Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám
2004 / 4. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Gyáni Gábor: Történelem és regény: a történelmi regény
Z2T4 2004. április A történetírás 19. századi szaktudománnyá válása eredményezte a történelmi realizmus diadalra jutását, ami a poétikus, a tisztán fikciós ellenpárjaként határolta körül a múlt szakszerű elbeszélését. Ettől az időtől kötik a történelmi diskurzust a valóságreferencia definitív ismérvéhez, melynek nyomán a csupán nyelvileg létező tény fogalmát a diskurzuson túli struktúra, mármint a „valóság” látszólag tiszta és egyszerű másolataként emelik piedesztálra. A tény, amely a jelentést is magában foglalja, közvetlenül a valóságból kerül át tehát a róla szóló beszédbe, következésképpen „az ’objektív’ történelemben a ’valóság’ nem más, mint egy meg nem fogalmazott jelentett a referens látszólagos mindenhatóságának védelme mögött. Ez a helyzet határozza meg, fűzi hozzá Roland Barthes, azt, amit valóság-hatásnak nevezhetünk.” Ilyenformán nem a történelmi diskurzus eredménye, hanem a valóság folyománya a jelentés, a realista történetírói beszéd ezért folyvást azt ismételgeti, hogy ez történt - s ezáltal juttatja kifejezésre, hogy az amiről beszél, valóban megtörtént.4 * A valóság-hatás közkedveltsége a történetíráson kívül - még ha csak időlegesen is - szintúgy a mimézist, az utánzás követelményeinek rendelte alá a kreatív művészetek hosszú sorát, a regényirodalmat is. S éppen ez az a pont, ahol sok hasonlóság fedezhető föl a történetírás és a fikciós beszédmód között. Hiszen a 19. századi regény „realizmusa”, valamint a korabeli történetírás „objektivitása” egyaránt abból a szándékból fakadt, hogy a fogalmi tartalmat (jelentést) kimondatlanul, vagy ahogy Hayden White élesen fogalmaz, „alattomos módon olyan referensnek tüntessen fel, amelyet állítólag csak leírni kívánt”. Ez az oka, hogy számos lényeges narratív strukturális azonosság (vagy hasonlóság) áll fenn továbbra is a történetírás, valamint a korabeli fikcionális elbeszélés között. A 19. század végétől azonban kezdett elválni egymástól a két beszédmód további útja; a történetírás ugyanis megmaradt a 19. századi keretek között, és csupán a még „tudományosabbá” válás iránt mutatott tovább hajlandóságot. Ez utóbbin az értendő, hogy a korábbiaknál is nagyobb vonzerőt gyakorolt rá a természettudományos kutatási és kommunikációs gyakorlat - a kliometrikus történészek jutottak végül ez úton legtovább. Törekvésük azonban logikus folytatása volt a narrativitás korábbi dogmájának, amely feltételezte, „hogy az elbeszélt történet formáját a történeti cselekvők által létrehozott történet formája szabja meg”. Amikor tehát a történész az ilyenformán megjeleníthetetlen történéseket (pl. a struktúrákat) kezdi vizsgálni, akkor nyomban választania kell: vagy felhagy a történetírással, vagy pedig szakít a narratív előadásmóddal. A kliometrikusok és számos más társadalomtudományos történetírói áramlat képviselői ez utóbbi mellett döntöttek. Mindezen fejleményekkel szoros összhangban Ranke számított továbbra is a narratív történetírás töretlen példaképének. Ez azt jelenti, hogy (1) a történészek ezután is elhárították maguktól a (partikuláris) nézőpont kivételesen nagy jelentőségének a tudatosítását; (2) továbbra sem vetettek számot a narrátor mindentudásának (és mindenhatóságának) . Roland Barthes: A történelem diskurzusa. In: Irisantal Tamás, szerk.: i. m. 97. s Hayden White: Az elbeszélés kérdése a mai történetelméletben. In: Uő: A történelem terhe. Osiris, Bp., 1997.168. 6 Erről Id. Lionel Gossman: i. m. 153. 7 Vö. Robert W. Foges: „Tudományos” és tradicionális történészek. Világtörténet, 1986/3-4. 7-40. 8 Hayden White: i. m. 149.