Tiszatáj, 1965 (19. évfolyam, 1-12. szám
1965 / 12. szám - Sipkay Barna: Gyűlölet, éjszaka, szerelem : [elbeszélés : 3. rész]
SIPKAY BARNA GYŰLÖLET, ÉJSZAKA, SZERELEM III. rész AKI végigjárta a hálókat. Betakart néhány gyereket, a nyugtalanul alvó Kürti Klárát megigazította, széket tett ágya mellé, nehogy leessen. A lányka szája most is mozgott, arca rángott. Aligha egészséges. Fél éve múlt, hogy az anyja elveszítette az eszét. A kislányt úgy kellett elrabolni mellőle, hiszen ketten éltek a szennyesréti határban, falatnyi vályogházban. Kürtiné továbbra is dolgozott, de józanul lehetetlen volt elviselni karattyolását. Ari még nem találkozott az asszonnyal, hallomásból ismerte a történetet. A kislánytól azonban tartott, most is hosszasan vizsgálta zseblámpájának tükrében. Nézte görcsbe meredő kezét, amint arcához kap, aztán nyöszörög, sóhajt. Duzzadt, parasztos ajka szélén csurran a nyála. Ha nem tanul szorgalmasan és tanulmányi eredménye nem három egész egy tized, a nevelők eltanácsolták volna gyógypedagógiára. Így vártak vele. A középső hálóban végül megkereste Gincsai Katit. A lámpa fénye éber szemekbe világított. — Te még mindig nem alszol? — Nem — felelt mély hangján a kislány. — Nem tudok. Ari mellé ült. Tanácstalanul kattogtatta zseblámpáját. — Pedig látod, aludhatnál nyugodtan. A kapu be van csukva. Mi történhetne? Hunyd be a szemed, próbálj aludni. Gincsai Kati behunyta. Ari eltűnődött. Mi is lesz ezzel a gyerekkel, ha vakációra hazamegy? Hogy lehet, hogy errefelé még ilyen kemény emberek élnek? — Meséljek neked valamit, Kati? — Igen, tessék mesélni, Ari néni. A nevelőnő megigazította a kislány párnáját, és végleg eloltotta a lámpát. — De igyekezz közben aludni — mondta kis ingerültséggel. — Egyszer volt, hol nem volt... A szomszédos két ágyon megmozdultak. Ari rájuk kattantotta a fényt. Nagy szemű lányok meredtek rá, könyökölve. — Hát veletek mi van? Ti sem alszotok? A lányok szégyenlősen hallgattak. A kis Gincsai felelt: — Nem tehetek róla, Ari néni. Én vagyok a hibás. Miattam vannak ébren. — Na, szép !— mondta a nevelőnő. — Mi hiába győzködtünk — panaszolta az egyik lány, hosszú varkocsával játszva —, hogy aludjék. De fél. Hát mi sem alszunk, hogy ne legyen magában. Ari Andrisra gondolt. — Jól van — mondta fáradtan.— Ez szép tőletek, de most már semmi okotok a félelemre. Én ébren vagyok és vigyázok. Aludjatok. Holnap reggel hétfő, elalusztok az iskolában. Mit szól majd az osztályfőnökötök? Még azt hiszi, én tartottalak fenn benneteket, éjjel. Megsimogatta mindhármuk fejét. Gincsai Kati forró keze tétován megfogta az övét. — Mit akarsz, Gincsai Kati? — Semmit — suttogta a kislány. — Jó volna, ha itt tetszene maradni mellettem. — Ezt nem lehet, Kati. Tudod, hogy nem lehet. De azért vedd úgy, hogy itt vagyok. — Hirtelen elhatározással lehajolt és megcsókolta a gyerek homlokát. — Majd elmúlik apád haragja, belátja, hogy nekünk van igazunk. — Hirtelen kíváncsiság ébredt benne. — Te kiskincsai, mondd, jobb lenne otthon maradni, vagy azért jobb itt neked? De őszintén felelj! A kislány kicsit elfordította fejét a lámpa fényköréből. — Édesanyámnak nagyon hiányzom — mondta sokára. — De neked hol jobb? Tudod, hogy egyszer majd lebontják a tanyátokat is? Majd egyszer. Fogod sajnálni? — Igen. Ari csalódottan egyenesedett fel. A kislány azonban folytatta: — Sajnálom, de azért tudom én, hogy jót akarnak velünk. — Kik? — Hát az állam. Mondogatják otthon. Ők másképp mondják, de én tudom, hogy jót akarnak velünk. Én nem akarok úgy járni, mint édesanyám. Neki, tetszik tudni, az a legnagyobb szórakozása, ha vasárnap elmegyen bibliázni a sánta Mari nénihez. Néhányszor elvittek engem is, de én nem szerettem. Aztán 903