Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám
2004 / 6. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Sándor Iván: Daniellával a vonaton (3.) (Egy [történelmi] regény műhelynaplója)
2004- június a tekintetben, hogy mindkettő a lehetőségek színtere. De további kérdés az, hogy miképpen tekinti a történelmet a lehetőségek színterének ki-ki a maga mesterségében. A mai történelmi regény korántsem a múltról beszél. Sokkal inkább a folyamatos emberi helyzetről, mint létezésformáról. Metafizikai dimenzióba emeli a legkülönbözőbb poétikák szerint „szervezett” regényelemeket. A tudós az igaz fogalmának a valószerűvel való felcserélését keresi. Az író a valószerűt kívánja igazzá formálni. Olvasom a jelentős költői- és líraelemzői életművel rendelkező Ferencz Győző figyelmes recenzióját legutóbbi esszékötetemről. Arról, amit több fejezetben mint utániság próbáltam megközelíteni, ezt mondja: ha valóban az utániság korába jutunk, akkor az alkotó „akit hűsége beágyaz kultúrájába... el kell, hogy szenvedje személyiségének redukcióját.” De hiszen ez, a posztmodern nézőpontjának-nyelvének, redukciós-önredukciós poétikájának ugyan egyik, ám már nem csak szerintem, hanem a legkitűnőbb posztmodernek újabb munkái szerint is meghaladott dilemmája. Ferencz Győző azon töpreng, hogy az önmaga redukciójának nem kitett alkotó (teszem hozzá, tudós) művei, (értelmezései) mire lehetnek elegendőek. Vagyis azon: lehetséges-e a megingott alapzatú kultúrában, a veszendő történelemben az alkotói én egybentartottságából érvényesen megszólalni?; miképpen néz szembe a regényíró azzal, hogy a változó Ént, mint új, még ismeretlen feltételek közé szorított entitást kívánja ábrázolni? Mennyiben módosul az a határ, amely a redukciónak kitett, fikcionált létvilágot, és a redukcióval szemben identitását stabilizáló írói Ént szétválasztja-összekapcsolja? Idéztem már máshol Ingeborg Bachmann idekapcsolható gondolatát arról, hogy nem foglalhatunk helyet a világon kívül; az író, mint egyben metafizikai szubjektum úgy része a világnak, hogy ő maga a határ. Más példa: Saramago Vakság című regénye nemcsak tematikusan, hanem létmetaforaként is használja a vakság-fogalmat. Ehhez alá kellett merülnie abba a (redukciónak kitett) korhelyzetbe, amelyen kívül nem foglalhatunk helyet. Önmaga alkotói Énjét ugyanakkor abban a határhelyzetben kellett stabilizálnia, ahonnan rálát arra, amiben megmerítkezett. A kérdés: a redukált emberi helyzetet bemutató poétika, a nyelvi-formai arzenál kidolgozása és használata. Adornó már fél évszázada a posztmodern regény kérdéskörére is érvényes gondolatokat fogalmazott meg Schönbergről szóló írásában. „A tizenkét fokú technika teherbírása (kiemelés S. I.) mindmáig nyitott kérdés.” Az ilyen technika lehetővé tenné a teljesen szabad és egészen szigorú komponálás szintézisét - írja a továbbiakban. Feltételezi, hogy a tizenkét fokú sorok nagyformákat tudnak megalapozni. De, amire a tonalitás egykor képes volt, azt az atonalitás nem produkálja, mondja, ugyanis „ha a tizenkét fokú sorok és relációk egy nagyobb formában éppoly evidensek lennének, mint a hangnemi rokonság volt a hagyományos zenében, akkor a forma mechanikus zakatolássá válna” (Ami különben nemegyszer stíluskategóriát is képezve bekövetkezett.) „Schönberg variáló fantáziája ezért is rejtette a sorokat magától értetődően a zene folyamata mögé...” Számos nagyszabású tizenkét fokúságra alapozott kompozíciója meggyőző, - mondja a legjobbak azonban, d e konklúziót gondolom a mai regényre leg-