Tiszatáj, 1964 (18. évfolyam, 1-12. szám
1964 / 1. szám
Mai prózánk a mérlegen Tóth Dezső: Életünk — regényeink Ha figyelembe vesszük az élő magyar irodalom iránt egyre növekvő érdeklődést, könnyen érthetjük azokat az igényeket és serkentéseket, amelyek kritikánktól a jelenségek és kiemelkedő pályák színvonalas elemzését, a művek közt eligazító, esztétikai-irodalomtörténeti felméréseket várják. Az egyes kötetek problémáit számba vevő recenziók, noha nélkülözhetetlenek, önmagukban nem oldhatják meg a kritika sokrétű tudományos és vele öszszefüggő népszerűsítő feladatait.Aki valaha megpróbálkozott már a köröttünk Proteusz-mód alakuló jelenkori művészet gyakran különösképp összebonyolódó sűrűjében rendet tenni — akár csak »házi használatra« is —, az tudja, milyen cselvető feladványt jelent az ilyenfajta kísérlet. Az anyag szinte kisiklik az ember kezéből; a szüntelen mozgás, illetve a kellő távlat hiánya nagyon megnehezíti a messzibb érvényű, hosszabb távon is helytálló jellemzések megalkotását. Nem meglepő hát, hogy oly ritka mifelénk a mai irodalom izgalmas kérdéseit taglaló munka; indokolható — bár nem elfogadható a kritikusi húzódzkodás az öszszefoglaló vállalkozásoktól. Ezért különösen örülnünk kell minden e körbe tartozó teljesítménynek. Tóth Dezső kis könyve — tematikájánál és módszerénél fogva egyaránt — első renden ide sorolható, így megkülönböztetett figyelemre érdemes. Fenyő István rokonítható Új arcok — új alak-ja annak idején meg is kapta ezt, Tóth Dezső gyűjteménye viszont mind ez ideig nem talált kellő visszhangra. Pedig inspiráló minőségét aligha tagadhatni: a maga elemzéseivel gondolatokat ébreszt, önálló vizsgálódásra, továbbgondolásra serkenti olvasóját... A kötet témabeli egységét két írás lazítja: a »népi« vitához kapcsolódó és a mai líráról szóló színvonalas elemzés. A gerincet a prózáról írott négy tanulmány és a velük szoros rokonságot tartó hat recenzió adja. Együttközlésük azt is jól bizonyítja, hogy a kétfajta közeledési mód — a recenzensi és az esszéírói — igazi kritikus esetén szervesen kiegészíti egymást. Az átfogó felmérések nem nélkülözhetik a lelkiismerettel végzett konkrét műelemzéseket, mert nélkülük csak absztrakciók és önkényes konstrukciók születhetnek. Ugyanakkor az alkalmi kritikákon túltekintő ítészi tevékenység szerencsés esetekben szükségképp jut el a szintetikus próbálkozásokig, az összefüggések, tendenciák rendszeres szemléjéig. A szerző itt közölt kritikáit leszámítva a Hegyoldalt tagoló, szerintünk a mű gyöngéit, felületes ábrázolásmódjának kimutatását elmellőző írást — példásan épített, szilárd logikai alapozású, a szubjektív jelenlétet egyébként visszatartó, pontos reflexiók. Mindenütt figyelemmel tartják a művek szerves egységét, mindig az írói szemlélet, az alkotásban tetten érhető gondolati-eszmei tartalom felől indulva jutnak el a megformálás, a formai-alakításbeli tényezők, az immanens esztétikai értékek felmutatásáig. Fellelhető e recenziókban az általánosítható mondanivaló, az elvi megjegyzések egész sora, az addigi életműben való elhelyezés mozdulata , amelyek egyébként a jó kritika mindenkori jellemzői. Külön is kiemelhető az iskola a határon és a Disznótor körültekintő tárgyalása. A tanulmányok sokrétűen közelítik meg az ellenforradalom után kibontakozó új próza leglényegesebbnek mondható problémáit; a maguk jól választott szempontjaival számos alapvető kérdést tisztáznak — persze több mindenre ugyanakkor nem kapunk választ. De hát elsősorban mégis csak az minősít, ami benne foglaltatik a kötetben, s nem a vélt vagy valódi hiányok megléte. Az OISO tanulmány regényeink munkásábrázolásával foglalkozik, széles alapvetéssel. Irodalomtörténeti viszszatekintései helytállóak és tanulságosak, a mai munkásábrázolás kívánalmainak rendszeres összefoglalása, teoretikus megfogalmazása is érvényes, a korszerű szocialista realista próza eszményeinek kirajzolása sem kérdőjelezhető — ha az utóbbi talán nem is elég differenciált —, de a felépítés módszere egészében némiképp deduktív és kissé az absztrakt kérdésfeltevés felé hajlik. Az elemzés ezúttal nem kellően konkrét, a művek boncolása csak érintőleges, így az adott helyzetkép rajza sem lesz megfelelően eleven és árnyalt; gyakorlati haszna is csökken. A parasztábrázolás kérdései mai szépprózánkban című esszé mentes e relatív fogyatékosságoktól is. Kiterjedt anyagon mutatja be az idillizálást, az időtlenségbe szökő megoldásokat, az átalakuló ember rajzának következetlenségeit, az öszszeütközések kisszerűségét említve — regényirodalmunk elmaradását, féleredményekhez vezető tétovaságát. Jól látja, hogy abban az időben épp a paraszti élet erőteljes váltásai kínálták — s kínálják persze ma is — az író számára az egyik leggazdagabb alkalmat; ám ugyanakkor a feladat fölöttébb bonyolult is, melyet a divatozó külsőleges megközelítéssel, felületes anekdotizálással, bizonytalankodó szemlélettel maradandó érvényűen megoldani, műbe nemesíteni nem lehet. Jórészt együtt van e vázlatban minden lényeges oka annak, hogy a nehéz paraszti sors, a megrendítően szép példákat is rejtő paraszti élet méltó megörökítése mindeddig az új magyar próza hiánylistáján szerepel csupán é s nem valóságosan, nagy művekben. A Mai életünk, újabb regényeink több ponton érintkezik az előbbi írás gondolatmenetével, mintegy kiegészíti azt. A gondolkodás, az érzésvilág, az egyén tartását meghatározó tudattartalom, a világnézeti síkon jelentkező ellentmondások problémáit felsorakoztatva ismét visszatér az új paraszti világ a falu—város viszonyának felfogása körül sűrűsödő gondok tárgyalásához. Különösen a létszakmaiság, az anakronimmzisba vagy egyéb túlzásokba vesző »kellékezett« modernség jelentkezéseit emeli kitalálóan Bóka, Hernádi és Szabó Magda regényei kapcsán. Az utolsó tanulmány (Újabb regényeink és a szocialista erkölcs néhány kérdése) — mely a fentiekhez képest szerintünk a legérdekesebb, legfrissebb — úgyszintén mindenekelőtt a negatívumok felsorakoztatására kényszerül. Gondolati izgalmát elsősorban onnan nyeri, hogy jó érzékkel életünk és irodalmunk talán legaktuálisabb szféráját, a társadalmi fejlődés jelen szakaszán különösen felerősödött etikai kérdéseket veszi tárgyul. Színvonalasan mutatja ki az elszaporodott moralizálás szükségszerűségét, a dekadenciától való különbözését, a regényformára gyakorolt alakító hatását; ugyanakkor, viszonylag kevés példán, feltárja az erkölcsábrázolás számottevő gyöngeségét, a kísértő kisszerűség veszélyeit is. Megfigyelésekben bővelkedő, ösztönző munka. Persze az ily típusú könyvvel — ha a benne foglalt gondolatok, ítéletek érdemlegesek — majdnem elkerülhetetlen az ellenkedés. Terjedelmesebb szemlézés esetén ez alkalommal is meg lehetne még toldani e kevés számúellenvetést, hiszen a szemünk előtt magát teremtő kortársi irodalomról, friss művekről megfellebbezhetetlen igazságokat mondani oly nehéz. Tóth DeZSő tanulmánykötete nem az előre eltervelt szintéziskísérlet módszerei s elvei szerint alakult ki; rokon jellegű alkalmakhoz kapcsolódó felmérések utólagos egymás mellé illesztése révén állt össze. Nyilván ezzel is magyarázható, hogy egy-két lényeges problémát (pl. a mai konfliktusok, a modernség, a regényben a kisregényproblematika, a 45 utáni folyamat tagolása, a generációk jelentkezéseinek újságai stb.) csak per tangentem tekint. Az adott időben azonban úgy is igen tanulságos és széles áttekintést nyújtottak ezek a szépen, érzékletesen formált, stílusukban is vonzó, gondolatmozdító írások az 56 utáni magyar regény állapotáról. Aki e korszak irodalmának vonulatait fogja megrajzolni, nem nélkülözheti majd Tóth Dezső értékes könyvét. (Szépirodalmi könyvkiadó, 1963.) FÜLÖP LÁSZLÓ Elmélkedés két riportkönyv felett (Folyt, az 1. oldalról) tartósabban is konzerválódhasson, ez majd a regény, a nagyobb tablók, a kritikai realizmusnak lesz a feladata. Annál is inkább, mert hiszen, s ez Mnacko riportkönyvének időszerű és mához rögzített mondanivalója, ma már olyan társadalmi talajon állunk, ahol ezek a mélyebb analízisű regények is megszülethetnek, ma már azon a társadalmi talajon állunk, ahonnan Mnacko utolsó elbeszélésének hőse azt mondhatja: „Ma már nem megy az csak úgy, hogy ártatlan embereket el lehet ítélni!” A mikor hiányosságról elmélkedtünk.zt. tulajdonképpen a műfaj adta hiányokat emlegettük, s nem szóltunk arról, hogy a részigazságok kimondása külön jelentőséget nyer azáltal, hogy Mnacko, a jeles publicista, a közismert író mondja ki. Ez a körülmény természetesen jelen vizsgálódásunk keretén kívül eső szélesebb és elemzőbb tanulmányt igényel és érdemes. A könyv szükségszerűségére kár rámutatni. Megjelenése olyan tett, amely méltó szerzőjének írói rangjához. Amíg Mnacko az igazságot közvetlenül és tartalmával keresi, s ott, ahol ez az igazság sebet kapott, Kalisky a jogos igazságszolgáltatás eseteiről számol be riportkönyvében. Itt már valódi gyilkosokról, valódi huligánokról és szélhámosokról van szó, olyanokról, akik többnyire a bűnvádi perrendtartás hatáskörébe tartoznak. Valamikor a napilapok s a nyugati kapitalista világban manapság is egy-egy ilyen esetet vezércikk számba menő érdekességnek minősítettek, s újságíróik a polgári kíváncsiságnak és ízlésnek megfelelően igyekeztek is abból bulvár módszerekkel hasznot húzni. Kalisky módszere magasabb rendű, faktografikus és gyakran, ha ki nem mondottan is, ahogy történhetett ez, amiért történt ez, hogy engedhettük, hogy megtörténjen, embert kereső társadalmat konfrontáló kérdések húzódnak meg a szűkszavú tényállás közlése mögött. Nem moralizál. Ezt a könyv erős pozitívumának érezzük. De nem is igen analizál, ez a riport már előbb tárgyalt műfaji sajátosságából ered, s ezt persze ebben az esetben is hiányoljuk. Mzikról ír Kalisky? Egy fiatalemberről, A. aki tulajdonképpen unalmában gyilkol, két szélhámosról, akik filmeseknek adják ki magukat, elbolondítanak több száz embert, s ráadásul egy egész községet, mialatt üres kazettájú filmfelvevő géppel kezdik forgatni Báthori Erzsébet filmjét. A postakocsiból kiesik félmillió korona, s a szerző nyomon követi, hogy egy leheletnyi vargabetűvel hogyan kerül az újra elő. Aztán egy tanárról ír, aki ellen az egész osztály tanúskodik, s akit több szerencsétlen körülmény összejátszása következtében, emberöléssel vádolnak. Egy öregasszony még idősebb szomszédnőjét kanálisba akarja fojtani. Egy fiatalkorút gyilkossá aljasít a fölötte gyámkodó volt SS-katona. Beszámol Gusta Borecká vétkéről (Ez talán a kötet legmegrázóbb elbeszélése.), aki férjét megmérgezi, s öt egymással ellentmondó vallomásban a bizonyítékok súlya alatt mondja el az igazságot. Ennek az egyetlen elbeszélésnek részletes ábrázolása hagyományos írói módszerekkel vaskos regényt jelentene. Mindezeket a történeteket Kalisky a gyakorlott újságíró , puritán s nem hatásvadászó eszközeivel mondja el, sőt helyenként megcsillantja, hogy ennél is többre képes. A fel nem bontott házasság néhány levele, s több más elbeszélés legjobb részlete már a vérbeli szépírót engedik sejtetni, s ezen felül még azt is, hogy hamarosan maga a szerző is tudatosítani fogja a riport adta lehetőségek szűk keretét és mondanivalójával együtt túlnő azon. Mindkét könyv méltán számot tarthat a magyar olvasóközönség érdeklődésére, s reméljük, hogy hamarosan úgy Mnacko „Oneskorené reportáze”, mint Kalisky „Obzalovany vstante” magyar fordításban is megjelenik. 2 HÉZSŐ FERENC: ÖNARCKÉP Gondolatok egy fogalom meghatározásához (Folytatás az 1. oldalról.) S az ilyen értelmű vizsgálatot igen alaposan gyakorlatilag és elméletileg előkészítve kell elvégezni. Még sokáig lehetne sorolni azokat a kérdéseket, amelyek az ízlés fogalmának meghatározásával kapcsolatban követelményként felmerülnek Az ízlés normatív, eszmény jellege, a szokás és ízlés összefüggése, az ízlés belső összetevőinek, valamint az ízlésnek más tudati szférákkal való kölcsönhatása mind-mind tisztázásra váró kérdések. Egy fogalom pontos, a valóságnak megfelelő tisztázása tudománytörténeti tett. A marxista esztétika is megköveteli, hogy ezt a rendkívül jelentős fogalmat korszerű szinten megfogalmazzuk. Itt a gyakorlat és a tudományos haladás követelménye kétségkívül egybeesik. A polgári esztétika misztifikálta, individualizálta az ízlés fogalmát, s így tulajdonképpen kirekesztette a tudomány tárgyköréből. Még a haladó polgári esztétika sem volt képes az ízlés fogalmát pontosabban meghatározni, társadalmi összetevőit feltárni. Nem tekinthető azonban véletlennek, hogy az ízlés problémája általában, az esztétikai nevelés és erkölcsi nevelés összefüggése, az esztétikai nevelés és a szabadság kérdése (lásd pl.: Schiller— Fichte vitát) olyan történelmi időszakbankerül az esztétikai vizsgálódások homorokterébe, amikor a társadalmat forradalmi szükségletek feszítették. A mi történelmi időszakunk nem kevésbé követeli meg a marxista esztétikától az ízlés fogalmának és a vele kapcsolatos problémák beható vizsgálatát. A jelenkori marxista esztétikai irodalmat figyelembe véve se mondhatjuk, hogy e téren sokat mentünk volna előre. Az ízlés fogalmának problémája rendkívül ellentmondásosan, jobbára dialektikus előadásban szerepel a különböző marxista szerzőknél. Vannak esetek, amikor egy egyszerűnek tűnő fogalom bonyolultságát kell feltárni ahhoz, hogy a fogalom tisztázását, tudományos meghatározását elősegítsük. Meggyőződésem, hogy ilyen induktív vizsgálati módszer ez esetben is célravezetőbb. Egy szélesebb körű eszmecsere ezt a módszert helyezné előtérbe és nagy segítséget nyújthatna a nemes kezdeményezés, a széles körű ízlésvizsgálat sikeréhez. (Berda (József versel: PIHENTETŐ SZAVAK Téged nem zavar vihar, vagy zivatar. Véd téged a kék ég, a teljes mindenség, a gondviselő valóság! GYÖNYÖRŰ! Mintha kitűnő képkiállítást néznél meg, kiválóbbnál kiválóbb festők változatosnál változatosabb képeiben gyönyörködvén, úgy nézegeted a pompázó őszi piacot sok-sok illatú színű gyümölcseivel, gombáival, zöldféleségeivel, melyek mind-mind a megérett életet hirdetik s nem az elmúlást hörgő hervatag halált!