenül ezek a viták az ellenforradalom utáni időszak jelentős kezdeményezései, de valamilyen ok miatt elszigetel­tek maradtak, nem váltottak ki eléggé széleskörű visszhangot, egy kissé az »illetékesek« belső ügye­ként folytak le. Sokat ígérő kezde­ményezésnek indultak, de nem gyűrűznek az eleven irodalmi élet­ben tovább, azt formálva és ala­kítva. Lehet, hogy a mélyben hat­nak és erjesztenek ezek a gondola­tok, de irodalmi életünket rendező elvvé nem válhatnak mindaddig, amíg csupán szórványosan tűnnek fel egyes folyóiratainkban. Ma már nem kétséges, hogy az irodalomban a szocialista realiz­mus dezavuálása a marxizmus— leninizmus tagadásaként jelentke­zett. A politikában a proletárdikta­túrával szemben a »tiszta demokrá­cia« igénye s az irodalomban a szo­cialista realizmussal szemben a kri­tikai realizmus és a »szabad ver­seny« igénye­— nem a »tiszta em­beri eszmények« világából való, hanem nagyon reális és történetileg összefüggő két jelenség. A »tiszta demokrácia« fikciója mögött a ka­pitalista világ restaurációja rejtő­zött, a kritikai realizmus követe­lése ennek a világnak felépít­mény-tartozéka. Politikai és gazdasági életünk te­rületén fegyverrel vetettük vissza a történelem szemétdombjára az on­nan újra fellázadt, a »tiszta demok­rácia« báránybőrében jelentkező kapitalizmust. De mi legyen az íté­letünk a felbújtókról, a revizioniz­­musról, ha úgy tetszik, az irodalom revizionista jelenségeiről és mind­azokról az »eszmei« melléktermé­kekről, amelyek irodalmunkban az ellenforradalom után kialakult ál­lapotoknak szinte mindmáig még érintetlen humuszából kisarjadtak? Sajnos, ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban eddig még nem ala­kult ki sem határozott irodalmi közvélemény, sem határozott kriti­kai álláspont. Szocialista realizmus­­ vagy kri­tikai realizmus? Ez az alternatíva még ma sem eldöntött. Igaz, az írók között ma már sokan vannak, akik határozottan kiállnak a szocialista realizmus mellett, de a döntetlen helyzet hangulata még mindig ural­kodik. A »minden rosszért a szo­cialista realizmus a felelős« jelszót kezdi felváltani egy másik, látszó­lag csak szakmai igényeket kifej­ező jelszó: »írni kell tudni, és semmi több«. Nem kevés híve van a »min­den irányzat a maga módján szo­cialista művészet lehet« felfogás­nak is. Sőt vannak, akik az »izmu­sok« iskolájának megjárását — Majakovszkij és József Attila pél­dájára hivatkozva — a szocialista realizmushoz vezető szükségszerű útnak tartják. Úgy gondolom, hogy nagy hiba volna, ha megtagadnánk a létezés jogát és teljes egészében elvitat­nánk a mi valóságunk művészi áb­rázolásának képességét a nem-szo­cialista irányzatoktól. A művészet valóság-ábrázolási képessége ki­meríthetetlen. Éppen e képesség egyre teljesebb és mélyebb kifejté­sének igénye lehet az alapja an­nak, hogy nem-szocialista írók is szocialista realistákká fejlődhetnek. A mi valóságunkról hiteles művé­szi vallomás létre jöhet általában a realizmus írói eszközeivel is, de legadekvátabban a szocialista való­ságot mégiscsak a szocialista rea­lizmus fejezheti ki. Az »izmusok« iskoláján át is vezethet út a szo­cialista realizmushoz, de ez az út nem szükségszerű és még csak nem is tipikus útja a szocialista realis­ta íróvá fejlődésnek. Az ideológiai és eszmei tévelygés termékenyítő hatásáról szóló »elmélet« is a revi­­zionizmus szülöttje. A szocialista író számára az élet­ iskolát nem az eszmei tévelygés jelenti. Vajon a revizionizmus támadása és az ellenforradalom megrázkód­tatása után irodalmunk szocialista rétege széthullott-e? Akikért nem kár, azok — reméljük — örökre le­váltak. De az eszmeileg szilárd mag megmaradt, és a rendre jelentkező fiatal tehetségekből azóta is egyre regenerálódik ez a réteg. Ez az irodalom minden erényé­vel és hibájával együtt a mi iro­dalmunk, a szocializmus irodalma, és egyre inkább azzá fog fejlődni. Amikor elsősorban ennek az iro­dalomnak követeljük a kritika ré­széről az eszmei és erkölcsi támo­gatást, akkor ezt nem más irány­zatok elnyomása jegyében tesszük, hanem abból a meggyőződésből ki­indulva, hogy szocialista társadal­munkban a pártos irodalomnak kü­lönös jogai vannak. Ez az irodalom minden — ma még meglévő —mű­vészi fogyatékossága ellenére is a marxizmus—leninizmus eszmei le­téteményese, s a mi forradalmi va­lóságunk adekvát ábrázolásának adottságaival legteljesebben ez az irodalom rendelkezik. Ezért min­dent meg kell tennünk, hogy együtt növekedjék a nagy forradalmi át­alakulásban társadalmunk és poli­tikánk egész rendszerével. Sok kritikus úgy gondolja, hogy a pártos irodalom különös jogairól ma beszélni, annak igényét felvetni k árt az irodalom egységének, a békés együttműködésnek. Mi pe­dig úgy véljük, hogy ma a pártos irodalom különös jogairól, a marx­izmus—leninizmus eszméinek ér­vényességéről nem beszélni, e szel­lem mielőbbi növekvő befolyását nem sürgetni — belenyugvás abba az állapotba, amit a revizionizmus és az ellenforradalom irodalmunk­ban létrehozott, holott ez nemcsak az írók, hanem a párt és a tömegek szempontjából is káros! Az iroda­lom hatalmas fegyver, ezt az el­lenforradalom is bebizonyította; a mi fegyverünk a pártos, a szocia­lista irodalom. Miért nem támasz­kodunk ennek az irodalomnak szer­vezett össztűzére, arra az erőre, amelyre már Lenin is figyelmez­tetett bennünket? A lenini tanítás a pártos iro­dalomról meghatározza a szocialis­ta realizmus legalapvetőbb elveit. Nincs kétségünk afelől, hogy elvi megállapításainak aktualitása, a pártos irodalom jellegét és funk­cióját illetően, a szocializmus meg­valósulásának időszakában egyre növekszik. De hiba volna, ha Lenin tanításában csupán a pártos iro­dalomnak valamiféle ideológiai meghatározását látnánk. Lenin már 1905-ben a polgári demokra­tikus harcok idején a pártirodalom gyakorlati funkciójáról is beszélt, arról az eszmei feladatról, amely erre az irodalomra, e sajátos ideo­lógiára hárul a proletáriátus for­radalmi harcában. Az a különbség, ami az 1905-ös polgári demokratikus harcok idő­szaka és a szocializmus építésének mai időszaka között fennáll, a pár­tos irodalomról szóló lenini taní­tásnak jelentőségét csak növeli, mert ma már nem arról van szó, mint 1905-ben, hogy ennek az iro­dalomnak a jogát a burzsoá áram­latok mellett és ellen kiharcoljuk és megvédjük, hanem csupán arról, hogy felismerjük a szocialista iro­dalom Lenin által vallott történeti szükségességét és szerepét, s az új körülmények között, a munkásosz­tály hatalmának időszakában a burzsoáziától nem korlátozottan (nem úgy, mint 1905-ben) egyre fej­lesszük és erősítsük ezt az irodal­mat az új társadalom sikeresebb építésének érdekében. A fordulat éve után, amikor népi demokráciánk a proletárdiktatúra jellegét öltötte fel, a kultúra forra­dalmasítása is időszerűvé vált. Et­től az időtől kezdve egyre határo­zottabban kirajzolódott irodalom­­politikánk koncencil­­ . Ennek az irodalompolitikának központi kérdése a szocialista irodalom meg­teremtése volt. Az az elvi határo­zottság és következetesség, amely­­lyel síkra szállt a szocialista realiz­musért, forradalmi tett volt, és méltó arra, hogy ma is okuljunk belőle. Voltak ennek az irodalom­­politikának merevségei és dogma­tikus hibái. Kétségtelenül sok eset­ben lázas türelmetlenség jellemez­te nem-kommunista íróinkkal szemben, azokkal szemben, akik régi meggyőződésük álláspontján maradtak továbbra is. Ez a türel­metlenség kárt okozott, mert nem biztosította a bizalom légkörét a kölcsönös, magas színvonalú eszme­cseréhez. De nem értünk egyet azokkal, akik e hibák miatt koráb­bi irodalompolitikánk lényegét, a szocialista kultúra megteremtésé­nek programját kárhoztatják és el­vetik. A szocialista realista iro­dalom megteremtésének programja a jövőben sem nélkülözhető. E fon­tos tanulság levonására irodalmunk jelenlegi helyzete késztet bennün­ket; az a »ki hogy akarja«, »ki hogy tudja« állapot, amely minden­re alkalmas, csak arra nem, hogy az egészséges irodalmi fejlődés tala­jává váljék. Olyan alappá — mond­juk ki nyíltan —, ahol a marxiz­mus—leninizmus, a szocialista rea­lizmus szelleme nemcsak kísért, hanem uralkodó, hegemón szerepét bátran vallja és gyakorolja is. Ez pedig nemcsak egyes írók jószándé­kán és akaratán múlik, hanem azon az eszmei-erkölcsi támogatáson is, amelynek a kritika határozott és elvi állásfoglalásaiban kell meg­testesülnie. Hogy szocialista íróink ezt a tá­mogatást egyelőre még nélkülözik, arra irodalmunk jelenlegi helyze­te a bizonyíték. Irodalmunk egyes jelenségeinek megítélésében nem mutatkozik elviség és határozott­ság. A szocialista realizmusról ma már újra beszél kritikánk, de még mindig félve, bizonytalanul, holott nagyon is egyet lehet érteni Révai József elvtárssal abban, hogy idő­szerű volna újra visszatérnünk a szocialista realizmushoz. A szocia­lizmus építésének tervszerű mun­káját az irodalomban is újra napi­rendre kell tűznünk. A spontanei­tás a művészet területén sem le­het munkánk irányító elve. KRITIKÁNK közönyösségére vagy bátortalanságára vall, hogy­ mind­­ezideig válasz nélkül hagytuk Né­meth Lászlónak az új magyar iro­dalmi műhely kialakítására meg­hirdetett programját. Irodalmi éle­tünk csendjében, — mintegy nyi­tányként —, tervvel, programmal jelentkezett Németh László. Gon­dolatai tiszteletet parancsolnak, de ugyanakkor a vitára is felszólíta­nak bennünket. Nem lehet semmi kifog­ásunk az­­ ellen, hogy Németh László a maga irodalmi nézeteit, irodalompolitikai elképzeléseit ki­fejtse és ismertesse. De mivel mi nem fogadjuk el a szerzőnek a »mély magyarság« gondolatán ala­puló irodalmi­ műhely koncepcióját, feltétlenül vitatkoznunk kell vele. Az sem lehet számunkra közöm­bös, hogy ez a műhely-terv irodal­mi életünk eszmei légüres terében programot adva jelentkezett a ma­gyar irodalom új vonalának kiala­kítására. E műhely-gondolat célja a nemzet »örök« szellemi és lelki adottságainak megőrzése és mint­egy modern kiteljesítése, a »bar­tóki szintézis« megteremtésének igénye ösztönzi. Az új magyar iro­dalom forradalmi problematikája mint közeli hagyomány közömbös e műhely számára. A hagyomány legközelebb eső forrása Gulyás Pál költészete, melyhez a rokonláncot Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, Fodor András és Csanády Imre költészetében véli felismerni Németh László, s természetesen nem művészetüknek forradalmi elemeiben, hanem »nemzeti értéke­ket« képviselő szellemi motívumai­ban. Németh László nem hisz abban, hogy társadalmunk forradalmi át­alakulásának szocialista realista ábrázolása teljes egészében felszín­re hozhatja a mind népünkben, mind íróinkban rejlő »mélyebb« adottságokat. Szerinte »szocialista irodalmunk java problémáit a szov­jet irodalom helyzeténél fogva rég elfogta«. Ami voltaképpen azt je­lenti, hogy a forradalmi átalakulás, a szocialista valóság társadalmi problémái, amelyek a szocialista művészi ábrázolás anyagát képe­zik, nem nyújtanak minden nép írói által megragadható és művészi­leg ábrázolható, különleges jellegű tematikát. Nem kétséges, hogy a »bartóki szintézis« irodalmi programja egy átfogóbb gondolati rendszerbe il­leszkedik bele. Elméletének vona­lát nemcsak előre, hanem vissza­felé, az irodalomtörténetben is meghúzza. Szellemi múltunk alak­jainak legjavát idézi meg műhely­tervének történeti bizonyítására. Annak igazolására törekszik, hogy Arany, éppúgy, mint Móricz Zsig­­mond vagy Ady, a nemzetben, vagy ha úgy tetszik, a népben meglévő »örököt« példázzák, csupán az »em­ber-geológia« mély­rétegének kife­jezőiként váltak a magyar iroda­lom történelmi alakjaivá. VAJON bizonyító­ erejű történeti példa lehet-e Vörösmarty vagy Ady Németh László műhely-tervének eszmei igazolásához, hacsak az el­vont lelki és szellemi tartalmat az »ember-geológia« mély­ rétegében rejlő »értékeket« közvetítik, mint legfontosabbat, mint elsősorban to­vább ápolandó hagyományt és esz­ményt? Vajon megérthető-e Vörös­marty, Ady és Móricz művészeté­nek, »nemzeti szerepének« lényege akkor, ha őket a »magyar lelkiség«, a »mély magyarság« reprezentáns képviselőiként tartjuk számon? Az irodalomtörténeti folytonosságot sem építhetjük a nemzet léte és sorsa szempontjából alapvető fon­tossággal nem bíró lelki motívu­mokra. Mi elsősorban nem az »ál­landót«, a »lélekben kiteljesedőt« kutatjuk irodalmunk hagyomány­vonalában, hanem a történetileg, eszmeileg fejlődőt, a forradalmilag kiteljesülőt. A bartóki-szintézis irodalmi prog­ramja nem válhat életformáló mű­vészetté, ha­nem a mi valóságunk tényleges problémáiból táplálko­zik. Az irodalomban e szintézis nem jöhet létre zenei analógiára anélkül, hogy ne valósítsa meg azt, amire a zene eszközeinek adottsá­gai miatt képtelen: hogy a világo­san kimondott szó ítéletével is ha­tározottan állást foglaljon a kor nagy kérdéseiben. Ady, Móricz és József Attila is ezt tette. Ha vala­ha létrejön az új magyar irodalom »bartóki szintézise«, az irodalmunk forradalmi hagyományait fogja »­ ­ JÉÖfcAjbAs» . (SOMFAI L. FELVÉTELE)

Next