Tiszatáj, 1965 (19. évfolyam, 1-12. szám

1965 / 12. szám - Sipkay Barna: Gyűlölet, éjszaka, szerelem : [elbeszélés : 3. rész]

SIPKAY BARNA GYŰLÖLET, ÉJSZAKA, SZERELEM III. rész AKI végigjárta a hálókat. Betakart néhány gyereket, a nyugtalanul alvó Kürti Klárát megigazította, széket tett ágya mellé, nehogy leessen. A lányka szája most is mozgott, arca rángott. Aligha egészséges. Fél éve múlt, hogy az anyja elveszítette az eszét. A kislányt úgy kellett elrabolni mellőle, hiszen ketten éltek a szennyesréti határban, falatnyi vályogházban. Kürtiné továbbra is dolgozott, de józanul lehetet­len volt elviselni karattyolását. Ari még nem találkozott az asszonnyal, hallomás­ból ismerte a történetet. A kislánytól azonban tartott, most is hosszasan vizsgálta zseblámpájának tükrében. Nézte görcsbe meredő kezét, amint arcához kap, aztán nyöszörög, sóhajt. Duzzadt, parasztos ajka szélén csurran a nyála. Ha nem tanul szorgalmasan és tanulmányi eredménye nem három egész egy tized, a nevelők el­tanácsolták volna gyógypedagógiára. Így vártak vele. A középső hálóban végül megkereste Gincsai Katit. A lámpa fénye éber sze­mekbe világított. — Te még mindig nem alszol? — Nem — felelt mély hangján a kislány. — Nem tudok. Ari mellé ült. Tanácstalanul kattogtatta zseblámpáját. — Pedig látod, aludhat­nál nyugodtan. A kapu be van csukva. Mi történhetne? Hunyd be a szemed, pró­bálj aludni. Gincsai Kati behunyta. Ari eltűnődött. Mi is lesz ezzel a gyerekkel, ha vaká­cióra hazamegy? Hogy lehet, hogy errefelé még ilyen kemény emberek élnek? — Me­séljek neked valamit, Kati? — Igen, tessék mesélni, Ari néni. A nevelőnő megigazította a kislány párnáját, és végleg eloltotta a lámpát. — De igyekezz közben aludni — mondta kis ingerültséggel. — Egyszer volt, hol nem volt... A szomszédos két ágyon megmozdultak. Ari rájuk kattantotta a fényt. Nagy szemű lányok meredtek rá, könyökölve. — Hát veletek mi van? Ti sem alszotok? A lányok szégyenlősen hallgattak. A kis Gincsai felelt: — Nem tehetek róla, Ari néni. Én vagyok a hibás. Miattam vannak ébren. — Na, szép !— mondta a nevelőnő. — Mi hiába győzködtünk — panaszolta az egyik lány, hosszú varkocsával játsz­va —, hogy aludjék. De fél. Hát mi sem alszunk, hogy ne legyen magában. Ari Andrisra gondolt. — Jól van — mondta fáradtan.­­— Ez szép tőletek, de most már semmi okotok a félelemre. Én ébren vagyok és vigyázok. Aludjatok. Holnap reggel hétfő, elalusztok az iskolában. Mit szól majd az osztályfőnökötök? Még azt hiszi, én tartottalak fenn benneteket, éjjel. Megsimogatta mindhármuk fejét. Gin­csai Kati forró keze tétován megfogta az övét. — Mit akarsz, Gincsai Kati? — Semmit — suttogta a kislány. — Jó volna, ha itt tetszene maradni mellettem. — Ezt nem lehet, Kati. Tudod, hogy nem lehet. De azért vedd úgy, hogy itt vagyok. — Hirtelen elhatározással lehajolt és megcsókolta a gyerek homlokát. — Majd el­múlik apád haragja, belátja, hogy nekünk van igazunk. — Hirtelen kíváncsiság éb­redt benne. — Te kis­kincsai, mondd, jobb lenne otthon maradni, vagy azért jobb itt neked? De őszintén felelj! A kislány kicsit elfordította fejét a lámpa fényköréből. — Édesanyámnak nagyon hiányzom — mondta sokára. — De neked hol jobb? Tudod, hogy egyszer majd lebontják a tanyátokat is? Majd egyszer. Fogod sajnálni? — Igen. Ari csalódottan egyenesedett fel. A kislány azonban folytatta: — Sajnálom, de azért tudom én, hogy jót akar­nak velünk. — Kik? — Hát az állam. Mondogatják otthon. Ők másképp mondják, de én tudom, hogy jót akarnak velünk. Én nem akarok úgy járni, mint édesanyám. Neki, tetszik tudni, az a legnagyobb szórakozása, ha vasárnap elmegyen bibliázni a sánta Mari nénihez. Néhányszor elvittek engem is, de én nem szerettem. Aztán 903

Next